HTML

A Transparency International Magyarország blogja

Az a célunk, hogy Magyarországon csökkenjen a korrupció mértéke, a közhatalmi döntéshozatal és a közpénzek elköltése átlátható és számonkérhető legyen, a közérdekű adatok pedig könnyen hozzáférhetőek. Ezért küzdünk. Bátran. A korrupció ellen.

Támogassa a korrupció elleni küzdelmünket!

fb_1szazalek_2015.jpg

Facebook

Impresszum

Kiadó: Transparency International Magyarország Alapítvány
Székhely: 1055 Budapest, Falk Miksa u. 30.
Kiadásért felelős személy: Szabó Dániel

Apátiába fojtva

Vajon mit szólna Hofi, ha szembesülne azzal, hogy – egy friss Eurobarometer felmérés szerint – az Európai Unióban a magyarok a leginkább toleránsak a korrupcióval szemben? A korrupció az, amiből kihagynak – mondta egyszer összekacsintós-cinikusan a Kádár-korszak nagy nevettetője. Vagyis, ha haszonélvezői vagyunk, akkor nincs vele gond, ha viszont kimaradunk a buliból, akkor azért felháborodunk.

Az EU minapi kutatása szerint honfitársainknak mindössze 38 százaléka véli úgy, hogy a korrupciót nem lehet tolerálni, a túlnyomó többség szerint ez bocsánatos bűn. Szlovákiában ugyanez a mutató 48, Csehországban 41 százalékon, Lengyelországban 71 százalékon áll, az uniós átlag pedig 69 százalék. A skandináv országok teljesen más viszonyrendszerben működnek, Finnországban a polgárok 83 százaléka nem viseli el a korrupciót; arrafelé nem is kérdés, hogy a korrupció káros és üldözendő cselekedet.

Évek óta ellentmondásos mintázatok rajzolódnak ki a magyaroknak a korrupcióról alkotott véleményéről. A Transparency International (TI), mint a világ legnagyobb korrupció elleni szervezete Magyarországon is rendszeresen végez közvéleménykutatásokat, amelyek ugyanabba az irányba mutatnak, mint a mostani Eurobarometer-vizsgálat. Honfitársaink tisztában vannak azzal, hogy korrupt országban élnek – a legújabb statisztikák szerint 87 százalék szerint elterjedt a korrupció hazánkban, míg az uniós átlag csupán 71 százalék –, viszont meglepően megengedőek a korrupcióval szemben. Ez igaz az állami korrupcióra és az „utcai” visszaélések néhány formájára is. A TI Magyarország egy közelmúltbeli felmérése szerint a magyarok csaknem kétharmada a hálapénzt nem tartja korrupciónak. Még meglepőbb, hogy az emberek 45 százaléka a közlekedési rendőrök lefizetését sem tekinti annak – ez utóbbi korrupciós forma amúgy ennek ellenére jelentősen visszaszorult az elmúlt években. A többség azt gondolja, hogy a korrupció Magyarországon hozzátartozik az élet rendjéhez.

Persze tudjuk, hogy a korrupció éppenhogy hátráltatja a közjó érvényesülését. Sokan mégis azt gondolják, hogy „nekik mindegy”, hogy a közhivatalokban vagy az üzleti életben tisztán vagy átláthatatlanul, kapcsolatokon keresztül, akár kenőpénzzel zajlanak az ügyek. A többség nem jelentené a korrupciót, rálegyintenek, vagy azért, mert „úgysem történne semmi”, vagy azért, mert félnek, hogy ha nem tartják be a kádári-orbáni „ne szólj szám, nem fáj fejem” parancsát, a végén még nekik eshet bántódásuk.

Ennek a korrupcióval kapcsolatos apátiának számos oka van, maiak és történetiek egyaránt. Gondoljunk csak a késő Kádár-rendszerbeli „fusizásra”, amikor a közvagyon megdézsmálása „ügyes” cselekedetnek számított. Vagy emlékezzünk és korakapitalizmus „légy közel a tűzhöz” és „fogd a pénzt és fuss” mentalitására – ezek mind megágyaztak a szabálykerülésnek.

hofi_geza_fortepan_56175.jpg

Ezt a hozzáállást fejelte meg aztán 2010 után a rendszerszintű korrupció, amit a Fidesz hosszú évek alatt kifejlesztett és ma is csúcsra járat. Ehhez ideológia is társul(t): a deklarált cél az volt, hogy bizonyos vagyonelemek és erőforrások újraosztásával nemzeti burzsoáziát és középosztályt kell teremteni. Nem véletlen, hogy a TI Magyarország friss kutatása is megerősíti: az állami és az „utcai” korrupciót teljesen másképp ítélik meg a magyarok. Az előbbivel kapcsolatos vélekedéseket főleg a pártpreferenciák mozgatják, míg az utóbbiak a társadalmi, demográfiai tényezőktől függnek. Vagyis az Orbán-rendszer híveinek többsége a felülről vezérelt vagyonátcsoportosítást nem korrupciónak látja, hanem (ideológiailag megalapozott) politikának.  

De sajnos évtizednyi távlatból jobbára nem gyarapodó és önálló (értsd: az államtól független) egzisztenciával rendelkező polgárságot, hanem kormányzati megrendelésektől függő és mesésen meggazdagodott oligarchákat, továbbá állami apanázs után kuncsorgó „járadékvadászokat” látunk. A Válasz online a minap kimutatta: négy kormányközeli oligarchának (Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Szíjj László, Tiborcz István) a közbeszerzésektől függő építőipari vállalkozásai 2015 és 2019 között négyszer akkor árbevételt termeltek, mintegy 2000 milliárd forintot, mint a megelőző öt évben Simicska Lajos hasonló érdekeltségei, a nyereségrátájuk pedig dupla akkora volt, mint a nagy elődnek.  

Megbukni látszik az a kísérlet, amelynek nyomán az állami korrupció, vagyis a kormányközeli oligarchák és a kedvezményezett rétegek helyzetbe hozása, valamint a „régi elitek” háttérbe szorítása eszköze lehet a társadalom széles rétegeit gyarapító gazdasági fejlődésnek. Kicsit olyan ez, mint keresztülhazudni magunkat az igazsághoz – az sem éppen egyszerű feladat.

 

Megjelent a Pesti Hírlap június 26-i számában.

A szerző Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója és a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa 

122 komment

Simonka-ügy: keresik a felelőst 20-06-24

Az államkincstárnak 40 napja lett volna arra, hogy bejelentse a felszámolónak, hogy több mint egymilliárd forintot követel vissza a súlyos korrupciós bűncselekményekkel vádolt Simonka György fizetésképtelenné vált cégétől. A kincstár valamiért kicsúszott a határidőből, ezért a pénzét csak akkor kaphatja vissza, ha az összes többi, határidőben bejelentett pénzkövetelést kifizették. Feltéve persze, hogy marad még pénz a cégben, ugyanis a többi hitelező (például az MKB Bank és az Unicredit Bank) is tetemes összegeket vár vissza. Erre a milliárdra tehát nagyjából keresztet lehet vetni. De miért késte le a kincstár a határidőt? Egyszerű emberi mulasztás okozta a késlekedést? Ez ugyan bármelyikünkkel előfordulhat, de állami szerv esetében azért ez is kínos lenne. Vagy netán valami tudatos félrenézés húzódik a háttérben? A tisztánlátás érdekében a Transparency International Magyarország újabb közérdekű adatigényléssel fordult a Magyar Államkincstárhoz. Ennek eredményéről és az ügy további fejleményeiről természetesen tájékoztatni fogjuk kedves Olvasóinkat.

0 komment

Még mindig nagyon megengedőek a magyarok a korrupcióval szemben

2017-ben még másodikok voltunk, az Eurobarometer legújabb felmérése szerint viszont mostanra a magyarok a leginkább hajlandóak elfogadni a korrupciót az Európai Unió polgárai közül. A friss európai felmérés a Transparency International Magyarország egyidőben bemutatott jelentésével hasonló eredményekre jutott, ezért az alábbiakban összevetjük a két kutatás legfontosabb megállapításait.

Amikor 2017-ben megjelent az Eurobarometer felmérés első korrupcióval kapcsolatos kiadása, sokakat meglepetésként ért, hogy mindössze a magyarok 35 százaléka tartja elfogadhatatlannak a korrupció különböző formáit (pénz, ajándék vagy szívesség felajánlását közszolgáltatásért vagy közhatalmi szerv intézkedéséért cserébe). Ugyanebben a felmérésben az európai polgárok átlagosan 70 százaléka utasította el a korrupciót; az elutasítottság aránya a magyar adatnál egyedül Lettországban volt alacsonyabb (34 százalék).

A múlt héten nyilvánosságra hozott (2019 decemberi adatfelvételen alapuló) újabb korrupciós Eurobarometer jelentés rávilágít, hogy míg a korrupcióval szembeni intolerancia kis mértékben nőtt Magyarországon (35-ről 38 százalékra), az Európai Unión belüli relatív helyzetünk e tekintetben nem változott, sőt: míg 2017-ben utolsó előttiek voltunk ebben a mutatóban, a mostani felmérésben nálunk volt a legalacsonyabb az elutasítottság aránya (Lettországban az arány 39 százalékra javult).

A friss Eurobarometer megállapításai sok szempontból rezonálnak a Transparency International Magyarország a CEU Közpolitikai Iskolájának (SPP) Policy Labs programjával közösen készített, a Tárki által lekérdezett közvélemény-kutatásával, amelynek eredményeit szintén a múlt héten ismertettük (részletesen angolul itt, a legfontosabb eredményeket pedig ebben a magyar nyelvű összefoglalóban). Az alábbiakban rámutatunk néhány izgalmas egybeesésre vagy éppen feltűnő különbségre a két felmérés között.

Mennyien adnak hálapénzt?

A hétköznapi korrupció egyik jellemző megnyilvánulási formájaként az egészségügyi hálapénz problémaköre mindkét felmérésben kitüntetett figyelmet kapott. A Transparency International Magyarország és a CEU SPP közös felmérésében három kérdés is érintette a jelenséget.

Elsőként arra voltunk kíváncsiak, hogy a magyarok hogyan értelmezik a korrupció kifejezést, a felsorolt opciók között pedig a hálapénz is szerepelt. A válaszokból világosan kiderült: azt, hogy „egy páciens közkórházban hálapénzt fizet orvosának egy olyan ellátásért, amit a társadalombiztosítás is fedez”, mindössze a válaszadók 40 százaléka tartotta korrupciónak, szemben a közhatalommal való visszaélésekkel és a rendőrök megvesztegetésével.

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

A fenti aránnyal szoros összhangban, amikor a hálapénz elfogadhatóságáról kérdeztük a válaszadókat, 39,4 százalék nyilatkozott úgy, hogy elfogadhatatlannak tartja a jelenséget (21,5 százalék szerint etikátlan, míg 17,9 százalék szerint egyenlőtlenségeket teremt az egészségügyben). A legtöbben (a válaszadók 40,6%) passzív elfogadással viszonyultak a jelenséghez, mondván, „akár egyetértünk vele, akár nem, a dolgok már csak így működnek”.

A friss Eurobarometer eredményeivel leginkább a hálapénz fizetésben való közvetlen részvételre vonatkozó adatok vethetőek össze:

míg a mi felmérésünkben 9,9 százalék nyilatkozott úgy, hogy „hálája jeléül” fizetett valamilyen közszolgáltatásért vagy közfeladatot ellátó személynek, az Eurobarometer kutatásában a magyarok 13 százaléka mondta azt, hogy az „egészségügyi rendszerben” „valaki ajándékot, szívességet vagy extra pénzt” kért tőle a szolgáltatásaiért cserébe az elmúlt 12 hónapban. Ez egyébként a legmagasabb arány volt az Európai Unióban, Litvánia és Románia (12-12 százalék előtt).

Azt, hogy a kérdések pontos megfogalmazása milyen fontos különbségekhez vezethet, mi sem példázza jobban, mint hogy ugyanennek a felmérésnek az arra vonatkozó kérdésére, hogy „a hivatalos díjakon felül kellett-e extra díjat fizetnie vagy értékes ajándékot adnia egy ápolónak vagy orvosnak, vagy adakoznia a kórháznak?” már a magyarok 14 százaléka válaszolt igennel, s a többi ország esetében is némileg eltértek az arányok az előző kérdésre adott válaszoktól (az EU-átlag ebben a tekintetben 5 százalék volt).

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

Mivel a saját felmérésünk különbséget tett a „hálából” és a szolgáltatáshoz való hozzáférés/jobb szolgáltatás érdekében kifizetett informális juttatások között, ezért nem tűnik merészségnek kijelenteni, hogy azok aránya, akik bevallottan fizettek valamilyen informális juttatást az egészségügyben, a kérdés pontos megszövegezésétől függően 13 és 19 százalék között mozog, a valós arány pedig az ilyen kérdésekre jellemző válaszmegtagadás miatt minden bizonnyal magasabb ennél.

Az állami szintű korrupció szintjének változása

Az eredmények összehasonlíthatósága szempontjából szerencsés, hogy mindkét felmérés tartalmazott arra vonatkozó kérdést, hogy a válaszadók értékelése szerint hogyan változott a korrupció szintje az elmúlt három évben. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy míg a saját felmérésünk kifejezetten az „állami szintű korrupció” értékelésére kérte a megkérdezetteket, addig az Eurobarometer általánosságban a „korrupció szintjének” változására kérdezett rá.

Ennek fényében az eredmények között is jelentős eltérést találunk:

míg a CEU SPP és a TI Magyarország felmérésében a legnagyobb csoportot azok tették ki, akik szerint az állami szintű korrupció szintje nem változott az elmúlt három évben (50%), az Eurobarometer felmérése szerint azonban a magyarok 57 százaléka szerint nőtt a korrupció ebben az időszakban.

A könnyebb összehasonlíthatóság érdekében az adatokat egy közös ábrán is megmutatjuk.

 

A fentiek tanulsága szerint bár mindkét felmérésben abszolút többséget alkotnak azok, akik szerint a korrupció szintje nem csökkent az elmúlt három évben, a válaszadók borúlátóbbnak bizonyulnak akkor, ha a korrupcióról általában kérdezik őket, mintha egy kifejezetten az állami szintű korrupcióval kapcsolatos, specifikusabb kérdéssel szembesítik őket. A javuló tendenciát érzékelő válaszadók mindkét felmérésben kisebbséget alkottak (11, illetve 5 százalékos aránnyal).

Mely intézmények képesek hatékonyan fellépni a korrupció ellen?

Szintén közös eleme a két felmérésnek, hogy arról is megkérdezték a polgárokat, hogy mely intézményeket tartják a legalkalmasabbnak a korrupció elleni fellépésre. A kérdésfeltevés módja azonban némileg eltért: míg a CEU SPP-vel közös felmérésünk egyes állami intézmények 1-5-ig tartó skálán való értékelésre kérte a válaszadókat, az Eurobarometer felmérésében a megkérdezettek több, szerintük alkalmas intézményt jelölhettek meg, az eredményeket pedig a válaszadók százalékában tetté közzé. Mivel az adatok így közvetlenül nem összehasonlíthatóak, két külön grafikonon mutatjuk be őket.

Ahogy az az alábbi ábrán is látszik, a CEU SPP és a TI Magyarország közös felmérésében a felsorolt közintézmények mind viszonylag pozitív, 1-5-ös skálán 3-3,5 közötti értékeléseket kaptak. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a bíróságok megítélése pozitív irányban kilóg a mezőnyből, illetve ennél talán meglepőbb módon az ügyészség megítélése is átlagon felüli.

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

Mivel az Eurobarometer kérdőíve nem tett különbséget az igazságszolgáltatás egyes szervei között, ezért a fenti arányok összehasonlítására nincs lehetőségünk. Ami viszont nagyon látványosan különbözik a két adatsorban, az a rendőrség megítélése. Míg a saját felmérésünk szerint a felsorolt állami intézmények közül a rendőrség korrupció elleni hatékony fellépésében bíznak a legkevésbé a magyarok, paradox módon mégis a rendőrséghez fordulnának a legtöbben (40%), ha valamilyen korrupciós cselekményt tapasztalnának. Ez az eredmény annak fényében nem meglepő, hogy az általános hivatali utat figyelembe véve kézenfekvőnek tűnik egy konkrét esettel először közvetlenül a bűnüldözési szervekhez fordulni, ahelyett, hogy például levelet írnánk az amúgy kedvezőbb megítélésű miniszterelnöknek.

Ugyanakkor az az ellentmondás, miszerint a magyarok többsége egy olyan szervhez fordulna korrupció esetén, amelyben csak kevéssé bízik, arra is magyarázatul szolgálhat, miért ilyen kirívóan alacsony (27 százalékos) a bejelentési hajlandóság Magyarországon (ez a legalacsonyabb érték az EU-ban, az uniós átlag 44 százalék).

Jobban elmélyedve a bejelentéstől való vonakodás okaiban az Eurobarometer adataiból kiderül, hogy legtöbben attól félnek, hogy nem tudnák bizonyítani állításukat (45%), ugyanakkor szintén jelentős (39%) azok aránya, akik szerint az elkövetőket nem büntetnék meg, ezért értelmetlen bejelentést tenni. Az Európai Unió bejelentővédelmi irányelvének implementálása kapcsán különösen fontos lehet figyelembe venni, hogy a harmadik leggyakrabban (24% által) említett ok az, hogy a bejelentők nem élveznek érdemi védelmet Magyarországon.

Forrás: Eurobarometer, korrupcióval kapcsolatos különkiadás (Special Eurobarometer 502, 2020. június)

További részletekért érdemes elolvasni a mindkét felmérés eredményeiről kiadott jelentéseket. Az Eurobarometer korrupcióval foglalkozó különkiadása itt, a TI Magyarország a CEU Közpolitikai Iskolájával közösen készített anyaga pedig ezen a címen érhető el.

 

A szerző Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

26 komment

Csúcsra jár a haveri kapitalizmus - Járványkezelés mint figyelemelterelő hadművelet

„Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek” – Orbán Viktornak ez az önleleplező, pávatáncra utaló mondása talán aktuálisabb, mint valaha. A szavak és a tettek a koronavírus okozta válságban sincsenek összhangban: az előbbiek a válságkezelésről, az utóbbiak viszont nem kis részben a korrupcióról is szólnak.

Miközben a tények közlése és a kormányzati tájékoztatás a járvány alakulásáról legalábbis hiányos, a kormányfő láthatóan elemében van, és ország-világ előtt bizonyítani akarja, hogy egyszemélyben képes kezelni a szerteágazó egészségügyi, gazdasági és szociális válságot. A nagy zajban Orbán szereti a legnagyobbat mondani, miközben járványügyi szakemberek szerte a világban még mindig sokszor a sötétben tapogatóznak a járvány várható alakulásáról (Nyáron eltűnik a vírus? Ősszel visszajön? Meg lehet kétszer fertőződni? Más betegségekkel is összefüggésbe hozható?, Mikor lesz gyógyszer és vakcina?, és a sor hosszan folytatható).

Idehaza fájóan hiányzott a transzparens magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért kellett hirtelen és az érintett (súlyos) betegek számára megalázó módon kiüríteni 36 ezer kórházi ágyat, illetve miért volt (van) szükség 8000 lélegeztetőgép beszerzésére.

Ezt a megalománia és ki tudja, még milyen hátsó szándékok és tervek indokolhatják, de a járványhelyzet eddigi magyarországi alakulása biztosan nem. Tények nem támasztják alá, miért kellett a súlyos állapotban lévő pácienseket hazaküldeni a kórházakból. Az sem látszik megalapozottnak, miért pont május 3-án tetőzött a járvány, ahogy azt Orbán egyszer előzetesen és váratlanul kibökte, mert sem a megbetegedések, sem a halálozások száma nem támasztja alá ezt a kijelentést.

A közbizalmat nyilván az sem erősíti, hogy az egészségügyért is felelős „emberminiszter” vagy nem, vagy szerencsétlenül szólal meg, a szakterületért felelős államtitkár (Horváth Ildikónak hívják) pedig egyszerűen felszívódott. Mindezek fényében Orbán nagyotmondásai az omnipotens vezető képét hivatottak sugallni, de ne ragadjunk le itt.

Az ellenzék, a kormánykritikus értelmiség és a külföldi újságírók, elemzők egy része is beszállt a nagyotmondási licitbe, csak persze a másik oldalról. Diskurzus folyik például arról, hogy a március 30-án elfogadott felhatalmazási törvény a diktatúra előszele, vagy már itt tombol a diktatúra, és át is léptük az „összes” Rubicont.

orban.jpg

A Transparency International Magyarország igyekezett árnyaltabban reagálni a helyzetre. Miközben elfogadhatónak és a nemzetközi trendekkel összeegyeztethetőnek tartjuk, hogy veszélyhelyzet idején a kormány pótlólagos jogosítványokat kapjon – a jogszabályt két szempontból is aggasztónak találtuk.

Először is azt kifogásoljuk, hogy a rendeleti kormányzásra vonatkozóan nincs időkorlát, másodszor pedig azt, hogy a rémhírterjesztés tényállását homályosan, továbbá visszaélésre alkalmas és a még megmaradt szabad sajtóra fenyegető módon módosították.

Nem lebecsülve ezeket a veszélyeket, úgy gondolom, hogy a felhatalmazási törvény elsődlegesen szimbolikus jelentőségű, vagyis a hatalmi helyzetet és az omnipotens vezető képét demonstrálni hivatott jogszabály, nem pedig a diktatúra (első) rendelkezései. Könnyen lehet, sőt valószínű, hogy a törvénynek ezek a részei – Karsai Dániel alkotmányjogász találó kifejezésével – „halott betűk” maradnak, akárcsak, mondjuk, a korábban elfogadott, minden szempontból abszurd Stop Soros! csomag paragrafusai, vagy a civiltörvény számos rendelkezése, például az, hogy a civil szervezeteknek a „külföldről támogatott” státuszt lépten-nyomon közölniük kell(ene) magukról. Ezekben a törvényekben közös, hogy mindegyik kommunikációs és propagandaeszközként működik, és nemegyszer ellentmond az Alaptörvénynek és az uniós jognak. És az is közös bennük, hogy valójában nem hajtják végre őket, részben egyébként azért, mert annyira életszerűtlenek, hogy nem is végrehajthatók.

A diktatúra veszélye manapság tehát nem nagyobb, mint az elmúlt hónapokban bármikor, a több éves jogállami rombolást követően. Folyamatról és nem azonnali váltásról van szó. A mindennapok valósága azt mutatja, hogy ma ugyanúgy hibrid rendszerben élünk (valahol a liberális demokrácia és a diktatúra között), mint a járvány és a felhatalmazási törvény előtt. Az Orbán-rendszer úgy kilenc esztendeje erodálja a jogállamot, kiiktatta majdnem az összes féket és ellensúlyt (kivéve a még mindig független, bár egyre nagyobb nyomás alatt lévő bíróságokat) – a gazdaságban pedig kiépült a haveri államkapitalizmus.

A diktatúra folytonos emlegetése, sőt a nyilvánvalóan túlzó és hamis „katonai diktatúra” ördögének a falra festése nemcsak azért kontraproduktív, mert nem kvadrál a megélt valósággal, hanem azért is, mert elvonja a figyelmet arról, hogy ezen meddő vita örve alatt újult erővel folyik a haverok kistafírozása. Ez az igazi és reális veszély, nem pedig a rendszer ellenfeleinek börtönbe vetése vagy a választások elmaradása.

A korrupció elharapózása rendkívüli körülmények között persze nem csak magyar jelenség: a hatalommal való visszaélés válságok, természeti katasztrófák és járványok idején új erőre kap, hiszen az emberek és az intézmények – érthetően – mással, a kármentéssel vannak elfoglalva.

A diktatúra-vita közben a kormánytöbbség dörzsöli a tenyerét és tartja a markát. Egyre-másra fogadnak el és bocsátanak ki olyan törvényeket és rendeleteket, amelyeknek elsődleges célja a már eddig is helyzetbe hozott oligarchák és kliensek támogatása. A haveri pénzosztás a válságkezelés ürügyén és annak kulisszái mögött zajlik. A felhatalmazási törvény utáni első salátatörvény rögvest két, addig állami tulajdonú ingatlan átadásáról rendelkezett Schmidt Mária alapítványának. Majd következett a Mathias Corvinus Collegiumnak juttatott 10-10 százalékos, Mol- és Richter részvénypakett, három ingatlannal megfejelve. A szakkollégium alapítója, Tombor András szerint „eljött az idő, hogy az MCC (…) olyan kiemelt nemzeti intézménnyé váljon, (…) mint a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum vagy a Nemzeti Színház”. Ha csak úgy nem.

Nyilván a tetőzőben lévő járványhelyzet indokolja azt is, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyetteshez köthető vadászati kiállításra 1,7 milliárd forintot kellett elkülöníteni, azonnali hatállyal. Az erőpolitika és a haveri kapitalizmus csúcsra járatását jelzi az is, hogy a részben a kínai Eximbank által finanszírozott Budapest-Belgrád vasútvonal beruházási iratait tíz évre titkosították, szintén a felhatalmazási törvény után elfogadott első salátatörvényben. Most nagyobb a valószínűsége annak is, hogy a városligeti beruházásokból többet tudnak keresztülerőszakolni, mint békeidőben. Erővel vetett véget az állam a Kartonpack tulajdonosi vitájának is, Mészáros Lőrinc és családja pedig, akárcsak békeidőben, most is egymásután nyeri a közbeszerzéseket.  

A haveri pénzosztás együttjár a további központosítással. Magyarország már eddig is az EU legcentralizáltabb országa volt, bár az önkormányzati választások után a hazai politikai rendszer valamelyest elmozdult a pluralizmus irányába. A válságkezelés ürügyén a kormány ezt máris megtorolja: magához vonta a gépjárműadó-bevételeket, ingyenessé tette a parkolást (megfosztva a településeket ettől a pénztől) és különleges gazdasági övezetek fedőnévvel az iparűzési adóbevételek elvonásától sem riad vissza. Utóbbi például azt jelenti, hogy Göd elesik bevételének egyharmadától. A közérdekű adatigénylés pedig az eddiginél hosszadalmasabb lesz: az eddigi 15 nap helyett 45 napig is eltarthat, amennyiben a közintézmények így rendelkeznek a veszélyhelyzetre hivatkozva. 

A NER a saját politikai elitjéről sem feledkezik meg: április közepén alaposan felemelték a képviselők fizetését, és 35 százalékkal nőtt az államtitkárok fizetése is. Eközben az Orbán-kormány, dacolva – szokásos módon – a nyugati trenddel és a kényszerűségből költségvetési költekezést szorgalmazó javaslatokkal, no meg az emberiességgel, vonakodik mentőövet dobni a leginkább rászorultaknak. Nincs tehát semmiféle rendszer- vagy paradigmaváltás (a „demokráciából” a „diktatúrába”), hanem „felgyorsulni látszik a történelem”, ami itt a magyar ugaron sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a rendszerszintű korrupció és a haveri államkapitalizmus újabb fokozatba kapcsolt.

 

Martin József Péter, a TI Magyarország ügyvezető igazgatója

130 komment

Korrupcióról karantén idején - A TI filmajánlója

A kijárási korlátozás idején a megszokottnál sokkal több időnk van hasznos dolgokkal foglalkozni a négy fal között: tanulhatunk nyelvet, új recepteket próbálhatunk ki, vagy végre elolvashatjuk a megvásárolt, de soha el nem kezdett könyveket. Ennek ellenére sokan leragadunk valamelyik streaming szolgáltató könnyen fogyasztható sorozatainál, és akár egyhuzamban megnézünk egy teljes évadot. Tudjuk, ezt a folyamatot nem könnyű visszafordítani, ezért nem is szándékunk megtéríteni olvasóinkat. De ha már mindenképp a képernyő előtt töltjük a szabadidőnket, érdemes lehet mélyebb mondanivalóval bíró alkotásokat is felvenni a repertoárba. Ezért született meg ez az írás, a TI Magyarország első korrupciós filmajánlója.

Kezdjük is egy megbotránkoztató amerikai darabbal: Steve Soderbergh Pénzmosó című mozija azt a szövevényes folyamatot mutatja be, melynek során a globális elit különféle fedőcégeken keresztül adóparadicsomokba menekíti a vagyonát. A pénzmosás komoly szakértelmet kíván, amellyel sokszor csak olyan, erre a területre specializálódott cégek bírnak, mint a filmben bemutatott Mossack Fonseca ügyvédi iroda. Ha a név ismerősen cseng, az nem a véletlen műve: ők voltak a világ legnagyobb offshore üzleti szolgáltatója egészen 2016-ig, amíg oknyomozó újságírók nyilvánosságra nem hozták a cég dokumentumait, melyeket ma Panama-iratokként ismerünk. A Pénzmosó tehát valódi történetet dolgoz fel, ami miatt az említett ügyvédi iroda be is perelte a filmet forgalomba hozó Netflixet. A Mossack-Fonseca párosnak volt is bőven rejtegetnivalója, hiszen mintegy 300 000 fedőcéget hoztak létre, melyekben vezető politikusok, világhírű sportolók és hírességek vagyonát is bújtatták. A Pénzmosó az ezt lehetővé tevő jogi ügyeskedést igyekszik közérthetően bemutatni a két érintett ügyvédet játszó Gary Oldman és Antonio Banderas elbeszélésében. A film rávilágít a nemzetközi pénzügyi rendszer visszásságaira és azokra a jogi kiskapukra, melyek lehetővé teszik az adóelkerülést, de azt is megtudhatjuk belőle, hogy a gazdagok offshore-ozása milyen negatív következményekkel járhat egy átlagember számára: A Meryl Streep által alakított Ellen például párja halála után válik biztosítási trükközések áldozatává, és rá kell ébrednie, férje olcsó életbiztosításáért nem létező fedőcégek kezeskedtek. Soderbergh alkotása mélyen megveti a globális pénzügyi elit ügyeskedését, és az ebből adódó súlyos társadalmi igazságtalanságok felszámolását követeli, mely követeléssel mi is mélységesen egyet tudunk érteni.

movie-918655_1920.jpg

Folytassuk az ajánlót keleti szomszédunknál, egy 2019-es dokumentumfilmmel: A Colectiv azt mutatja be, hogy a román egészségügyet átható korrupció hogyan vezetett ahhoz, hogy a 2015-ben kigyulladt (a film címével azonos nevű) szórakozóhely tragédiájának 27 közvetlen áldozata mellett további több tucat sérült halt bele egyébként gyógyítható égési sérülésekbe. A megrázó dokumentumfilm nemcsak annak jár utána, hogyan kerülhettek felhigított fertőtlenítőszerek többszáz közkórházba, hozzájárulva az égési sérülések elfertőződéséhez, de az oknyomozó újságírók munkájáról és annak társadalmi hatásairól is nagyon érzékletes képet ad. Különösen tanulságos, hogy a film végigköveti a szociáldemokrata kormány leváltásához vezető botrányt kísérő sajtótájékoztatókat, amelyeken az aktuális egészségügyi miniszter közvetlenül válaszol nemegyszer rendkívül kritikus újságírói kérdésekre. Ezek a kérdések persze itt sem a közmédiától, hanem a Gazeta Sportulirol című sportlap elszánt újságírójától, Cătălin Tolontantól érkeznek, akit később halálosan megfenyegetnek. A Colectiv szintén plasztikusan mutatja be egy fiatal technokrata tárcavezető kísérleteit a megkövesedett struktúrák lebontására, valamint az azokkal szemben kialakuló szakmai és politikai ellenállást. A film közben fokozatosan értelmet nyer a tragédia estéjén koncertező Goodbye to Gravity zenekar „The Day We Die” című száma, amelynek szövege a román politikát átható korrupciót ostorozza.

A rendszer (El reino) című spanyol politikai thriller nem az áldozat, a bűnüldöző vagy az oknyomozó újságíró, hanem az elkövető szemszögéből mutatja be, mennyire átszövi a politika világát a korrupció. Rodrigo Sorogoyen 2018-as filmjének főhőse Manuel, a karizmatikus, feltörekvő politikus, aki regionális altitkári pozíciójából az elnöki székre tör, azonban számításait keresztülhúzza egy felszínre kerülő korrupciós botrány, melyben ő is érintett. Helyzetét tovább nehezíti, hogy párttársai magára hagyják, a média folyamatosan a nyomában jár, így a pártja piszkos ügyeit korábban elsimító megoldóembernek most saját magát kell tisztára mosnia. Az alkotók bevallása szerint a Rendszer valós eseményekből táplálkozik, és a filmmel a spanyol közélet tisztességtelenségével szembeni felháborodásuknak akartak hangot adni. (Ez a téma egyébként minket is megihletett, a spanyol monarchia korrupciós ügyeiről szóló korábbi blogposztunkat itt olvashatjátok.) Sorogoyen filmjében a korrupt politikus, aki éveken át csalta el az adófizetők pénzét, lelepleződik, azonban ekkor sem ismeri el tettét, inkább mindent megtesz azért, hogy megússza a büntetést. Bár a Rendszer Spanyolországban játszódik, olyan kérdéseket feszeget, melyeket akár itt, Magyarországon is feltehetnénk: Mi járhat a korrupciós bűncselekmények elkövetőinek fejében lefekvés előtt? Hogyan képesek tetteik súlyosságának tudatában nyugodt, kiegyensúlyozott életet élni? Nem mardossa őket a bűntudat?

Bármelyik filmet is válasszátok, könnyed szórakozást nem ígérünk, viszont a korrupció végzetes következményeit bemutató meghökkentő, elgondolkodtató történetet mindenképp! Kellemes és hasznos időtöltést kívánunk!

 

A filmajánlót Szabó Dániel és Mikola Bálint, a TI Magyarország munkatársai készítették

0 komment

Felszolgálják az aranytojást tojó tyúkot - 600 milliárd forintnyi részvény kerül alapítványi tulajdonba

Azt már számtalan alkalommal megírtuk, hogy a korrupció Magyarországon súlyos probléma, és pénzben kifejezve is hatalmas veszteséget eredményez. Ha már megakadályozni nem tudjuk a közvagyon lenyúlását, legalább igyekszünk leltározni a korrupciós botrányokat, hogy a visszaélések ne maradjanak észrevétlenek. Most is fel kell emeljük a szavunkat, hiszen az állam éppen a családi ezüstöt kezdi szétosztani.

Arról van ugyanis szó, hogy a Mol és a Richter állami tulajdonban lévő részvényeiből 10-10 százalékot ajándékba kap a Budapesti Corvinus Egyetemet fenntartó alapítvány, illetve a Mathias Corvinus Collegiumot fenntartó alapítvány. Első ránézésre úgy tűnik, nincsen másról szó, mint az állami fenntartású egyetemek alapítványi magánegyetemmé formálásának újabb hullámáról. Hiszen az egykori „közgáz” mellett további hat egyetem alakul át: a Neumann János Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Miskolci Egyetem, az Állatorvostudományi Egyetem, a Széchenyi István Egyetem, és a Soproni Egyetem. Nem a mi tisztünk eldönteni, hogy a jövőben vagyonkezelő alapítványok által fenntartott egyetemek jobban járnak ezzel a megoldással, vagy sem. Idővel az is elválik majd, hogy ez a fenntartói modell emeli-e az érintett egyetemek tudományos helyiértékét és szakmai színvonalát. Az azonban legalábbis furcsa, hogy a hatalom a felsőoktatásban bejáratott, részben nagymúltú és több esetben nemzetközi hírű univerzitásokkal egyazon szintre emeli az előbb felsorolt jelzők egyikével sem illethető Mathias Corvinus Collegiumot.

A furcsaságok sora azonban nem ér itt véget. Az állam ugyanis eltérő mértékű vagyont juttat az egyes egyetemeknek és alapítványoknak. A most alapítványi modellre átállítani tervezett hat egyetem azokat az ingatlanokat és ingóvagyontárgyakat kapja meg ingyenesen, amelyeket jelenleg is használ. Létrejön továbbá hat új egyetemfenntartó alapítvány is, ezek induló vagyonként az állami fenntartói jogokat kapják.

Bár ez sem elhanyagolható vagyon, az értéke úgyszólván eltörpül ahhoz képest, amiben a Budapesti Corvinus Egyetem és annak névrokona, a Mathias Corvinus Collegium részesül. Bár ez utóbbi azért néhány gellérthegyi telket is kap, biztos, ami biztos, esetükben egészen más a helyzet. A BCE-t már egy éve alapítvány tartja fenn, és ez az alapítvány, vagyonkezelőként, jelenleg is rendelkezik a Mol és a Richter 10-10 %-os részvényvagyonának a hasznaival. Itt most minden szónak jelentősége van: a BCE-t fenntartó alapítvány nem tulajdonolja, hanem kezeli az állam vagyonából neki ítélt céges részvényeket. Mostanáig. Ha ugyanis a parlament megszavazza a kormány friss törvényjavaslatát, akkor ez a részvényvagyon a BCE-t fenntartó alapítvány tulajdonába kerül. Hasonlóan mesés vagyonjuttatásban részesül a „kistestvér” Mathias Corvinus Collegium is, a szakkollégiumot fenntartó Tihanyi Alapítvány szintén a magyar gazdaság büszkeségeinek főrészvényesei közé lép elő. A rokoni kapcsolat emlegetése pedig talán nem is kizárólag a névhasonlóság következménye: Lánczi András egyszerre rektor a BCE-n és kuratóriumi tag a Tihanyi Alapítványban, jóllehet ezen kívül érdemi kapcsolatról a két intézmény között a közvélemény eddig nem szerezhetett tudomást.

Per ma, a Mol piaci értéke mintegy 1700 milliárd forint, a Richteré ennél valamivel szerényebb, úgy 1200 milliárd. Vagyis a BCE és az MCC mögött álló alapítványok fejenként mintegy 290-290 milliárd forinttal gazdagodnak. Ez az összeg az ország egyik legnagyobb egyetemének az esetében még akár indokolt is lehet, az azonban több mint kérdéses, hogy az egyszerű szakkollégiumként működő MCC-nek mi szüksége van ekkora összegre.

Az Alaptörvény értelmében az állam tulajdona nemzeti vagyon, amelynek működtetése során a közérdeket és a közösség szükségleteit kell szem előtt tartani. Ezeknek a céloknak a felsőoktatás finanszírozása nagyon is megfelel. Az ellen nem emelnénk fel a szavunkat, ha az állam a nemzeti vagyon hozadékát egyetemek, vagy éppen a Mathias Corvinus Collegium támogatására fordítja, persze az átláthatóság és az elszámoltathatóság elveit tiszteletben tartva. Najó, a Mathias Corvinus Collegium esetében a 290 milliárd forintot kitevő vagyon hasznainak az átengedése is csodálkozásra adna okot.

A nemzeti vagyon elajándékozása – ami a szemünk előtt bontakozik ki – azonban más eset. Más, de sajnos még ebben a gigászi nagyságrendben sem előzmény nélküli. 2014-ben a TI Magyarország az elsők között hívta fel a figyelmet arra a visszásságra, hogy a Magyar Nemzeti Bank hat, saját alapítású magánalapítványnak összesen mintegy 267 milliárd forint közpénzt juttatott. Bár a hatalom sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy ez a közpénz elveszítette közpénz jellegét, a TI Magyarország és bátor újságírók perek sorozatával akadályozták meg a hatalmas mértékű állami vagyonvesztésnek a titkosítását. A vagyonvesztést magát azonban nem tudtuk visszacsinálni, ezért az MNB által elajándékozott 267 milliárd forint közvagyon többé már nem áll a köz rendelkezésére.

A más okokból is kétes hírű letelepedési államkötvények forgalmazása is jókora summával könnyítette meg az állam bukszáját. A költségvetési szempontból katasztrofális művelet mérlegét a TI Magyarország 2018-ban tette közzé: miközben 60 milliárd forint közpénz az ismeretlen kedvezményezetteknek hasznot hajtó off-shore bróker cégeknél landolt, az adófizetők mintegy 21 milliárd forint relatív veszteséget szenvedtek el a kötvények után fizetendő luxusprofitnak hála.

A jegybanki alapítványok és a letelepedési kötvények ügye sok tekintetben eltér a BCE és az MCC alapítványainak ingyenesen átadott állami vagyon esetétől. Egyebek mellett abban is, hogy a hatalom most nem titkolózik, hiszen az előbbi két esetben a TI Magyarországnak éveken át tartó pereket kellett megvívnia a tények kiderítése érdekében. Ezúttal azonban az állam bárki számára megismerhető törvényben rendelkezik közel 600 milliárd forintot kitevő nemzeti vagyon átengedéséről. És ne legyenek illúzióink: ez a nemzeti vagyon most tényleg elveszíti nemzeti vagyon jellegét. Erről árulkodik a törvényjavaslat azon rendelkezése, amely mind a BCE-t fenntartó alapítványt, mind pedig az MCC mögött meghúzódó alapítványt felhatalmazza a tulajdonukba került részvények eladására. Igaz, az államot vételi jog illeti meg, vagyis, ha akadna vevő a részvényekre, a kialkudott áron előbb az államnak kell felajánlani a paketteket. A törvényjavaslat szerint ez „jelentős garancia”, ahogyan az is, hogy az alapítványok megszűnése esetén a részvényvagyon visszaszáll az államra. És persze az alapítványok, ha el is adják a részvényeket, a befolyt pénzt eredeti rendeltetésének megfelelően kell felhasználják. Mindez szép, node mi történik akkor, ha az állam nem akar élni a vételi jogával? Bele sem merünk gondolni abba a lehetőségbe, hogy a nyakunkon lévő válságban összezuhant részvényárfolyamok adta előnyöket kihasználva valaki vagy valakik az érintett alapítványokon keresztül akarnák bevásárolni magukat a magyar olaj- és gyógyszeripar gyöngyszemeibe. Ha ezek a képzelt vásárlók a juttatási érték töredékéért tennének ajánlatot az alapítványoknak, a kormány meg, például azért, mert a járvány elleni védekezéssel van elfoglalva, elfelejtene élni a vételi jogával, már kész is a baj.

Kicsiben bár, de ugyanez a helyzet az alapítványi modellre áttérés előtt álló további hat egyetem esetében is. Az érintett egyetemek szintén eladhatják az államtól kapott vagyont, és ebben az sem lehet akadály, ha az újonnan szerzett ingatlanok természetvédelmi vagy örökségvédelmi okokból forgalomképtelenek lennének. Az állam ugyanis az ajándékozással egyidejűleg törli ezeket a korlátozásokat és még vételi jogot sem köt ki magának.

Jó lesz tehát figyelni, hogy a közeljövőben nem kerül-e haveri zsebekbe jelentősebb Mol- vagy Richter-pakett, vagy netán valamelyik patinásabb egyetemi épület. Ne legyen igazunk, de ha ez bekövetkezik, az leleplezi a nemzeti vagyon felsőoktatási reformnak álcázott lenyúlását.

 

A szerző Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

158 komment

Véget vetne a monarchiát behálózó korrupciónak a spanyol király

VI. Fülöp spanyol király a közelmúltban bejelentette: lemond atyai örökségéről, mivel kiderült, hogy I. János Károly uralkodóként gyanús offshore jövedelmekben részesült. A volt uralkodó ezentúl szintén nem számíthat a királyi ház költségvetése által számára megállapított éves életjáradékra, amely forintban kifejezve évi több mint 60 millió forintba került a spanyol adófizetőknek. A szálak Liechtensteinbe, Szaúd-Arábiába, Panamába, a Bahamákra és svájci bankokba vezetnek.

Ha valaki követi a spanyol híreket, az a legutóbbi időben – teljesen érthető módon – a koronavírussal kapcsolatos tudósításokkal találkozhatott leggyakrabban, amit különösen indokol, hogy Európában Olaszország után jelenleg Spanyolország a második a járvány által leginkább sújtott országok listáján, sőt, az új esetek számát tekintve az első. Éppen ezért nem vertek különösebben nagy visszhangot a spanyol királyi családot érintő korrupciós botrányokkal kapcsolatos hírek, pedig azok jelentősége nem lebecsülendő: VI. Fülöp király március 15-én jelentette be, hogy a 2014-ben lemondott volt uralkodó gyanús offshore-ügyletei miatt lemond apai örökségéről, illetve megfosztja a most 82 éves János Károlyt az őt korábban megillető, 2018-ban 194 ezer eurót kitevő életjáradékától. A megtépázott népszerűségű spanyol monarchia történetében példa nélküli ez a lépés, ezért megkíséreljük rekonstruálni, hogy mi állhatott az uralkodó döntésének hátterében.

A szálak egészen 2003-ig vezethetőek vissza: a Zagatka nevű, Liechtensteinben bejegyzett alapítvány ekkor nyitotta meg azt a svájci bankszámlát, amelyről később I. János Károly király magánrepüléseit finanszírozta 11 éven keresztül. A Zagatka Álvaro de Orleans-hoz, a volt uralkodó távoli unokatestvéréhez köthető. Alapításakor mindössze 9 ezer euró tőkével rendelkezett, ez az összeg azonban a spanyol El País értesülései szerint 2014-re 14 millió euróra nőtt, jelenleg pedig körülbelül 10 millió euró van a számláján. A Zagatka 2006-ban kelt belső szabályzata szerint I. János Károly királyt jelölték meg az alap harmadik számú kedvezményezettjének (Orleans és fia után), elismerendő „Spanyolország demokratizációs folyamatában szerzett érdemeit”, míg az akkor hercegi rangban lévő VI. Fülöpöt negyedik számú kedvezményezettként jelölték meg. Az El Paísnak nyilatkozva Álvaro de Orleans, bár a királyi repülőutak finanszírozását elismerte, azt kifejezetten tagadta, hogy az alap tulajdonosaként I. János Károly strómanjaként vagy közvetítőjeként járt volna el. Mint fogalmazott, a kérdéses alap „az övé és csakis az övé”, amit kifejezetten azzal a céllal hozott létre, hogy a családi hagyományokat követve segítse az uralkodói dinasztiát, amikor arra szükség van.

A hírek szerint azonban nemcsak ennek az alapnak volt – állítása szerint tudomásán kívül – kedvezményezettje VI. Fülöp, hanem egy Lucum nevű panamai alapítványnak is, amely a szintén svájci Mirabaud bankban rendelkezett számlával. Erre a számlára érkezett 2008-ban egy 100 millió dolláros utalás Szaúd-Arábiából, amely a svájci nyomozók szerint a mekkai gyorsvasút (AVE) egy spanyol konzorcium általi építésével hozható összefüggésbe, és a szaúdi királyi család a tranzakció forrása. Ugyanerről a számláról 2012-ben kezdeményeztek egy 65 millió eurós utalást az I. János Károly „régi barátjaként” számontartott Corinna Larsen a Bahamákon vezetett számlájára. Larsen egy monacói székhelyű üzletasszony, akinek kiléte I. János Károly – a lemondásában is szerepet játszó – 2012-es botswanai vadászbalesetének köszönhetően vált ismertté, ezen ugyanis közösen vettek részt. 2018-ban a sajtó nyilvánosságra hozott egy olyan hangfelvételt, amelyen Larsen azt állítja, hogy a volt uralkodó vagyonának elrejtésére használták fel. Larsen ügyvédje azonban a sajtó felé azt az álláspontot képviselte, hogy a tetemes utalás egy „ajándék” volt a király részéről védencének és fiának cserébe azért, hogy Larsen gondját viselte, mialatt betegeskedett.

spain-379535_1920.jpg

A történetben további csavar, hogy a gyanús tranzakciót alátámasztani látszó iratokat annak az Arturo Fasana vagyonkezelőnek a genfi irodájában találták meg, aki a „Gürtel-ügyként” elhíresült, a spanyol konzervatív (PP) kormány 2018-as bukásához vezető korrupciós botránysorozatnak is gyanúsítottja volt. Sőt, Fasana a másik gyanús alap dokumentumaiban is megjelent, itt külső adminisztrátorként jegyezte a Zagatka ügyfél-azonosítási (Know Your Client, KYC) protokollját.

A fenti ügyekben évek óta folynak nyomozások, mind a svájci pénzügyi felügyelet, mind a spanyol korrupció elleni ügyészség részéről. Azonban a mostani bombát vélhetően az robbantotta, hogy a brit The Telegraph megírta: a jelenleg hivatalban lévő spanyol uralkodó is kedvezményezettként szerepelt a gyanús ügyletekben. Ez olyan reputációs kockázatot jelent a karrierjét a monarchia becsületének helyreállítására alapozó VI. Fülöpnek, ami markáns válaszlépést igényelt, ezért a cikk megjelenésének másnapján kiadott egy közleményt, amelyben határozottan visszautasította, hogy a Zagatkában betöltött saját kedvezményezetti szerepéről tudomása lett volna. Ugyanakkor azt elismerte, hogy a Lucum Alapban való kedvezményezetti státuszáról egy brit ügyvédi irodától értesült, egy évvel a The Telegraph cikkének megjelenése előtt. A vonatkozó információkat egy levélben elküldte az apjának, akit egyben felszólított, hogy amennyiben tudomása van a jelzett kapcsolatról, a kedvezményezetti státuszt ne érvényesítse, valamint mondjon le minden, a Lucum Alapítványban szerzett részesedéséről, vagy abból származó előnyről. A levélben foglaltakat tavaly áprilisban közjegyző előtt tett nyilatkozatban is rögzítette. Ezt követően I. János Károly tavaly májusban bejelentette, hogy az év júniusától visszavonul minden intézményi tisztségétől és a közélettől, egyben aziránti kívánalmát fejezte ki, hogy fia a „a remény új korszakát fogja megnyitni, amelyben a megszerzett tapasztalat és az új generáció lendülete egyesül”.

Az új korszak nyitányaként VI. Fülöp most szintén lemondott az apjától származó minden örökségéről, valamint ugyanazzal a lendülettel megfosztotta I. János Károlyt a neki járó éves, 60 millió forint körüli életjáradékától, amely eddig a királyi ház (a spanyol államkassza által biztosított) költségvetésében szerepelt. Kérdés, hogy ezek a valóban drasztikus válaszlépések elegendőek lesznek-e a spanyol fiatalok körében egyre kevésbé népszerű monarchia intézménye iránti bizalom helyreállítására: míg a teljes lakosság körében némileg 50 százalék feletti az alkotmányos monarchia támogatottsága, a 18 és 24 év közti fiatalok 70,4 százaléka köztársaság-pártinak vallja magát. Ha a generációs trendek folytatódnak, akkor a királyi család számára egyre költségesebbek lehetnek a hasonló botrányok.

7 komment

Kevesebb lesz a korrupció, ha több nő van a törvényhozásban?

A társadalmi nemek és a korrupció közötti kapcsolat, nevezetesen az a feltevés, miszerint a nők eredendően kevésbé korruptak, mint a férfiak, heves viták és egyben a tudományos érdeklődés tárgyát képezi. Ugyanakkor az erről kialakult kép továbbra is gyakran ellentmondásokkal terhelt. Az alábbi posztban ezért három olyan tanulmány eredményeit összegezzük, amelyek a nők törvényhozásbeli képviselete és a korrupció közötti kapcsolatot vizsgálják.

A nők törvényhozásbeli képviseletének növelése mellett számos normatív érv szól, így a demokrácia megfelelő és igazságos működése érdekében önmagában is kívánatos a nők politikai képviseletének növelése, ahogy azt korábban egy ezzel a témával foglalkozó eseményünkön, illetve egy korábbi blogposztunkban is kifejtettük. Ugyanakkor a női képviselet növelésének szükségességét alátámasztó érvek között rendre felmerül az is, hogy a nők törvényhozásbeli arányának növelése csökkentheti a rendszerszintű korrupciós kockázatokat. Az alábbiakban három olyan tanulmányt foglalunk össze, amelyek ezt a feltételezést empirikus adatokon tesztelik. 

Elsőként egy olyan kutatást tárgyalunk, amely megerősíti a feltételezett kapcsolatot. Bauhr és társai 2019-es tanulmányának eredménye szerint 

a nők jelenléte az önkormányzatokban, illetve a helyi képviselő-testületekben negatív összefüggést mutat mind a hétköznapi, mind az intézményi korrupció előfordulásával.  

A tanulmány szerint ez az eredmény a nők aktív politikai részvételének motivációira vezethető vissza. Nevezetesen, a szerzők szerint két elsődleges ok vezérli a nők politikai szerepvállalását: egyrészt a közszolgáltatások minőségének javítása, különösen az egészségügy és az oktatás területén, (amelynek köszönhetően mérséklődnek a hétköznapi korrupciót ösztönző körülmények); másrészt pedig a férfiak által dominált klientilista hálózatok, avagy “öregfiú klubok” felszámolása. 

A helyi önkormányzatok esetében feltárt összefüggés fényében egy erős ok-okozati kapcsolatra számíthatnánk, valamint arra, hogy ez a mintázat a nemzeti kormányok szintjén is jelentkezik, amelyből kifolyólag a nemi kvóták bevezetése különösen előnyös lehetne a korrupcióval küzdő országok számára. Ennek megfelelően, ahogy azt Esarey és Valdes tanulmánya is leszögezi, az államok gyakran éppen a korrupció által rájuk nehezedő nyomás mérséklésére vezetik be a nemi kvótákat. Ugyanakkor a létező kutatások nem igazolják a nemi kvóták bevezetése és a korrupció közötti ok-okozati kapcsolat fennállását. Hogyan lehetséges ez a helyzet? Mi állhat annak hátterében, hogy míg az egyik tanulmány erős ok-okozati kapcsolatot talál, addig egy másik kutatás nem tud ilyen összefüggést demonstrálni 

Az egyik lehetséges válasz a változók összetettségében rejlik. Esarey és Valdes például kimutatja, hogy abban az esetben, ha a nők politikai karrierhez való hozzáférése már a kvóták bevezetése előtt sem ütközött komolyabb korlátokba 

a nemi kvóták bevezetése valóban hozzájárulhat a korrupció csökkentéséhez, de ez annak is függvénye, hogy a megválasztott női képviselők mennyire kapnak érdemi beleszólást a döntéshozásba.  

Ahogy a szerzők megjegyzik, sajnálatos módon a nemi kvóták gyakran éppen olyan országokban kerülnek bevezetésre, amelyek autoriter vezetési stílusukkal megakadályozzák a megválasztott nőket abban, hogy valódi közpolitikai változást érjenek el. Éppen ezért azok az országok, amelyek leginkább segítségre szorulnának e tekintetben, egyben a legkevésbé alkalmasak egy nemi kvótákon alapuló rendszer bevezetésére. 

people-rallying-on-street-1464223.jpg

Szintén érdemes megjegyezni, hogy a kvótarendszer bevezetése a képviselők elszámoltathatóságát is befolyásoljaWaylen és Southern vonatkozó tanulmánya például arra mutatott rá, hogy az Egyesült Királyságban a parlamenti képviselők kiadásaival kapcsolatos 2009-es botrány során nem tártak fel semmilyen szignifikáns különbséget a férfi és a női képviselők korrupt viselkedésmintái között egészen addig, amíg az ilyen gyakorlatokat lazán ellenőrizték. Ugyanakkor a botrány kitörése után jelentős különbségek mutatkoztak: az érintett női képviselők férfi társaikhoz képes sokkal kockázatkerülőbbé váltak, vagyis tartózkodtak minden olyan magatartásformától, amelyet egyesek korruptnak ítélhettek volna meg. Ezt a különbséget a szerzők a nőkkel szemben fennálló kettős mércével magyarázták: nevezetesen azzal, hogy a női képviselőket mind a sajtó, mind a saját választóik szigorúbban büntetik, mint férfi kollégáikat. E kettős mérce működését jól illusztrálja az olyan prominens női vezetők korrupciós ügyeinek nemzetközi megítélése, mint például Imelda Marcos (akire hasonlóan korrupt férjénél lényegesen nagyobb médiafigyelem irányult), vagy Grace Mugabe közelmúltbeli botrányai Zimbabwében, de a volt angolai elnök lánya, Isabel dos Santos meggazdagodásának nemrégiben feltárt története is ebbe a sorba illeszkedik. 

Az elszámoltathatóság növelésére adott eltérő reakciók szintén magyarázhatják Bauhr és társainak eredményeit, akik tanulmányukban a helyi önkormányzatokra koncentráltak, amelyek természetüknél fogva közvetlenebbül elszámoltathatóak a helyi közösségük felé. Természetesen a női képviselők alacsonyabb korrupciós hajlandósága nemcsak az elszámoltathatóságra adott eltérő reakciókkal, hanem a hagyományos “öregfiú hálózatok” megszakadásával is magyarázható. Utóbbi egyértelműen hozzájárul az intézményi korrupció visszaszorulásához, ugyanakkor a hatás tartósságáról egyelőre nem születtek tanulmányok, így egyelőre nem tudjuk, hogy az “öregfiú klubok” idővel adaptálódnak-e, és soraikba fogadják-e a megválasztott női képviselőket. 

Következésképpen, ez a rövid áttekintés arra próbált rámutatni a vonatkozó szakirodalom bemutatásával, hogy a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatának vizsgálatát jelentősen nehezíti, hogy a vizsgált változók kölcsönösen hatnak egymásra. A fent ismertetett eredmények szintén felvetik a kérdést, hogy amennyiben a nők korrupcióval kapcsolatos attitűdjeinek különbségét elsősorban a társadalmi elvárások és a képviselők elszámoltathatósága magyarázza, akkor nem az-e a leghatékonyabb módszer a korrupció megfékezésére, ha férfi társaikkal szemben is ugyanilyen szigort és elvárásokat fogalmazunk meg, ahelyett, hogy önmagában a nők jelenlététől várnánk a korrupció visszaszorulását. 

 

Ez a bejegyzés a Speak up for Women!” című, a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatával foglalkozó projektünk keretében jelent meg. 

 

A poszt szerzője Owen Howells, a Transparency International Magyarország korábbi gyakornoka 

Szerkesztette és fordította: Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

29 komment

A kormány csak a szépet látja az Európai Bizottság jelentésében

Pedig a friss országjelentés jócskán megfogalmaz kritikát is, például ami a korrupciót és a közbeszerzéseket illeti. Habár a makrogazdasági mutatók alakulása rövidtávon valóban reménykeltő, az ország versenyképességének hosszútávú javulását több tényező is hátráltatja. Például a magas szintű korrupció elleni fellépés hiánya, a közbeszerzési piacon tapasztalható korlátozott verseny, valamint az utóbbi tisztaságát ellenőrizni hivatott kontrollrendszer gyengeségei.

A kormány közleménye szerint a Magyarországra vonatkozó legfrissebb jelentésében az „Európai Bizottság is elismeri a magyar gazdaság eredményeit”. Valóban, Brüsszelben is látják, hogy a magyar gazdaság továbbra is erőteljesen növekszik, és a bruttó hazai termék (GDP) bővülésének az üteme évek óta meghaladja a 4 %-ot, sőt, tavaly az 5 %-ot is megközelítette.

A kormány valamiért azonban elmulasztja megemlíteni az e héten szerdán kiadott országjelentésben foglalt kellemetlenebb megállapításokat. A csúf igazság ugyanis az, hogy

a Bizottság szerint Magyarországon a „korrupció továbbra is aggodalomra” ad okot, a közbeszerzések körében pedig különösen „jelentős korrupciós kockázatokat” lehet tapasztalni.

A hivatalos reakció így nem vesz tudomást arról az álláspontról sem, miszerint hiányzik a „határozott és szisztematikus fellépés a magas szinten elkövetett korrupció” ellen. A kormány azt is elhallgatja, hogy Brüsszel miben látja a korrupció elleni küzdelem hatékonyságának a hiányát. A Bizottság szerint a „fékek és ellensúlyok rendszerének a gyengülése, a gyenge elszámoltathatóság és a közérdekű adatokhoz való hozzáférés akadályai” miatt nem sikerül legyűrni a visszaéléseket.

Hasonlóan értékeli a helyzetet a Transparency International Magyarország is. Az ország korrupciós helyzetét értékelő legfrissebb jelentésünkben rámutattunk: hazánk az Európai Unió korrupt tagállamainak csoportjában is folyamatosan romló teljesítményt mutat, tavaly például Romániával holtversenyben Magyarország volt az EU második legkorruptabb országa. A gazdasági teljesítmény sem ad túl sok örömre okot. A növekedési adatok ugyanis csak első ránézésre tűnnek imponálónak, igaz, nem is akármennyire. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint a növekedés az elmúlt években 4 % fölötti üteme még 2024-ben is meghaladja a 2 %-ot, és Magyarország 2014-ben 140 milliárd dollárt kitevő bruttó nemzeti terméke 2024-ben meg fogja haladni a 220 milliárd dollárt.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Magyarország többévnyi folyamatos gazdasági növekedés ellenére továbbra is az Európai Unió korrupcióval súlyosan fertőzött, ellenben viszonylag alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkező tagállamai közé tartozik (ld. a lenti ábrán). A gazdaság versenyképessége ugyanis az egyik leggyengébb az Európai Unióban, amit nem elhanyagolható mértékben az idéz elő, hogy az államhatalmi intézmények hatékonysága csapnivaló, és gyakran részrehajlóan működnek.

Összefüggés a korrupciós fertőzöttség és az egy főre jutó GDP között az EU-ban

Forrás: A Transparency International és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatai alapján a TI Magyarország számításai. Megjegyzés: Minél magasabb a Korrupció Érzékelési Index által mért pontszám, annál kisebb a korrupciós kitettség. Az Európai Unió tagállamai közül 80 ponttal a 2019. évi CPI felmérésen a 9. helyezést elérő, 113 ezer USA dollár egy főre eső GDP-vel rendelkező Luxemburg technikai okokból nem szerepel az ábrán.

Különösen súlyos versenyproblémák mutatkoznak a közpénzek felhasználása terén.

A Bizottság aktuális jelentése diplomatikusan fogalmaz, hiszen mindössze annyit állít, hogy még „mindig jelentős mértékben javítható lenne a közbeszerzési piaci verseny”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az állam a magyar és az európai uniós polgárok adóját egyre nyíltabban arra költi, hogy a hozzá politikailag közel álló eliteket tovább gazdagítsa. Jellemző, hogy Mészáros Lőrinc és a hozzá köthető cégek egyre meghatározóbb mértékben részesülnek a közbeszerzési tortából. A közpénzekből megállíthatatlanul gazdagodó felcsúti géniusz és a vele együtt pályázók 2017-ben a közbeszerzések több mint 5 %-át, míg 2018-ban közel a 4 %-át nyerték el. Ez két év alatt mintegy 400 milliárd forintot jelentett. Figyelemmel arra, hogy a hazai közbeszerzések felét részben vagy egészben az Európai Unió finanszírozza, megállapíthatjuk: Mészáros Lőrinc európai mércével mérve is kiemelkedő vagyonosodási teljesítményt nyújt. Kérdés, mindez mekkora szerepet játszik abban, hogy a Bizottság 2019-ben közel egymilliárd euro összegű uniós támogatás visszafizetését rendelte el Magyarországgal szemben. Brüsszeli zsargonban ezt tapintatosan „pénzügyi korrekciónak” nevezik, a lényeg azonban ugyanaz: a magyar polgárok szenvedték el a most lezáruló hétéves uniós költségvetési ciklus legdurvább szankcióját. Hogy miért? Hát a „közbeszerzéshez kapcsolódó irányító és kontrollrendszer hiányosságai miatt”. Magyarul azért, mert az állam a haverjainak osztja ki a közpénzből fizetett megrendeléseket.

Persze a magyar hatóságok számára kézenfekvő védekezési stratégia arra hivatkozni, hogy a magyar ügyészség az EU-átlagnál magasabb (45 %-os) arányban emel vádat az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) ajánlásai nyomán. Ezt a képet azonban jelentősen árnyalja a Bizottság friss jelentésében is hangsúlyozott azon tény, miszerint „az OLAF jelentősen több szabálytalanságot talál az uniós forrásokkal kapcsolatban Magyarországon, mint más országokban, és ellentétben az összes többi tagállammal, a nemzeti hatóságok által bejelentett esetek számánál is sokkal többet”. Így az átlagnál kedvezőbb vádemelési arányt elsősorban azon esetek kiugróan magas száma (20) indokolja, amelyekben az OLAF ajánlása ellenére nem született döntés, semmint a bűnüldöző hatóságok kiemelkedő buzgalma.

Zárásként még egy példa arra, hogy mit is rejtenek a Bizottság árnyalatan megfogalmazott következtetései. Brüsszelben azt mondják: a „közbeszerzés terén még mindig viszonylag gyenge a verseny”, mert az „egyajánlatos pályázatok aránya az elmúlt 5 évben magas maradt”. Idehaza mi tudjuk, hogy ez a valóságban azt jelenti: 100 nagyértékű, ún. uniós értékhatár feletti közbeszerzési eljárás közül 2018-ban 39 esetben, 2019-ben pedig 42 esetben egyetlen cég versenyzett. A kormány szerint ezzel szemben az egyajánlatos közbeszerzések aránya 2018-ben 24 % volt és 2019-ben is mindössze az eljárások 25 %-át tette ki. Hogy ki mond igazat? Az uniós értékhatár feletti közbeszerzési eljárások adatbázisát kezelő Bizottság ismételten diplomatikusan fogalmaz, amikor mindössze annyit állít: „a Közbeszerzési Hatóság nem tudja alátámasztani a javuló statisztikáinak a módszertanát”.

 

A szerző Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

Szerkesztette: Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

7 komment

A nemek közti bérszakadék felszámolását sürgeti az Európai Parlament

Az Európai Parlament pontokba szedte állásfoglalását a bérszakadékról, valamint kifejtette, hogy a nők hátrányos megkülönböztetése milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járnak az EU számára. Az alábbi blogposztban az EP vonatkozó állásfoglalásának főbb megállapításait ismertetjük, illetve bemutatunk olyan magyarországi és nemzetközi jó gyakorlatokat, amelyek hozzájárulhatnak a nemek közötti bérszakadék mérsékléséhez.

Ahogy azt az Európai Parlament idén január 30-án elfogadott, a nemek közötti bérszakadékról szóló állásfoglalása kiemeli: az Európai Bizottság legújabb adatai szerint a nemek közti órabér különbség átlagosan 16%-os az Unión belül. A bérdiszkrimináció megszüntetése azonban nem csupán etikai kérdés, hanem gazdasági és pénzügyi szempontból is szükségszerű a változás. Az állásfoglalás szerint a nők alacsonyabb foglalkoztatása évente kb. 370 milliárd eurót veszteséget okoz ez Európai Unió gazdaságának, míg a nők anyagi önállóságának növelése igen komoly hatással lehetne a szegénység visszaszorítására. Az Institute for Women’s Policy Research egy, az Európai Parlament állásfoglalásában hivatkozott kutatása szerint 8,0%-ról 3,8%-ra esne vissza a szegénységi ráta, ha a nők bérei igazodnának a férfiakéhoz. Ezen felül a jelenlegi 5,6 millió nélkülöző gyermek száma 2,5 millióra mérséklődne.

Az Európai Parlament szerint a bérszakadék kialakulásához az is hozzájárul, hogy a nők jellemzően nagyobb arányban dolgoznak részmunkaidőben, közel egyharmaduk, azaz 31,3%-uk nem főállásban van foglalkoztatva. Ez az arány a férfiak esetében mindössze 8,7%.  

„A nemek közötti bérszakadék mintegy kétharmad része nem magyarázható a munkaerőpiaci jellemzők – például az életkor, a tapasztalat és az iskolázottság, a foglalkozási kategória vagy a munkaidő, valamint más mérhető jellemzők – nemek közötti különbségeivel”

 – szögezi le az EP állásfoglalása, ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy diszkriminatív gyakorlatok érvényesülnek a munkaerőpiacon.

Az ENSZ az EP dokumentum által hivatkozott adatai alapján globálisan a nők 35%-át érte már valaha pszichológiai vagy szexuális zaklatás a munkahelyén, ami szintén hozzájárul a nők önbecsülésének lerombolásához. Ez azt eredményezi, hogy egy nőnek nincs olyan tárgyalási pozíciója, mint egy férfinak, ami miatt nem fog küzdeni egy neki járó igazságosabb bérért.

A nemek közti bérdiszkrimináció nagyon eltérő a 15-24 éves munkavállalók és a nyugdíjasok között. Az előbbi csoport esetében mindössze 7%-kal keresnek többet a férfi munkavállalók, míg a nyugdíjas felnőtt lakosság körében már 38% a különbség. Ez komoly problémát jelent, ugyanis az életút során felhalmozódott „bérszakadék és annak okai exponenciális károkat okoznak a nők számára egész életük során” – érvel az EP. Amennyiben a nők alacsonyabb bért kapnak fiatalabb korukban – például gyermek születése miatt –, a pénzügyi helyzetük idővel egyre csak romlik, amit az is bizonyit, hogy jelenleg 75 év felett jellemzően több nő él egyedül és szegénységben. Továbbá, míg az EU-ban minden 5. nő tartozik a legalacsonyabb bérkategóriába, addig a férfiak csak minden 10. tagja sorolható ebbe a csoportba – hangsúlyozza állásfoglalásában az Európai Parlament.

european-parliament-1274765_1920.jpg

Miért keresnek a nők kevesebbet a férfiaknál?

Ennek rendkívül egyszerű és sokszor régi időkre visszavezethető okai vannak. Először is itt van az iparági szegregáció, amely az Európai Bizottság statisztikái szerint a bérszakadék 30%-ára magyarázatot ad. Bizonyos területeken jellemzően magasabb a női dolgozók aránya, ilyen például az oktatás vagy az egészségügyi szektorban az ápolók. Ezzel ellentétben viszont a kifejezetten jól fizető ágazatokban sokkal inkább a férfiak dominanciája jellemző. Erre jó példa a tudományra, a technológiára, illetve a műszaki és matematikai tevékenységekre fókuszáló szakmák, melyekben az álláshelyek 80%-át férfiak töltik fel.

A bérszakadék egy másik oka a munka és a magánélet közti egyensúly. A nők átlagosan kevesebb órát töltenek fizetett munkával, és többet díjazás nélküli feladataikkal, mint férfi társaik. A bérmentes kötelezettség alatt a házi munkát és a gyermekekkel kapcsolatos teendőket értjük. Összességében a nőknek több munkájuk van, mint a férfiaknak – ha a háztartási tennivalókat is hozzáadjuk – ami azonban hatással lesz a karrierválasztásukra.

A bérszakadék egyik fontos eleme az üvegplafon-hatás, ami azt jelenti, hogy egy nő nem gyakran jut el olyan magas szintre egy szervezeti hierarchián belül, mint egy férfi. Az Európai Bizottság fent említett statisztikái szerint a legnagyobb értékű vállalatok vezérigazgatóinak kevesebb mint 10%-a nő, valamint vezetői szinten még nagyobb munkadíj differencia mutatható ki: itt 23%-kal kevesebb a nők órabére, mint a férfiaké.

Több kutatás, például az ausztrál KPMG a The Guardian által hivatkozott jelentése szerint pusztán a diszkrimináció is hozzájárul a bérkülönbségekhez. Sőt, a KPMG kutatása szerint az előítéletek a leginkább meghatározóak, a nemek közötti bérszakadék 39 százalékát megmagyarázva. Az európai szerződések és a magyar munkatörvény szerint a bérezésben megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés törvényellenes, noha ez még mindig nem garantálja az egyenlő bánásmódot a két nem között.

railway-1758208_1920.jpg

Az EU tagállamainak nemek közti bérkülönbsége

Az Unió országai között egészen eltérő eredmények figyelhetők meg a női-férfi bérszakadék területén. Az Eurostat nyilvántartása szerint Észtország teljesít a legrosszabbul e tekintetben, itt több mint 25% a nemek közti órabér-különbség, míg Románia tudhatja magának a legjobb helyezést, ahol mindössze 3,5% az eltérés. A bérkülönbség esetében kis kontraszt mutatható ki Olaszországban (5%), Luxemburgban (5%), Belgiumban (6,1%), illetve Lengyelország 7,2%-os differenciája sem számít rossz eredménynek, ha az EU-28 16%-os átlagát vesszük alapul. Az észteken kívül pedig jókora változtatásokra lenne szükség olyan államok esetében, mint Csehország (21,1%), Németország (21%), Ausztria (19,9%), Szlovákia (19,8%) és az Egyesült Királyság (17,9%).

Az Eurostat adatai szerint Magyarország kicsivel az EU átlag alatt van, hazánkban a pontos órabér-különbség 14%. Hasonló a helyzet Írországban (13,9%), Cipruson (13,7%) Bulgáriában (13,6%), vagy akár Dániában, ahol 14,7% az eltérés.

Románia alacsony mutatóját azonban lényegesen árnyalja, hogy az országban a nők foglalkoztatottsága jelentősen elmarad az EU átlagtól. A 20 és 34 év közti, felsőoktatásban végzett nők 63,6%-a áll alkalmazásban, ami 17,6%-kal marad el a román férfiak foglalkoztatási rátájától, és jelentősen alulmúlja a 76%-os EU-átlagot is. Romániában a vállalati bizottsági tagok kevesebb mint 11%-a nő, ami szintén arra utal, hogy a nők nehezen férnek hozzá a vállalati hierarchia csúcsán található pozíciókhoz. A nők alacsonyabb munkaerőpiaci jelenléte egyébként igaz Olaszország esetében is.

Intézkedések terén Svédország a legkiemelkedőbb, ahol a transzparencia segítségével igyekeznek kiszűrni a bérek közti szakadékot. A minimum 10 alkalmazottal rendelkező vállalatok kötelesek évente egy fizetési auditot kibocsátani. Ekkor a cégek egy munkabér-analízist készítenek, ahol feltárják a keresetek közti különbségek okát. Ezután egy cselekvési tervet kell készíteniük annak érdekében, hogy megszüntessék az igazságtalan bérkontrasztot.

A hatékonyság érdekében fontos lenne, hogy az átláthatósági jogszabályok számos vállalatra kiterjedjenek. Bizonyos EU-tagállamokban, például Németországban és Ausztriában ezek csak olyan nagyobb vállalatokat érintenek, melyek minimum 150-200 főt alkalmaznak. Ezáltal sok kis-és középvállalat mentesül az ellenőrzés alól.

Magyarországi helyzet

Magyarországon a felsővezetők csupán egyharmada nő, illetve a középvezetők között is súlyosan alulreprezentáltak. Ennél azonban látványosabb mutató a nettó átlagbérek közti eltérés. Egy 2018-as felmérés szerint a fizikai munkások körében a 54.000 forint volt a különbség a két nem fizetései között, míg irodai alkalmazottak esetében 50.000 forint. Álláskeresés során a kívánt bér megnevezése is nagyban eltér a két nem között. A fizikai dolgozók esetében a férfiak a nőknél 122.000 forinttal több fizetésre tartanak igényt, az irodai állások terén pedig 123.000 forinttal magasabb összeget követeltek a férfiak.

Magyarországon az is problémát jelent, hogy nem áll rendelkezésre annyi rugalmas munkahely, mint amennyire szükség lenne. Egy 65 évnél fiatalabbak körében végzett kutatás szerint a megkérdezettek 41% állította, hogy nem tud flexibilis álláshoz jutni. Így azonban sok szülő – általában az anya – dönt a részmunkaidő mellett, vagy évekig vissza se megy a munka világába. Továbbá, a férfi válaszadók mindössze egyharmada élt vagy élne az apasági szabadsággal, majdnem a népesség fele gondolja azt, hogy a nőknek problémamentesebb a családi szabadságolás, illetve 30% véli úgy, hogy a munkából való pár éves kiesés hátráltatja majd a karrierjét.

A sok problémát felvető bérdiszkrimináció kérdését mellesleg már egyszer a parlament elé vitték, a témát azonban a kormány– a miniszterelnök elmondása szerint – nem tudja kezelni, hiszen a férfi és a nő közti különbséget ők nem képesek eltüntetni.

Ha a magyar állam számára ez a téma nem is kiemelt prioritás, a vállalati szféra – többek között multinacionális vállalatok – egyre több projektet vezetnek be annak érdekében, hogy az általuk kínált állások vonzóvá váljanak nők számára, és biztosítsák őket arról, hogy náluk egyenlő bánásmódban fognak részesülni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nagyvállalat eleget tesz az egyenlő munka – egyenlő bérezés elvének, de számos kiváló törekvésre van példa.

Ilyen például a Vodafone nők felkarolásával kapcsolatos akciója, amelyben a vállalat azt a célt tűzte ki maga elé, hogy 2025-re a legjobb munkahellyé váljon a nők számára. A cég ReConnect nevű programja kifejezetten a nők munkaerőpiacra való visszaintegrálására fókuszál, ami azért fontos, mert a gyermekvállalás során sok hasznos tudású munkavállaló tűnik el világszerte, ami a cégeket is hátrányosan érinti. A program természetesen nemcsak a nőket akarja segíteni, férfiak és/vagy apák is igénybe vehetik ezt a lehetőséget, illetve a Vodafone, sok más vállalathoz hasonlóan hosszabb apasági szabadságot nyújt, mint a magyar állam: 5 nap helyett 10 napot vehetnek ki ebből a célból a cég férfi dolgozói. A #énjövőm nevet kapta a Coca-Cola programja, amely a kismamák és kisgyerekes anyukák képzésével foglalkozik. A Morgan Stanley és a Nők a Tudományban Egyesület SMARTIZ néven indított közös projektet, amely középiskolás, 16 éves lányokat támogat abban, hogy közelebb kerüljenek a matematikához és az informatikához. A Microsoft DigiGirlz nevű programjának segítségével szintén igyekszik gimnazista lányokat motiválni arra, hogy az informatikai pályát válasszák a jövőben.

A multinacionális cégek nagy többsége létrehozott már hasonlóan ösztönző projekteket, azonban ezek mind kis lépések, és még így sem mondható el, hogy a nagyvállalatoknak sikerült kiküszöbölni a nemi egyenlőtlenségeket. A lányokat ugyanis már gyerekkortól kezdve bátorítani kell arra, hogy ők is képesek ugyanolyan mértékben részt venni a tudományokban, mint a fiúk, sikeres női példaképeket kell eléjük állítani, és lelkesíteni kell őket, hogy szakmailag fejlődjenek.

 

A Transparency International Magyarország az elmúlt másfél évben rendszeresen foglalkozott a társadalmi nem és a korrupció kapcsolatával, így a nők üzleti életben betöltött szerepével is. Habár a bérszakadék kérdése közvetlenül nem kapcsolódik a korrupció jelenségéhez, hozzájárul olyan hatalmi struktúrák létrejöttéhez és megkövesedéséhez, amelyek lehetővé teszik a visszaéléseket, ezért fontosnak tartottuk foglalkozni a témával. A Transparency International Magyarország ’Speak up for Women’ című programjának keretén belül korábban megjelent blogposztjaink itt, itt és itt olvashatóak.

 

A szerző Kozma Lilla, a Transparency International Magyarország gyakornoka

32 komment

A magyarok fele aggódik a korrupció miatt

Az Ipsos kéthavi rendszerességgel publikált, a világ 28 országában végzett kutatása szerint a magyarokat az egészségügy állapota és a szegénység aggasztja leginkább, a harmadik helyen a korrupció áll.

Január végén jelent meg az Ipsos legfrissebb, ’What Worries the World’ című felmérése, amely 28 országban végzett reprezentatív közvélemény-kutatások alapján igyekszik felmérni, hogy a vizsgált országokban melyek azok a társadalmi jelenségek, amelyeket a helyi közvélemény leginkább veszélyként érzékel, illetve, hogy ezek alapján mennyire pozitívak az országuk fejlődésével kapcsolatos várakozásaik. A felmérés összesen 17 problémaként érzékelhető területet vizsgál, amelyek között szerepel a szegénység, a munkanélküliség, a bűnözés, az oktatás, a klímaváltozás és a korrupció is (a kérdések, valamint a felmérés által lefedett országok teljes listája a legutóbbi eredményeket bemutató jelentésben megtalálható). A válaszadók három területet választhatnak, rangsorolás nélkül, így az arányok önmagukban nem jelölnek fontossági sorrendet, mégis irányadóak arra nézve, hogy mely területeket érzik a legtöbben problémásnak egy adott országban.

A legfrissebb adatokról szóló eddigi írások elsősorban azt emelték ki, hogy a magyarok 76 százaléka az egészségügyet jelölte meg a három legaggasztóbb terület egyikeként, ami a legmagasabb arány a vizsgált 28 ország közül. Bár a mintában rendkívül eltérő gazdasági fejlettségű országok szerepelnek, valóban szembetűnő, hogy a Magyarországhoz hasonló adottságokkal rendelkező Lengyelországban ugyanez az arány 55 százalék, globálisan pedig a válaszadók mindössze 27 százaléka sorolta az egészségügyet a TOP 3 aggodalma közé. Szintén lesújtó egyébként a szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségekre vonatkozó adat: előbbi a magyarok 52%-a szerint problémás terület, ami globálisan a harmadik helyre elég, Oroszország és Chile mögött.

Az eddigi beszámolókból azonban kimaradt, hogy az egészségügy és a szegénység után a korrupció volt a harmadik olyan terület, ami a magyar válaszadók legfőbb aggodalmai között szerepelt:

A pénzügyi/politikai korrupciót a megkérdezett magyarok 49 százaléka sorolta a három legaggasztóbb jelenség közé Magyarországon.

 

Ez az adat több szempontból is érdekes. Egyrészt, ez globálisan az ötödik legmagasabb arány, a mintában szereplő európai országok közül viszont az első, megelőzve a közelmúltban korrupciós botrányok miatt kormányt váltó spanyolokat (41 százalék) és a nagyon hasonló adottságokkal rendelkező lengyeleket (35 százalék), a globális átlagról (30 százalék) nem is beszélve. Másrészt, habár az egészségügy problémáit lényegesen többen érzékelték releváns veszélynek, mint a korrupciót, utóbbi mégis megelőzött olyan, szintén nem problémamentes területeket, mint az oktatás (32 százalék), vagy a kormányzati kommunikációban évek óta hangsúlyos bevándorlás (11 százalék).

Bár a fenti kutatás mindössze egy, a korrupcióval kapcsolatos kérdést tartalmaz, reprezentativitása miatt mindenképp releváns számunkra, hiszen a magyar lakosságra nézve reprezentatív felmérések ritkán készülnek ebben a témában. A Transparency International Magyarország január végén publikálta a Korrupció Érzékelési Index (CPI) 2019-es eredményeivel kapcsolatos legfrissebb jelentését, amely megállapította: Magyarország a 180 országot rangsoroló globális felmérés 70. helyén végzett, Romániával holtversenyben, két pontot és hat helyezést rontva egy évvel korábbi értékeléséhez képest. A CPI azonban szakértői és üzleti értékeléseket tartalmaz, nem pedig a lakosságét.

A lakossági érzékelés vonatkozásában az Ipsos felmérésének itt közölt eredményei nagyrészt összecsengenek a European Council on Foreign Relations (ECFR) egy, a 2019-es EP-választások előtt közölt kutatásának eredményével, miszerint az egészségügy mellett a korrupció az a téma, amelyet leginkább veszélyként érzékelnek a magyarok, felülmúlva a bevándorlással kapcsolatos aggodalmakat. Az ECFR felmérése keretében végzett magyarországi 4000 fős reprezentatív kutatás válaszadói az egészségügyet és a korrupciót közel azonos arányban jelölték meg az ország előtt álló két legfontosabb kihívás egyikeként, míg arra a kérdésre, hogy jelentős probléma-e Magyarországon a korrupció, a válaszadók több mint 70 százaléka felelt igennel.

A lakossági érzékelésekre vonatkozóan a fent említett ECFR-felmérés mellett a Transparency International 2016-os Globális Korrupciós Barométere (GCB), valamint az Eurobarometer 2017-es különkiadása szolgálnak további releváns adatokkal. Előbbi szerint 2016-ban a magyar lakosság többsége (57 százaléka) úgy érzékelte, hogy romlott Magyarország korrupciós helyzete a lekérdezést megelőző négy évben, a kormány pedig a válaszadók szinte megegyező aránya (56 százaléka) szerint nem tett eleget a korrupció megfékezéséért. Ugyanakkor az országot sújtó problémák között csak a hatodik legfontosabbként értékelték a korrupciót (a válaszadók 28 százaléka említette), a prioritási listát ekkor toronymagasan az egészségügy problémái és a munkanélküliség vezette.

A 2017-es Eurobarometer kifejezetten a korrupció kérdéskörével foglalkozó felmérése szerint a magyar válaszadók mindössze 35 százaléka tartotta elfogadhatatlannak a korrupció különböző formáit, amely Lettország (34 százalék) után a második legalacsonyabb arány volt, jelentősen elmaradva a 70 százalékos uniós átlagtól.

Szintén rendkívül magas, 86 százalékos volt Magyarországon azok aránya, akik úgy vélték, hogy a korrupció széleskörben elterjedt jelenség az országban, míg arra a kérdésre, hogy az elmúlt három évben nőtt-e a korrupció mértéke, 56 százalék válaszolt igennel, ami a harmadik legmagasabb arányt képviselte az Európai Unióban.

A Transparency International Magyarország a célzott megoldási javaslatok kidolgozásához elengedhetetlennek tartja a korrupcióval kapcsolatos lakossági vélekedések minél teljesebb körű megértését, ezért a közeljövőben több olyan publikációval is készülünk, amelyek kifejezetten a lakossági érzékelésekkel és az azokat meghatározó legfontosabb szocio-demográfiai változókkal foglalkoznak majd.

 

Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmendezsere

7 komment

Van összefüggés a nemek és a korrupció között? – Néhány példa Dél-Amerikából

Nehezebb-e megvesztegetni a női rendőröket? Csökkenti-e a korrupciót mértékét, ha a kormányokban és a gazdasági életben több nő jut vezető szerephez? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbált választ találni az ENSZ Fejlesztési Ügynökségének (UNDP) latin-amerikai és karibi irodája. A témában készült tanulmány az említett régió korrupciós helyzetét vizsgálja, figyelembe véve annak kulturális adottságait és a meglévő adatokat ahhoz, hogy megállapítsák, van-e valós ok-okozati összefüggés a női nem és a korrupt viselkedés közt.

Női közlekedési rendőrök – ez jelenthetné a hétköznapi korrupció végét?

Annak ellenére, hogy a Biblia szerint Éva bűne ahhoz vezetett, hogy az emberiséget száműzték az Édenből, a mélyen katolikus latin-amerikaiak a nőket morális szempontból sokkal magasabb szintre helyezik, mint férfi társaikat. A kolumbiai Valledepur polgármesterének a tanulmányban idézett szavaival élve: „A nők kevésbé haszonlesők, felelősségteljesebbek, és nem vesznek részt olyan tivornyákban, mint a másik nem képviselői. Továbbá adminisztratív és szervezési készségeik is kifejezetten jobbnak bizonyulnak a férfiakénál.” Ennek köszönhetően az említett polgármester büszkén szóvá is tette, hogy szakmai gárdájának 70%-át nők teszik ki. A nők integritásába vetett bizalom a helyi hatóságok foglalkoztatási politikáját is befolyásolta: Mexikóban, El Salvadorban és Kolumbiában is bevezettek csak nőkből álló forgalmi rendellenőrző csapatokat, a korrupció elkerülése végett.  

Ugyan a fenti intézkedések nagy előrelépést jelentenek a nemi egyenlőségért vívott harcban, azonban felmerül a kérdés, hogy valóban igaz-e, hogy a korrupció csökkenhet azáltal, hogy több nőt vonunk be a politikai, gazdasági életbe.

Az erről készült jelentésben összegyűjtött bizonyítékok szerint ez az elmélet nem igazolható, vagy legalábbis a társadalmi nem és a kialakult korrupció közötti közvetlen, ok-okozati kapcsolat a rendelkezésre álló adatok segítségével nem bizonyítható.

A tanulmány szerint a korrupcióval összefüggésbe hozható cselekményeket sokkal inkább az egyéni és a kulturális ösztönzők határozzák meg, mintsem a potenciális elkövetők neme. Ugyanakkor kérdésként merülhet fel, hogy a laborkísérletek és pszichoanalitikai kutatások eredményei tükrözik-e a valós körülmények közötti viselkedést. Ennek ellenőrzése érdekében a tanulmány a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexének (CPI) eredményei és az egyes latin-amerikai országok női képviselőinek száma közötti összefüggést vizsgálta. A kutatás arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon ahol több női politikus van a kormányban vagy a parlamentben, a CPI alacsonyabb értéket mutat-e. A tanulmány leszögezi: alapvetően eddig semmilyen vizsgálat nem mutatott ki kapcsolatot az alacsonyabb szintű korrupció és a több magas beosztású nő vagy női képviselő jelenléte között egy adott országban (ezt a kérdést egy következő blogposztunkban részletesebben is körüljárjuk).

rio-1541151_1920.jpg

A 2019-es Korrupció Percepciós Index eredményei alapján például Chile és Uruguay a legkevésbé korrupt országoknak számítanak a régióban, holott az itt található női képviselők aránya csak 22-23 százalék körüli (ez ugyan világviszonylatban alacsonynak számít, de így is majdnem a magyarországi arány kétszerese). Ezzel szemben Costa Ricában kiugróan magas női részvétel mutatkozik a politikai életben, ugyanakkor a korrupció is magasnak mondható. Ezzel ellentétben Ecuadorban szintén magas női képviselet mellett a korrupciós szint alacsony. Brazília vagy Argentína esetében a női vezetők jelenléte is csekély hatással bírt az ottani CPI indexre.  A UNDP kutatása nem fedi fel előttünk, hogy ennek ellenére mi indokolja a nők magasabb integritási kapacitásába vetett hitet Dél-Amerikában, amit ráadásul a statisztikák sok esetben nem igazolnak. Erre jó példa Eva Peron, Argentína egykori first ladyje, akit sokak a nemzet spirituális vezetőjének tekintettek, holott a valóságban nagyon is rendelkezett sajátos emberi hibákkal, sőt mi több, tudatában volt az igen súlyos állami szintű korrupciónak is.

Egy lehetséges magyarázat szerint a nemi egyenlőség hiánya miatt a nők még mindig nincsenek olyan intenzíven bevonva a társadalmi-gazdasági folyamatokba, mint férfi társaik, így a korrupcióba sem. Azonban, ha ez így van, akkor nem érthető a korrupciós cselekmények magas előfordulása az alacsonyabb államigazgatási szinteken, ha az ottani állásokat magasabb arányban nők töltik be. Kell, hogy legyen további magyarázat arra, hogy a nők integritásával szembeni attitűdök tartósan ilyen pozitívak. 

A tanulmány szerint a nők iránti pozitív észlelést meg lehet magyarázni azzal is, hogy a hagyományos társadalmi szerepeknek megfelelően elsősorban édesanyaként vagy gondviselőként jelennek meg a közgondolkodásban, így valószínűleg nehezebb rosszat feltételezni róluk. Továbbá a nők gazdasági-társadalmi státuszának alacsonyabbként való érzékelése is azt feltételezi, hogy a korrupcióhoz való hozzájárulásuk elenyésző. Ez azt is magában foglalja, hogy a nők kisebb valószínűséggel jelentenék, hogy megvesztegették őket. Egy 2010-es chilei felmérés szerint a férfiak 21.5%-a, míg a nők 14%-a jelentette, hogy meg akarták őket vesztegetni. 2012-ben ez a trend ugyanúgy fennállt. Hasonló eredményt mutattak ki Kolumbiában és El Salvadorban, ezekben az országokban a férfiak 9.6%-kal és 4%-kal nagyobb mértékben voltak hajlandók a megvesztegetést jelenteni, mint a nők.

Ennek természetesen az is állhat a hátterében, hogy a nőket nagyobb arányban érintő, szexuális ellenszolgáltatásért cserébe megvalósított korrupt cselekmények esetében alacsonyabb a bejelentési hajlandóság.

salento-996461_1920.jpg

A tanulmány azonban azt is igazolja, hogy ez a trend nem általános, hiszen a nők néhány latin-amerikai országban sokkal inkább hajlamosak jelenteni egy-egy korrupciós esetet és nagyobb valószínűséggel érzékelik a közszférában tapasztalható korrupciót. Olyan esetekben, amikor a nők jelentősen felülreprezentáltak a bejelentők között, mint például az Argentina Social Care nevű program (2002-2007) esetében jellemzően magas volt a nélkülöző, kiszolgáltatott nők aránya. A bejelentők arányában tapasztalható különbséget a nemek közti aszimmetria is magyarázhatja, ide tartozik a közszféra, ahol jellemzően több nő dolgozik, mint férfi, például az oktatás vagy az egészségügy területén.

A tanulmány szerint szintén jellegzetes probléma, hogy a nők aránytalanul több esetben válnak szexuális kizsákmányolásban megtestesülő visszaélések (sextortion) áldozataivá, ami különösen az alacsony társadalmi-gazdasági státuszú nőket veszélyezteti.

Mi következik ebből?

A tanulmány rámutat arra, hogy nincs bizonyítható kapcsolat egy bizonyos nemhez való tartozás és a korrupt viselkedés között. A nők politikai részvételének előmozdítása ennek fényében elsősorban jogi kérdés, ami a demokrácia minőségének javulását eredményezné, de a korrupció elleni küzdelemnek nem elsődleges eszköze.

E téma boncolgatására több tanulmányra, illetve további empirikus tapasztalatok gyűjtésére lenne szükség, ugyanis az eddigi adatok és gyakorlatok nem támasztják alá egyértelműen a nők magasabb részvétele és a korrupció alacsonyabb szintje közti kapcsolatot, habár nem is cáfolják azt.

Úgy tűnhet, hogy Valledepur polgármesterének alkalmazási stratégiája jól működhet, de az ottani munkahatékonyság és az alacsony korrupció mögött sok egyéb tényező állhat.

 

Az e blogposzt alapjául szolgáló tanulmány teljes szövege ezen a címen olvasható.

A nemek és a korrupció közti kapcsolatot a Transparency International Magyarország is vizsgálja a ’Speak up for Women’ programjának keretén belül. A témában korábban megjelent blogposztjaink itt és itt olvashatóak.

 

A szerző Owen Howells, a Transparency International Magyarország korábbi gyakornoka (fordította: Kozma Lilla, a Transparency International Magyarország jelenlegi gyakornoka)

0 komment

Fenntartható fejlődés: Bőven van még tennivalónk a nemek közötti egyenlőség területén

Magyarország a nemek közötti egyenlőség kapcsán továbbra is sok kihívással küzd, ahogy ezt a fenntartható fejlesztési célok gender-aspektusait összegző Equality Measure 2030 index is megmutatja. A nőket érintő szociális támogatásokon, illetve a béregyenlőségen is bőven lenne még mit javítani, de a nők politikai képviselete is sok kívánni valót hagy maga után. A nők politikai reprezentációja világszinten is gondot okoz még a legfejlettebb országokban is, azonban Európán belül nálunk a legalacsonyabb a női politikusok aránya. A nők hiánya a politikában és más vezetői pozíciókban azonban nem csak őket érinti: a női politikusok és vezetők számának növelése nagyot lendíthet a korrupció megfékezésén. Többek között ebben segíthet az Equality Measure 2030 új adatbázisa.

A Y2K-probléma túlélése után, 2000 szeptemberében az ENSZ tagjai aláírták a Millenniumi Fejlesztési Célokat (MFC). Ennek értelmében 15 éven belül, vagyis 2015-ig bizonyos célokat el kellett érni világszerte az előrehaladás jegyében. Kisebb-nagyobb sikerek után 2015-ben a világ vezetői egy New York-i csúcstalálkozón aláírtak egy új fenntartható fejlődési keretrendszert, amely felváltotta az MFC-t: ez az Agenda 2030. Az Agenda 2030 egy 17 Fenntartható Fejlődési Célból (FFC) és 169 konkrét feladatból álló ambiciózus lista, amelynek célkitűzéseit 2030-ig kellene teljesíteni. Az FFC-k (angolul: Sustainable Development Goals, vagyis SDG-k) a világ gyökeres megváltoztatásának építőkövei: a célok között megtalálható a szegénység felszámolása, a fenntartható városok és közösségek létrehozása, de van köztük konkrétabb feladat is, mint például a tengeri szennyezés megfékezése.

A célok között külön kategóriát képez a nemek közötti egyenlőség, amit az Equality Measure 2030 (EM30), egy független civil szervezet és globális szövetség olyannyira fontosnak vélt, hogy készített egy átfogó adatbázist arról, hogy a világ most hol áll a nemek közötti egyenlőség kérdésében.

Ehhez nem csupán azt a Fejlődési Célt használták fel, ami kifejezetten a nemek közötti egyenlőség előmozdítására irányul, hanem további 12 FFC-n belül külön figyelmet fordítottak a nőket kiváltképp érintő problémákra. A 13 felhasznált indikátor további alkategóriákra van lebontva; egy kategóriában maximum 100 pontot lehetett elérni. Itt fontos megemlíteni, hogy ezek a pontszámok nem százalékok, hanem több felmérés alapján egy 0-tól 100-ig terjedő skálán egységesített pontok – ahol a 0 a legalacsonyabb, a 100 a legmagasabb elérhető pontszám – némely kategóriában az egyes számszerűsített Fejlődési Célokat is figyelembe véve.  A valamennyi kategóriában elért pontszám átlagából állított össze az EM30 egy sorrendet, ami alapján valamennyi régiót és országot könnyen össze lehet hasonlítani.

united-nations-1184119_1920.jpg

Magyarország egy "fair" ország

Globálisan 129 országból Magyarország a 35. helyet érte el az Equality Measure 2030 indexben, 74,1 ponttal. Ugyan ez egészen jól hangzik, érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unión belül 28-ból csupán a 25. helyen állunk. Összehasonlításképpen, a V4 országok is mind megelőztek minket a globális listán: Lengyelország a 30. helyen áll, Szlovákia a 22.-en, Csehország pedig a legjobb 20 közé is bekerült, igaz, csak az utolsó helyen. Mind a négy ország fontos mérföldköveket ért el a nemek közötti egyenlőség felé vezető úton, de csak Csehországnak sikerült „Jó” pontszámot elérni; Magyarország, Szlovákia, illetve Lengyelország mind „Fair” besorolást kaptak.

A legjobb 20 ország közül egyébként 17 Európában található. Minden régióban van legalább egy ország, ami „Rossz” vagy „Nagyon rossz” eredményt ért el, azonban Európában nincs egy ország sem „Nagyon rossz” pontszámmal. Meglepő módon, Szlovénia a 6. helyen áll globális szinten az indexben. Világszinten az átlagos pontszám 65,7 volt 100-ból, és a legtöbb kelet-európai ország az átlag körül vagy alatt teljesített. Európában első helyen Dánia áll 89,3 ponttal, ami globálisan is a legmagasabb pontszám, a legalacsonyabb pontszámot pedig Azerbajdzsán érte el.

Az európai és észak-amerikai régió kimagaslóan jól szerepel az 1. (A szegénység felszámolása), a 3. (Egészség és jóllét), a 4. (Minőségi oktatás), a 6. (Tiszta víz és alapvető köztisztaság), illetve a 7. (Megfizethető és tiszta energia) kategóriákban a nemek közötti egyenlőséget figyelembe véve – bár ezek az FFC-k inkább a legkevésbé fejlett országokban játszanak nagy szerepet. Itt olyan alkategóriákra kell gondolni, mint például az anyai halálozás, vagy a nők földbirtoklással kapcsolatos jogai. A régió átlaga az ötös (Nemek közötti egyenlőség) és a kilences (Ipar, innováció és infrastruktúra) kategóriában is jó a többi régióval összevetve. Ugyanakkor, néhány eredményen van mit javítani: átlagosan a régió még messze van a 13-as FFC (Fellépés az éghajlatváltozás ellen) és a 17-es FFC (Partnerség a célok eléréséért) elérésétől. Ezekben a kategóriákban az átlagpontszám 58,0, illetve 52,8 – ezzel mindkettőben a „Nagyon rossz” címet nyerte el a régió.

Az adatbázisban felhasznált 13 FFC közül Magyarország legrosszabb eredményét a 17-es, úgynevezett ’Partnerség a célok eléréséért’, kategóriában szerezte meg – ez például nőket érintő szociális támogatásokat foglalja magában. Ebben mi 46,2 pontot értünk el, de érdemes megjegyezni, hogy a szociális támogatásokkal kapcsolatban a legtöbb kelet-európai ország a globális átlag környékén vagy az alatt teljesített.

A 17-es FFC-t szorosan követi a 13-as, „Fellépés az éghajlatváltozás ellen” mutató, amelyben Magyarország 47,8 pontot ért el, ezzel szemben Csehország 64,5 ponttal az európai toplistát vezeti. A 9-es Fejlődési Célban, amiben fontos pontként szerepel a nők száma a matematika, technológia és mérnöki tudományokban (angolul STEM), 59,94 pontot értünk el, míg Csehország 64,5-öt. Ugyanakkor a statisztikák alapján Magyarországon a STEM-ben dolgozók 27%-a nő, míg Csehországban ez az arány csupán 23%. Ebben a kategóriában egyébként a kelet-európai országok meglepően jól szerepeltek: a nyolc legjobban értékelt ország közül kettő Kelet-Európában található. Érdekes módon, azokban az országokban, amelyek keveset költenek kutatás-fejlesztésre, kedvezőbbek a nemek közötti arányok a STEM-ben, mint azokban, amelyek sokat költenek rá, például Ausztria és Németország, akik a legrosszabb pontszámot érték el Európán belül.

Azonban nem minden kategóriában állunk rosszul. Magyarország három kategóriában is több mint 90 pontot ért el: „Tiszta víz és alapvető köztisztaság” (FFC 6), „Minőségi oktatás” (FFC 4), illetve „Megfizethető és tiszta energia” (FFC 7), ebben a sorrendben. Ezen felül több pontot értünk el (83.21) a 10-es Fejlődési Célban (Egyenlőtlenségek csökkentése) mint Szlovákia (76.88) és Lengyelország (78.40).

Nők a politikában

Habár a nemek közötti egyenlőtlenségeknek számos releváns és mérhető aspektusa van, a nők politikai képviseletével, illetve a női vezetők számával kapcsolatos viták a közelmúltban a magyar közéleti diskurzusban is kiemelt jelentőségre tettek szert.

A nők politikai és gazdasági vezetésben való szerepvállalása nemcsak reprezentációs szempontból fontos, hanem azért is, mert számos tanulmány arra utal, hogy az adott intézményekben előforduló korrupció mértékét is csökkenti.

De nem feltétlenül azért csökken a korrupció női vezetők kinevezésével, mert a nők kevésbé lennének korruptak – bár egyes kutatások kimutatták, hogy őket kevésbé lehet megvesztegetni, mint a férfi vezetőket –, hanem mert más prioritásaik vannak: például, a női politikusok az oktatásra illetve az egészségügyre szánnak több pénzt, ezáltal magasabb humán tőke születik, ennek pedig az az eredménye, hogy csökken a korrupció. Ugyanakkor ez nem csak egyirányú korreláció: egy 2019-es tanulmány szerint a korrupció oka lehet a női képviselők hiánya.

A nők képviseletének értékeléséhez érdemes az ötös számú Fejlődési Célra koncentrálnunk, amely konkrétan a nemek közötti egyenlőség elérésére vonatkozik. Az EM30 ezen belül két külön indikátorral figyeli a nők politikai képviseletét: parlamenti képviselőként illetve magasabb szintű, miniszteri pozíciókban. A nők politikai képviselete világszerte, még a magas jövedelmű országokban is gondot okoz: 2017-ben a globális átlag kicsivel 20% fölött volt, és több országban egy női tagja sem volt a kabinetnek.

* Az adatok a 2018. április előtti állapotot tükrözik.

A V4 országok közül mindkét kategóriában Magyarország érte el a legkevesebb pontot. Parlamenti képviselők terén 20,1 pontot kaptunk, ezzel a legutolsó helyen állunk Európán belül. Ebben a kategóriában meglepő módon Lengyelország érte el a legtöbb pontot, 56,1-gyel. Ugyanúgy Lengyelországban található a legtöbb nő a kormány magasabb pozícióiban, itt ők 45,4 pontot értek el, ami éppen 45,4 ponttal több, mint amit mi: 0. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezt a pontszámot egy régebbi felmérés alapján kaptuk: a 2018-as országgyűlési választások után, Bártfai-Mager Andrea miniszterségével, valamint Varga Judit igazságügyi miniszter közelmúltbeli kinevezésével javult a helyzet, már ami a női miniszterek számát illeti.

A magyar nők helyzete az igazságszolgáltatás magasabb szintjein egy kicsivel kedvezőbb, ráadásul itt nem is mi állunk az utolsó helyen a V4-ekhez képest, hanem Csehország a maga 26,7 pontjával. Itt mi Lengyelországgal azonos pontszámot kaptunk (40), míg az élen Szlovákia áll 61,5 ponttal.

A nemek közötti egyenlőtlenségek azonban nem csak a vezető pozíciókban mutatkoznak meg, hanem a gazdasági élet teljes spektrumán megtalálhatóak.

Az index mérte a nemek közötti bérszakadék mértékét is, amiből kiderül, hogy nem csak a V4-ek között állunk utolsó helyen, de Európán belül is csak Franciaországot sikerült megelőznünk.

A fentiek alapján összességében kijelenthető, hogy Magyarországnak még bőven akad tennivalója a Fenntartható Fejlődési Célok teljesítése érdekében, különösen, ami a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó mutatókat illeti. A fenti számok alátámasztják azt a korábban többször is megerősített képet, hogy a nők aránya a magyar közéletben kirívóan alacsony, ami számos kutatás eredményei alapján korrupciós szempontból is kockázatokat hordoz.

A cikk alapjául szolgáló adatbázis itt érhető el.

 

A szerző Szolnoki Nikolett, a TI Magyarország korábbi gyakornoka

16 komment

Helsinki egyre messzebb van - Fényévek választják el a magyar médiaviszonyokat a finntől

„Helsinki az Nyugat-e?” – teszi fel az ikonikussá vált kérdést a Csinibaba című film főszereplője, a gyári munkás Attila egy másik munkásnak, Pista bácsinak, amikor kiderül, hogy a Ki mit tud? nyertesei abban az évben Helsinkibe utazhatnak. A kérdés azért fontos számukra, mert ha Nyugat, akkor ott vár a szabadság. A munkások kicsit összevitatkoznak arról, hogy mennyire Nyugat is Helsinki, hiszen északon van, és „már komp jár át Leningrádba”.

Nekünk nem a hatvanas években, hanem 2019 decemberében adatott meg a lehetőség, hogy a finn nagykövetségnek köszönhetően három napot Helsinkiben tölthessünk, és újságírókkal, illetve média- és kommunikációs szakértőkkel találkozzunk. Ez alapján Helsinki nagyon is Nyugat, főleg Magyarországról nézve, és olyan messze van Oroszországtól, amennyire ez csak lehetséges. De legalábbis jóval messzebb, mint Magyarország.

Az ellentét Magyarország és Finnország között éppen azért volt annyira égbekiáltó, mert nem a Kádár-korszakból utaztunk Helsinkibe. Még a személyi igazolványunkat sem kellett felmutatni sehol a három nap alatt.

Mégis olyan volt, mintha egy másik világba, egy nagyon vágyott világba utaztunk volna. Ahol az újságírói szakmát annyira megbecsülik, hogy az állami tévén belül oknyomozó műhely működik, amelyet nem mellesleg egy nő vezet. Ahol a legnagyobb napilap, a Helsingin Sanomat szerkesztősége egy olyan hipermodern, gyönyörű épületben van, mint amilyen a budapesti Telekom Székház, és ahol a lap munkatársait az online újságírás nagy innovátoraiként jegyzik.

Ahol nem létezik olyan állami szerv, hogy Médiatanács, hanem egy önszabályozó szervezet ellenőrzi az újságírók munkáját, és ha valaki vét a szakma saját maga által kialakított szabályai ellen, akkor azt nem elsunnyogják, hanem beszámolnak róla.

Ahol az állami tévét a felmérések szerint az emberek túlnyomó többsége megbízható hírforrásnak tartja, a nézettsége pedig a kereskedelmi tévékkel versenyez. Ahol nemcsak megírták, hanem be is tartják a médiatörvényt, és nem ügyeskedtek addig, hogy az teljesen kiüresedjen. Ahol botrány van abból, ha a miniszterelnök nem tartja tiszteletben a közmédia függetlenségét. Ahol az iskolában tudatos médiafogyasztásra tanítják a gyerekeket, én nem a médiaismeret tantárgy megszüntetését tervezik.

És igen, ahol nincs Alkotmánybíróság, de nem azért, mert Finnország nem jogállam, hanem mert más eszközökkel is képesek garantálni a jog uralmát.

A felsorolást még hosszan folytathatnánk, de talán elég egyetlen adat is ahhoz, hogy számszerűen éreztessük a különbséget: Finnország a második a World Press Freedom Indexen, miközben mi ugyanitt a 87. helyet foglaljuk el Kirgizisztán, Kelet-Timor, Peru és Sierra Leone után közvetlenül.

1.jpgA Transparency Magyarország 7. mentorprogramjának résztvevői a Helsingin Sanomat szerkesztőségében

Eközben a finnek sem állítják, hogy náluk minden tökéletes, és megnyugtatásunkra el is mondtak néhány történetet, amikor egy kis árnyék vetült a sajtószabadságra. Beszámoltak arról is, hogy az orosz trollok ott is próbálkoznak, a populizmus előretörése évek óta probléma, és az újságíróik is kapnak néha gyalázkodó kommenteket és fenyegetéseket. Arról, hogy minderre miként reagáltak a finnek, érdemes elolvasni a CNN riportját.

Sajnos arra a kérdésünkre azonban már a finnek sem tudtak mit válaszolni, hogy mi van akkor, ha nem külföldről érkeznek az álhírek, hanem az ország saját kormánya a dezinformáció leglelkesebb terjesztője. Vagy, ha a törvény szerint elvileg független a közmédia, de valójában a propaganda egyik első számú élharcosaként működik.

A finn média egyébként gyakran foglalkozik Magyarországgal, tehát sok újat nem tudtunk mondani – ottjártunkkor például a kulturális törvény akkor még csak tervezett átalakításáról közölt egész odalas cikket a Helsingin Sanomat.

Ami igazán lehangoló volt, hogy láthatóan Magyarország az intő példa a finn újságírók és politikusok számára arról, hogy milyen könnyű is elveszíteni a szabadságot.

Tehát miközben fantasztikus volt beszívni Helsinki nyugati légkörét akár csak három napra is, és tanulságos volt megtapasztalni, hogy így is működhet egy ország és a médiája, közben folyamatosan ott volt az emberben valami nehezen leírható rossz érzés. Egy kis szégyenérzettel megfűszerezett szomorúság, ami néha talán kétségbeesésbe is átcsapott. Mert nem a hatvanas évek államszocialista Magyarországáról érkeztünk Helsinkibe, hanem 30 évvel a rendszerváltás után, az Európai Unióból. És nem az a fő baj, hogy azt éreztük, hogy baromi távol vagyunk mindettől, hanem az, hogy nem közeledünk, hanem szánt szándékkal távolodunk tőle.  

 

A szerző Tasnádi Kata, a Transparency International Magyarország 7. oknyomozó újságírói mentorprogramjának résztvevője

3 komment

Ha mindenki korrupt, mi miért legyünk tisztességesek? - A társadalmi normák szerepe a korrupció elleni küzdelemben

A korrupció természeténél fogva rendkívül összetett jelenség, és a felszámolására nem létezik tökéletes, mindenki által elfogadott módszer: nincs a kezünkben egy univerzális formula, amelynek alkalmazásával Ugandától Magyarországon át az Egyesült Államokig eredményesen küzdhetnénk ellene. Ahhoz, hogy valódi gyógymódot találjunk, részletesen meg kell vizsgálnunk azokat a tényezőket, amelyek hozzájárulnak a kialakulásához. Egy friss tanulmány ezzel kapcsolatban arra világít rá, hogy a korrupció megfékezéséhez nem elegendő a korrupt cselekedetek szankcionálása, a hatékony megelőzéshez előbb a jelenséget lehetővé tevő társadalmi normák megértésére van szükség.

Két amerikai kutató, Cheyanne Scharbatke-Church és Diana Chigas egy, az antikorrupciós tervezés hatékonyságát növelni hivatott projekt keretében azt vizsgálják, hogy az ún. törékeny, gyenge intézményrendszerű és konfliktus sújtotta országokban (Fragile and Conflict-Affected States, FCAS) milyen szerepet töltenek be a társadalmi normák a rendszerszintű korrupció kiépülésében és fenntartásában, valamint hogy ezek vizsgálata hogyan integrálható a hatékony antikorrupciós tervezésbe. Bár elemzésük elsősorban afrikai országokra, például Ugandára, a Közép-Afrikai Köztársaságra és a Kongói Demokratikus Köztársaságra terjed ki, az általuk kidolgozott korrupciókutatási módszertan és a levont tanulságok a világ más, korrupciótól fertőzött társadalmaiban, így akár Magyarországon is komoly relevanciával bírhatnak.

A szerzők a gyakorlati kézikönyvnek is szánt tanulmánnyal és az ebben kidolgozott módszertannal a társadalmi normákról szóló szakirodalmat próbálják a korrupciókutatók és a korrupció ellen küzdő szervezetek számára könnyen alkalmazhatóvá és integrálhatóvá tenni, hiszen a normák vizsgálata ezidáig nem képezte a korrupcióelemzés szerves részét.

Amikor a Korrupció Elleni Bíróság mit sem ér

A törékeny államokban a korrupció nem a normális működéstől való eltérést, a kivételt, hanem éppen ellenkezőleg, a szabályt jelenti. Egy ilyen országban tipikusnak tekinthető egy olyan állapot, amelyben legalizált a korrupció, és az igazságszolgáltatás szereplőit a társadalom nem a jogok őreinek és védelmezőinek, hanem ragadozóknak tekinti. A bírák, a rendőrök és a börtönök dolgozói minden lehetőséget megragadnak a személyes gazdagodásuk érdekében, az állampolgárok pedig gyakran megvesztegetik őket.

Nézzünk egy példát: egy telekvitában az egyik érintett lefizeti a rendőrséget, hogy vegyék őrizetbe a másik felet, így kényszerítve ki a vita mielőbbi, a kenőpénzt fizető fél számára kedvező rendezését. Az őrizetbe vett személy hozzátartozójának ekkor vagy azért kell fizetnie, hogy a szerencsétlenül járt rokont kiengedjék, vagy azért, hogy a börtönben megfelelő élelmet és egészségügyi ellátást kapjon. Ha ezzel kapcsolatban kérelmet szeretne benyújtani, akkor a bírósági tisztviselőnek is „ügymenetkönnyítő juttatást” („facilitation payment”) kell biztosítani annak érdekében, hogy feldolgozza kérelmét, majd még egyszer, hogy később ne „veszítse el” a dokumentumot. Ezután a kedvező ítéletért cserébe a bíró „bírói díjat” számolhat fel.

Így a vesztegetés annyira integráns részévé válik a rendszernek, hogy mind a tisztviselők, mind az állampolgárok számára ez lesz a dolgok természetes menete.

A fenti leírás az észak-ugandai igazságszolgáltatási rendszerre vonatkozott, és a helyi lakosok beszámolói alapján készült. Amikor feltették nekik a kérdést, hogy mit gondolnak, miért hatja át ilyen mértékben a rendszert a korrupció, csak annyit válaszoltak: „Ez Uganda”. Ennek ellenére az országban egy sor olyan szabályozás van hatályban, amely a korrupciót hivatott megelőzni vagy szankcionálni. Létezik egy Korrupció Elleni Bíróság, továbbá – papíron legalábbis – különféle átláthatósági és ellenőrzési rendszerek működnek, melyek betartásáért az Igazságügyi Szolgálat és a Főfelügyelőség felel. A csalások visszaszorítására más intézmények is hivatottak: a rendőrségi fegyelmi bíróságok, az emberi jogokkal és a korrupcióval kapcsolatos panaszok irodája, nem beszélve az integritásra vonatkozó képzésről és oktatásáról, valamint a korrupció elleni médiakampányokról. Hiába azonban a kiépült korrupció elleni intézményrendszer, a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexén Uganda 2018-ban 180 ország közül a 149. helyen végzett, mindössze 26 ponttal. (A 0 jelöli a legnagyobb, a 100 pedig a legkisebb korrupciós fertőzöttséget.)

Hogyan lehetséges, hogy Uganda ma a világ egyik legkorruptabb országa, ha látszólag ilyen sok erőforrást fektetnek a jelenség felszámolásába?

kampala-2376011_1920.jpg

A rendszerszintű korrupció és a társadalmi normák

Ugandában és a hozzá hasonló törékeny országokban az állam működésének minden elemét áthatja a hatalommal való visszaélés, és az állampolgároknak nincs más választásuk: muszáj kapcsolatba lépniük a korrupt hivatalnokokkal. Ez a rendszerszintű korrupció klasszikus példája, amely számos formát ölthet: a zsarolás, a sikkasztás, a nepotizmus vagy a részrehajlás (favoritizmus) csak néhány ezek közül. A rendszer fenntartásához további egyéni és társadalmi szintű tényezők is hozzájárulnak, például a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a túlélésért való küzdelem, az egyéni attitűdök, az erőforrások egyenlőtlen eloszlása, maguk a törvények, és nem utolsó sorban a társadalmi normák.

Annak megértéséhez, hogy miképp befolyásolják a normák a korrupciós mintázatokat, először elengedhetetlen a normák definiálása. A Scharbatke-Church - Chigas szerzőpáros szerint a társadalmi norma egy csoport tagjai közötti kölcsönös elvárásokat jelent az adott helyzetben való megfelelő viselkedésről. Ezek az elvárások döntő befolyással lehetnek arra, hogy valaki hogyan cselekszik bizonyos helyzetekben, hiszen a csoporthoz tartozás vágya erősebb lehet az egyéni morális meggyőződésnél.

A társadalmi elfogadás és megbecsülés kivívása érdekében gyakran követjük az uralkodó csoportviselkedést még olyan esetekben is, amikor kételyeink támadnak annak helyességét illetően.

A fennálló normák elutasítása ráadásul gyakran társadalmi szankciót von maga után, amely jellegét tekintve lehet belső vagy külső: bűntudatunk támadhat azok megtagadása miatt, vagy nevetség tárgyává tehetjük magunkat a csoport tagjai előtt.

A tanulmány szerzői kiemelik: a társadalmi normák jellegüket tekintve informálisak és íratlanok, és elkülönülnek a formális szabályoktól és törvényektől, amelyek írott formát öltenek, intézményesülnek, és jogi úton érvényesíthetővé válnak. Különbséget kell tennünk az egyénhez köthető értékek (például erkölcsi normák) és a társadalmi normák között is. Az egyénhez köthető értékek nem a folyamatosan zajló társadalmi interakciókból vezethetők le, és nehezen változtathatók meg büntetés kilátásba helyezésével.

pedestrians-400811_1920.jpg

Fontos megemlíteni, hogy egyetlen társadalmi norma eredményeként különféle viselkedésminták is kialakulhatnak, melyek össztársadalmi szempontból pozitívak és negatívak is lehetnek. Például a közösen végzett munka eredményeképp egy rendőri egység tagjai között kialakulhat együttműködés és az a meggyőződés, hogy a csapat tagjai mindig számíthatnak egymásra. Ez azt a pozitív viselkedésmintát erősítheti, hogy a rendőrök segítik és támogatják egymást, ahogy azt a tanulmány készítői például a Kongói Demokratikus Köztársaságban tapasztalták. Az is megtörténhet azonban, hogy – a nagy együttműködésben – a rendőrök szemet hunynak afölött, hogy valamelyikük visszaél a hatalmával, és bűncselekményt követ el. A társadalmi normák tehát önmagukban nem predesztinálják, hogy morálisan helyes vagy helytelen döntést hozunk-e, de befolyásolják viselkedésmintáinkat, amelyek mentén korrupt, vagy éppen becsületes cselekvést választunk.

Ebből logikusan az következne, hogy e normák vizsgálata az átláthatósági és korrupció elleni programok megtervezésének szerves részét kell, hogy képezze. De vajon így van-e?

Szélmalomharc helyett

A szerzők értékelése szerint sajnos nem: ők úgy látják, az antikorrupciós programok és intézmények jobbára olyan korrupciós helyzetelemzésekre épülnek, melyek a jelenséget ösztönző tényezőket figyelmen kívül hagyják, és csak azt vizsgálják, mi történik az adott országban, az okok megértése nélkül.

A tanulmány példaként említi a korrupciós járadékok és kenőpénzek áramlásának nyomon követését, ami a szerzők szerint remek módszer annak kiderítésére, hogy kik és milyen módon működtetik a rendszert, és segítségünkre lehet az elkövetők tetten érésében vagy a kiépült rendszer blokkolásában. Arról azonban semmit nem tudunk meg, hogy miért történik ilyen visszaélés. A törékeny államokban megpróbálhatják megakadályozni, hogy a bírák kenőpénzt fogadjanak el, mivel azonban a viselkedést ösztönző tényezők ettől nem változnak meg, az elkövető valószínűleg új, alternatív módszereket keres majd a gyakorlat fenntartása érdekében. Ha nem tesznek kísérletet a korrupció mögött húzódó okok megértésére, az átláthatóság élharcosai csupán szélmalomharcot vívnak – állítja a szerzőpáros.

Scharbatke-Church és Chigas szerint a korrupciót komplex rendszerként kell vizsgálni. Ez magában foglalja a feltárás és az elemzés kibővítését a korrupt viselkedésminták különféle okaira, különös tekintettel a korrupciót ösztönző („driver”) és lehetővé tevő („enabler”) tényezőkre. Fontos megvizsgálni azt is, hogy e tényezők kölcsönhatása miképpen teszi a korrupciót morálisan elfogadottá egy adott társadalmi kontextusban.

A legtöbb elemzés a szerzők szerint kellő mértékű figyelmet fordít a nem megfelelő jogi szabályozásra, a gyenge ellenőrzési mechanizmusokra vagy a hatalomkoncentrációra. Ezek mind fontos elemek, és érthető módon gyakran képezik vizsgálat tárgyát a korrupció felszámolásáért küzdő szakmai körökben. Azonban a korrupciót lehetővé tevő tényezők nem a korrupció közvetlen okai és okozói. Valaki nem azért lesz korrupt, mert monopolhelyzetbe kerül, vagy mert gyenge az átláthatósági szabályozás.

A korrupcióelemzéseknek ezért az ösztönzőket („drivers”) is azonosítaniuk kellene. Azokat a tényezőket, amelyek miatt az egyének úgy döntenek, visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal.

Ilyen faktorok egyéni, intézményi, társadalmi és rendszerszinten egyaránt léteznek. „Driver” lehet például a hatalomvágy, a magasabb státusz és hírnév iránti igény, a korrupció által biztosított anyagi előnyök vagy pusztán a kapzsiság. De léteznek erkölcsileg könnyebben igazolható motivációs tényezők is, például a túlélés, a veszélyeztetettség vagy a társadalmi nyomás.

A szerzők arra világítanak rá, hogy ezek a tényezők már jóval kevesebb figyelmet kapnak a korrupcióanalízisben. Érvelésük szerint a törékeny államokban a korrupció egy úgynevezett komplex adaptív rendszer, amelyben a korrupt cselekedetek (például a kenőpénz fizetése) racionális viselkedésnek minősülnek. Végkövetkeztetésük szerint valószínűtlen, hogy ezekben a kevésbé fejlett országokban a hatalommal való visszaélés csökkenthető lenne olyan beavatkozások révén, amelyek azt feltételezik, hogy a korrupció csupán rendszerhiba és a normális működéstől való eltérésből fakad. A korrupció a vizsgált helyeken a rendszer alapvető eleme, működtetői pedig – az adott közegben – racionálisan cselekednek.

 

Szabó Dániel, a TI Magyarország kommunikációs projektmenedzsere

16 komment

Magyar-portugál: Ki menedzseli hatékonyabban az EU-s forrásokat?

Magyarország az Európai Unió tagállamai közül az uniós alapok egyik legnagyobb kedvezményezettje: A 2014-2020-as programozási időszakban 25 milliárd euró támogatást kapunk az Európai Strukturális és Befektetési Alapokból, a hazai közbeszerzések közel 50%-a pedig uniós társfinanszírozásban valósul meg. De mennyire hatékony e források felhasználása, és vajon megfelelően működnek-e a hatékony felhasználást biztosítani hivatott ellenőrzési mechanizmusok? Hogy erre választ kapjunk, érdemes összehasonlítani hazánk teljesítményét egy olyan országéval, amely hasonló mérete és lélekszáma mellett szintén az egyik kiemelkedő kedvezményezettje az uniós forrásoknak. Ez az ország pedig nem más, mint Portugália.

Magyarországon az uniós források felhasználása számos rendszerszintű kockázatot rejt magában, és az intézmények sok esetben nem képesek kiszűrni ezeket. Sőt, valójában az intézményrendszer teremti meg a korrupció lehetőségét, ahogy azt a Transparency International Magyarország 2015-ös tanulmányában megállapította. Magyarország már jó néhány éve az első három hely valamelyikén végez az OLAF (Európai Csalás Elleni Hivatal) által ajánlásokkal lezárt ügyek listáján, és vezeti azt a listát is, amely a pénzügyi visszafizetésekre vonatkozó ajánlásokat rangsorolja az uniós kifizetésekhez százalékosan viszonyítva.

A TI Magyarország azt is többször, több tanulmányban bemutatta, hogy az uniós alapok, azaz az európai közpénzek Magyarországon sokszor egyéni érdekeket szolgálnak: ezek a kormányhoz lojális körök gazdagodásának fő forrásai. Magyarországon a politikai integritás nagyban erodálódik, ahol az uniós pénzek játszák a főszerepet.

Az OLAF éves jelentéseit tanulmányozva Portugália is kitűnik, de nem a Magyarországhoz hasonló negatív előjellel: habár Portugália is az uniós alapok egyik legnagyobb kedvezményezettje, és az ország sok tekintetben összehasonlítható Magyarországgal, Portugália vonatkozásában az OLAF évek óta csak egy-két esetet vizsgál.

Portugália, Magyarországhoz hasonlóan, 25.8 milliárd eurót kap az uniós alapokból a jelenlegi hétéves programozási időszakban. A régióinak többsége, akárcsak Magyarországon, fejletlennek tekinthető, kivéve a fővárosi régiót. A két ország összehasonlíthatóságát megkönnyíti, hogy területük és lakosságszámuk is közel megegyező.

A hasonlóságok ellenére, míg a 2014-2018-as időszakban az OLAF 52 olyan ügyet zárt le Magyarország vonatkozásában, amelyben szabálytalanságot, vagy csalást detektált, és ebben az 52 ügyben az összes Magyarországnak allokált uniós támogatás közel 4%-ának visszafizettetését javasolja az OLAF – amely magasan a legnagyobb arány az összes tagállamot tekintve is –, addig Portugáliát illetően az OLAF csak 10 ügyet zárt le ajánlásokkal, 0,42%-os visszafizetési rátával.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az OLAF statisztikái szerint a portugál hatóságok a pénzügyi hatások vonatkozásában nagyobb arányban derítettek fel maguk szabálytalanságokat, mint a magyar hatóságok, amely öszességében egy hatékonyabb, az uniós alapok kezelésére létrehozott intézményrendszert valószínűsít Portugáliában, szemben Magyarországgal.

 Metodológia

Az uniós alapok hazai és portugáliai kezelésének hatékony összehasonlításához három olyan jelenséget érdemes kiemelni, amely hozzájárul az uniós pénzek felhasználásával kapcsolatos magas korrupciós kockázathoz Magyarországon:

  1. Az intézményrendszer centralizációja: Magyarországon az uniós alapokat kezelő intézményrendszer rendkívül centralizált, következésképpen a kormánynak mindenre kiterjedő, közvetlen befolyása van az uniós alapok felhasználására még az egyedi projektek szintjén is.
  2. Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége: Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége hazánkban erősen megkérdőjelezhető – mind az uniós alapokat kezelő intézményrendszeren belül, mind azon kívül, azaz azoknál a hatóságoknál, amelyek általában is ellenőrzik a közpénzek költését.
  3. Abszorpciós nyomás: A magyar kormány fő célja, hogy minél több uniós pénzt használjon fel a lehető leggyorsabban, míg a tervezés és az ellenőrzés másodlagos.

Most pedig e három indikátor mentén vizsgáljuk meg az uniós alapok kezelésére felállított portugál intézményrendszert.

 1. Az intézményrendszer centralizációja

A tagállamokban az uniós alapok kezelésére létrehozott intézményrendszer alapjait az Európai Strukturális és Befektetési Alapokra vonatkozó közös rendelkezések megállapításáról szóló 1303/2013/EU rendelet fekteti le. A tagállamoknak operatív programonként ki kell jelölniük egy irányító hatóságot, egy igazoló hatóságot, valamint egy funkcionálisan független általános audit hatóságot.

2011 előtt Magyarországon az operatív programok irányító hatóságai a kormány által felügyelt, de szervezetileg elkülönült Nemzeti Fejlesztési Ügynökségen (NFÜ) belül működtek, valamint regionális közreműködő szervezetek is ki voltak jelölve. 2011-ben a magyar kormány azonban megszüntette az NFÜ-t és a közreműködő szervezeteket, és az irányító hatóságokat teljes mértékben a területtel foglalkozó minisztériumokba integrálta.

Portugáliában az intézményrendszer nagyban hasonlít a 2011 előtti magyarországi rendszerhez, de még inkább decentralizált és pluralizált. A politikai felügyeletet egy tárcaközi bizottság felügyeli (Comissão Interministerial de Coordenação), míg a szakmai-technikai kordinációt egy ügynökség látja el (Agência para o Desenvolvimento e Coesão). Habár az Ügynökséget a Tervezési Minisztérium (lényegében az infrastruktúráért felelős minisztérium) felügyeli, az ügynökségnek saját elnöke van, és elkülönült hierarchiával és szervezetrendszerrel rendelkezik. Ez az Ügynökség közvetett államigazgatási szervként funkcionál (administração indireta do Estado). Az Ügynökség irányítása alatt tíz irányító hatóság (Autoridade de Gestão) működik, amelyből három ún. tematikus operatív programot kezel, hét pedig területi (regionális) operatív programokat. Ez utóbbi irányító hatóságok központjai az adott régióban találhatóak. Ezenkívül mindegyik irányító hatóság számos közreműködő szervezetre delegálta egyes hatásköreit, például önkormányzatok szövetségeire vagy a turizmusért felelős ügynökségre. Az audit hatóság feladatkörét pedig a kormány belső ellenőrzését végző szervezet látja el, az Inspeção-Geral de Finanças.

Tekintettel arra, hogy az intézményrendszer meglehetősen decentralizált és pluralizált, a portugál központi kormányzatnak nincs közvetlen ráhatása az egyedi projektekre, ezenkívül még a belső ellenőrzési mechanizmusok is függetlenül tudnak működni, hiszen a portugál kormány nem saját magát ellenőrzi.

2. Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége

Az uniós jogszabályokban lefektetett megosztott irányítás (shared management) alapelvének megfelelően a tagállamok és az Európai Bizottság közösen felelős az operatív programok irányításáért és ellenőrzéséért, a végrehajtás pedig elsődlegesen a tagállamok feladata. Az ellenőrzés nem csak az irányító hatóságok belső ellenőrzési mechanizmusait jelenti, hiszen az állam általános, a közpénzek költését felügyelő szervei is részt vesznek a folyamatban, például a számvevőszék, az ügyészség, a versenyhivatal vagy a közbeszerzési hatóság.

Az elmúlt kilenc évben Magyarországon a kormányzó párt kétharmados többséggel rendelkezett (és rendelkezik) az Országgyűlésben, amely lehetővé tette a kormánynak, hogy szinte teljesen felszámolja a tőle független államhatalmi intézmények szakmai és szervezeti autonómiáját, és azokat szinte kivétel nélkül iránta elkötelezett személyek irányítása alá vonta, melynek következtében megroppant a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszere.

Következésképpen ezek az elméletben független ellenőrző szervek nincsenek abban a helyzetben, hogy megfelelően felügyeljék az uniós források felhasználását, különös tekintettel arra, hogy az uniós alapok a kormányzó párthoz hűséges emberek meggazdagodását (is) szolgálják.

Habár a portugál politikai élet elemzése túlmutatna ezen írás keretein, ennek általános ismerete alapján elmondható, hogy nagyon valószerűtlen egy hasonló helyzet - lényegében az állam foglyul ejtése - kialakulása az országban. A 2015-ös parlamenti választások során egyik párt sem szerzett többséget, így az utóbbi 4 évben kisebbségi kormányzás van Portugáliában. A választások után először a jobbközép és konzervatív pártok koalíciója kapott felhatalmazást a kormányalakításra, de nem kapták meg a szükséges szavazatokat a Parlamentben. Mindeközben a Szocialista Pártnak sikerült külső támogatást szereznie három másik párttól, így végül egy szocialista kisebbségi kormány jött létre.

Az állam foglyul ejtésének valószínűtlenségét támasztja alá például a Világbank jogállamiság indexe is, melyen Portugália sokkal magasabb pontszámmal rendelkezik, mint Magyarország.

Hasonló képet kapunk, ha a kormányzat hatékonyságára, vagy a korrupció kontrolljára vonatkozó indikátorokat nézzük meg. Emellett Portugália a Transparency International Korrupció Érzékelési Index rangsorában is évről-évre sokkal jobban teljesít hazánknál.

3. Abszorpciós nyomás

Magyarországon 2015-ben a TI Magyarország írt először az uniós források felhasználásához kötődő korrupciós kockázatokról szóló jelentésében az abszorpciós nyomásról. Azóta a magyar kormány számos alkalommal kifejezte, hogy elsődleges célja az, hogy a lehető legtöbb uniós forrást használja fel a lehető leggyorsabban. Erre tekintettel a kormány a Magyarországnak szánt uniós pénzek 110-115%-át tervezi felhasználni azért, hogy ha bizonyos projektek nem mennek át az Európai Bizottság ellenőrzésén, akkor egy másik projekt számláit tudják benyújtani. Ennek eredeményeképpen a projektek tervezése, az egyes projektekkel elérni tervezett célok indokoltsága, illetve az ellenőrzés másodlagos.

Habár a portugál kormány szintén szeretné fenntartani az uniós pénzek jó abszorpciós rátáját,  és a 2007-2013-as programozási időszakban Portugália végzett az első helyen ebben a tekintetben, az uniós pénzek 100%-át sikeresen felhasználva, a két kormány megközelítése közötti különbséget mégis jól szemlélteti a következő két ábra, amelyek az uniós projektek végrehajtásának előrehaladását mutatják a két országban.

Az ábrákon jól áthatjuk, hogy a 2014-2020-as programozási időszakban a tényleges végrehajtás valójában 2016-ban kezdődött.

2017-re Magyarország már az uniós pénzek 96%-ról döntött, tehát a kormány papíron gyakorlatilag két év alatt elköltötte a hét évre kapott uniós pénzeket.

Ugyanebben az időszakban a portugál kormány csak az uniós pénzek 64%-áról döntött. 2019 közepére a magyar kormány döntési rátája már elérte a 109%-ot, míg a portugál kormányé ehhez képest 88%-ot. Másfelől viszont azt is láthatjuk, hogy a portugál kormány az uniós pénzek nagyobb hányadát fizette ki a kedvezményezetteknek ténylegesen, mint a magyar kormány: 36%-ot szemben a hazai 27%-kal 2018-ban; és 41%-ot szemben a mi 34%-unkkal 2019 közepéig. Mindez jobban előkészített projekteket, és összességében az uniós források átgondoltabb felhasználását sugallja a portugál kormány részéről egy kiegyensúlyozott abszorpciós ráta mellett a hétéves uniós költségvetési időszak folyamán.  

Mi következik ebből?

A magyar és portugál uniós forráskezelési rendszerek rövid összehasonlítása alapján elmondhatjuk, hogy az uniós pénzeket kezelő intézményi struktúra Portugáliában decentralizált és pluralizált, különösképpen a Magyarországon tapasztalható nagymértékű centralizációjához képest. Emellett nem mutat semmilyen jel arra, hogy Portugáliában a független ellenőrző szervek ne tudnák független módon ellenőrizni a közpénzek költését. Az adatok továbbá azt valószínűsítik, hogy Portugáliában az uniós pénzek elköltése sokkal inkább előkészített és átgondoltabb folyamat. Mindezek magyarázatul szolgálhatnak az írás elején felvetett különbségre, miszerint Portugália vonatkozásában jóval kevesebb csalást vagy szabálytalanságot feltételező OLAF nyomozás van, illetve azt, hogy a portugál hatóságok nagyobb arányban szűrik ki maguk a szabálytalanságokat, mint a magyar hatóságok.

 

A szerző Nagy Gabriella, a Transparency International Magyarország közpénzügyi programjainak vezetője

0 komment

„Az egyedüli fegyverünk a nyilvánosság” – hangzott el a Transparency International Magyarország a Korrupcióellenes Világnap alkalmából tartott konferenciáján

Magyarországon a korrupció végtelenül központosítottá vált, ugyanakkor az önkormányzatok az átláthatóság szigeteiként jó példát mutathatnak, s ezáltal helyi szinten a jogállamiság helyreállítását is szolgálhatják – ez derült ki a Transparency International Magyarország a december 9-i Korrupcióellenes Világnap alkalmából szervezett konferenciáján tartott előadásokból és panelbeszélgetésekből, amelyek teltházas közönség előtt zajlottak a budapesti Mozsár Bisztróban.

„A jogállami normák megsértése és a korrupció egymást feltételezi. Ebben az évtizedben a korrupció végletesen központosítottá vált Magyarországon. Ennek lényege az erőforrásoknak különféle eszközökkel történő újraosztása, az új elit megteremtése, a kormányközeli szereplők jutalmazása, helyzetbe hozása. A közpénzszivattyúk révén – a legtöbb esetben a jogállami normák megsértésével – az adófizetők pénze magánvagyonná lényegül át. (…) Az a hatalomközpontosítás, ami Magyarországon kiépült, a világban nem, de az Európai Unióban szélsőségesen egyedinek mondható. Sehol az Unióban nincs ekkora hatalma a kormánynak, az államnak, végső soron egy embernek, a kormányfőnek. Nálunk ott is a piramiselv uralkodik, ahol annak semmi helye nem lenne” – fogalmazott nyitóbeszédében Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója a „Magyarország: túl a jogállamon? – A helyi önkormányzatok és az Európai Unió szerepe a jogállamiság erősítésében” című konferencián. A TI Magyarország ügyvezető igazgatója hozzátette: a most hatalomra került polgármestereknek a folyamatos feladat- és forrásmegvonások miatt rendkívül nehéz dolguk lesz, amit a sokhelyütt feudális társadalmi viszonyok sem fognak segíteni.

"A közhatalmat gyakorlóknak egyfelől példát kell mutatniuk, és ellenállni minden korrupciós nyomásnak, jöjjön akár adott esetben a saját politikai oldalukról is. Másfelől, a lakosságban is meg kellene érlelődnie a változás szükségességének, annak, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan" - fogalmazott Martin József Péter.

ksz_159152_tz_20191209_0158-150.jpg

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere nyitóbeszédében kiemelte: az önkormányzatok átlátható működése lényegi eleme annak a politikának, amit a választók október 13-án támogattak, s hasonló törekvéseket tapasztalt az elmúlt időszakban Isztambulban, Varsóban és a térség más nagyvárosaiban is. Úgy fogalmazott:

„Amikor a demokrácia válságban van, akkor nem a kevesebb demokrácia a helyes válasz, hanem a még több demokrácia.”

Ezt kifejtve rámutatott, hogy a 20. századi képviseleti demokrácia válságát nem populista, a vezetőkbe vetett feltétlen hitre építő politikával, hanem a részvételiség erősítésével lehet orvosolni, amely helyreállítja a választópolgárok bizalmát abban, hogy kontrollálni tudják az életüket befolyásoló döntéseket. „Az átláthatóság valójában arról szól, hogy lebontjuk a döntéshozók és az állampolgárok között fennálló információs aszimmetriát” – fogalmazott Budapest főpolgármesetere, hozzátéve: a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén elfogadott, a Transparency International Magyarország, a K-Monitor és az Átlátszó által közösen kidolgozott Ez a minimum! program célkitűzéseinek megfelelően törekedni fognak arra, hogy minden közérdekű információt megosszannak a polgárokkal. Karácsony Gergely beszédében arra is kitért: „nagy megtiszteltetés volt a főváros számára”, hogy Ligeti Miklós beszédet tartott a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén az Ez a minimum! programmal kapcsolatban. Budapest főpolgármestere egyben kifejezte elkötelezettségét az átláthatóság irányában tett további jogalkotási lépések megtétele iránt, valamint reményét fejezte ki, hogy a budapesti példa egyfajta „pozitív spirált” indít el az országban, ami az átláthatóság kérdését illeti.

ksz_159154_tz_20191209_0218-150.jpg

Az Ez a minimum! programot ismertető előadásában Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója kiemelte: az először 2014-ben megfogalmazott, a 2019-es önkormányzati választásokra részletesebben kidolgozott program hat témakört ölel fel; az ezekben foglalt ajánlások megvalósulása jobb, átláthatóbb, a közérdekű adatok széleskörű hozzáférését biztosító önkormányzati működést eredményezne. Ligeti Miklós rámutatott: idén majdnem 400 jelölt csatlakozott a programhoz, akik közül közel 200-an mandátumot is szereztek 60 településen. A megválasztott „Ez a minimumos” jelöltek közül tizenöten polgármesteri mandátumot szereztek, beleértve Budapest főpolgármesterét is. A TI Magyarország jogi igazgatója azt is megjegyezte: az Ez a minimum! „két szempontból is csak minimumcsomag”. Egyrészt, „ennél kevesebbet nem nagyon érdemes tenni a korrupció ellen”. Másrészt, az elkészült mintarendelet további jogszabályokkal történő kiegészítésére van szükség ahhoz, hogy a szabályozás tényleg jól működjön. Ligeti Miklós arra is figyelmeztetett: „nem elég jó szabályokat alkotni, azokat jól is kell alkalmazni a gyakorlatban”, így például el kell érni, hogy a vagyonnyilatkozatok a valóságot fedjék.

A konferencia nyitóelőadásait egy frissen megválasztott polgármesterekből álló panelbeszélgetés követte, amelyben a városvezetők azt a kérdést járták körül, hogy az önkormányzatok mennyiben lehetnek a jogállami korrekció színterei. A Baranyi Krisztina (Ferencváros), Fülöp Zsolt (Szentendre), Márki-Zay Péter (Hódmezővásárhely) és Pikó András (Józsefváros) részvételével zajló panel tagjai egyetértettek abban, hogy az önkormányzatok pozitív példákkal járhatnak elöl az átláthatóság előmozdításában és a korrupciós bűncselekmények felderítésében, ugyanakkor eltérő véleménnyel voltak a 2019-es önkormányzati választásokra létrejött ellenzéki együttműködés tartósságáról. Míg a résztvevők többsége alapvetően optimista volt az együttműködés jövőjét illetően, Márki-Zay Péter úgy fogalmazott: ha a pártokon múlik, azok „bármikor lenyelik” ezeket az elsősorban kényszer szülte együttműködéseket.

A polgármesterek arról is beszámoltak, hogy eddigi működésük során milyen korrupciós esetekre derítettek fényt, s ezek közül hány esetben indult büntetőeljárás.

Pikó András úgy fogalmazott: mióta átvette mandátumát, Józsefvárosban „másznak ki a csontvázak a temetőből”, így sorra derül ki, hogy az önkormányzati cégeket sok esetben kifizetőhelynek használta a korábbi városvezetés.

Budapest VIII. kerületének polgármestere azt is hozzátette: úgy tapasztalja, hogy a korrupciós kérdésekre a polgárok is nagyon érzékenyek, így a hasonló esetek felderítését élénk érdeklődés kíséri a helyiek részéről. Hódmezővásárhely polgármestere hasonlóképpen arról számolt be, hogy a város több tucat alkalmazottat foglalkoztatott „kamuállásokban”, hogy ezzel segítse a helyi Fidesz-frakció munkáját, valamint a kormánypárt az internet-szolgáltatást is ingyenesen kapta egy városi cégtől. Márki-Zay Péter szintén beszámolt önkormányzati lakások barátoknak történő értékesítéséről, előre lejátszott közbeszerzésekről, valamint rokonoknak adott tiltott kedvezményekről is. Értékelése szerint az újonnan megválasztott polgármesterek felelőssége, hogy megmutassák, „egyáltalán nem feltétlenül igaz, hogy minden politikus lop”. Baranyi Krisztina arról beszélt: elkezdett nyilvántartást vezetni arról, hogy mennyi pénzt takaríthatnak meg a korrupciógyanús szerződések felmondásával. Erre példaként megemlítette, hogy a hivatalnak eddig 24 ügyvédi irodával voltak külön szerződései, amelyek alapján az önkormányzat érdemi teljesítés nélkül fizetett ki „havi többmillió forintot”. Szintén kifizetőhelynek számított a ferencvárosi önkormányzati lap, ahol volt olyan munkatárs, akinek az volt a feladata, hogy elolvassa az újságot. Ferencváros újonnan megválasztott polgármestere arra is javaslatot tett, hogy az önkormányzati szerződések nyilvánossága azok hatályba lépésének is feltétele legyen. Fülöp Zsolt, Szentendre új polgármestere leszögezte: alapelvük volt, hogy az átadás-átvételkor megszerzett dokumentumokat hozzák nyilvánosságra, azonban a honlapot a szerződések nyilvánosságra kerülése után szinte azonnal feltörték. Fülöp az önkormányzati választások előtt megrendelt, majd hirtelen visszamondott értékes festményről, valamint egy kormányközeli közvélemény-kutató cég 8 oldalas tanulmányáért kifizetett kétmilliós megbízási díjról is beszélt, rámutatva, hogy az új városvezetők „egyedüli fegyvere a nyilvánosság”, amelyet saját magukkal szemben is alkalmazniuk kell.

ksz_159165_tz_20191209_0391-150.jpg

Az első panelbeszélgetést követő vitaindító előadásában Győrffy Dóra, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára arra kereste a választ, hogy az Európai Unió miként tudja ösztönözni tagállamaiban a jogállami elvek érvényesülését. Győrffy előadásában úgy fogalmazott: „A jogállamiság az európai identitás egyik alappillére.” Különböző statisztikai adatok összevetésével rámutatott: azok az EU-tagállamok, amelyek jogállamiságban lecsúsznak, egyben a gazdasági felzárkózásban is lemaradnak.

Győrffy Dóra egyben hangsúlyozta: a jogállam nem csak önmagáért fontos, hanem egyben ez biztosítja a gazdasági növekedés, a szabadság, a biztonság, a természetvédelem, s egy ezek révén megvalósuló magasabb életminőség alapfeltételét.

A fentiekre reflektálva a konferencia második panelbeszélgetésében Arató Krisztina, az ELTE ÁJK egyetemi tanára, Csontos Enikő, az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének képviseletvezető-helyettese, Fleck Zoltán, az ELTE ÁJK egyetemi tanára és Michiel van Hulten, a Transparency International európai uniós tagozatának vezetője azt járták körül, hogy az Európai Unió milyen eszközökkel szankcionálhatja a jogállamiság erózióját az egyes tagországokban. Ennek kapcsán Csontos Enikő kiemelte: az Európai Bizottság számos eszközzel igyekszik támogatni a jogállami érvek érvényesülését, így például az ún. „hetes cikk szerinti eljárással”, illetve az Európai Ügyészség felállításával. Válaszul Arató Krisztina megjegyezte: az EU-s szabályok felállításakor nem kalkuláltak a „trükkös kelet-európaiakkal”, így nem véletlen, hogy épp Lengyelország és Magyarország nem támogatja az Európa Ügyészség létrehozását. Arató Krisztina szintén kiemelte: a túlárazott közbeszerzések az EU-s támogatások lényegét hiúsítják meg, s ezáltal valójában nem segítik elő a konvergenciát, vagyis a leszakadt tagállamok felzárkózását.

ksz_159190_tz_20191209_0823-150.jpg

A Transparency International EU-s tagozatának vezetője úgy fogalmazott:

„A jogállamiság az Európai Unió alapja”, így a jogállami kritériumok nem csak a csatlakozás pillanatáig érvényesek, hanem éppen onnantól válnak igazán jelentőssé.

Michiel van Hulten hozzátette: a TI EU támogatja, hogy az EU új szabályokat fogadjon el a jogállami alapelvek megsértésének szankcionálására, különösen mivel a hetes cikk szerinti eljárás eddig csak politikai eszközként működött. Michiel van Hulten arra is kitért: ugyan a támogatások felhasználása nem a Bizottság felelőssége, de a támogatási sémák megtervezésében is vannak hibák, ezért szorgalmazta ezek újragondolását. Ezzel szemben Fleck Zoltán úgy érvelt: veszélyes az a megközelítés, amely szerint a Bizottság nem vállal felelősséget a tagállami visszaélésekért, hiszen az Európai Uniót is minősíti az, hogy milyen „leggyengébb láncszemet” tűr meg a sorai között. Fleck Zoltán szerint az elmúlt 10 év egy „nagyon drága tanulási folyamat” volt az EU-nak, amely nem volt felkészülve arra, hogy nem jogállami szereplőket szankcionáljon. Hozzátette: a támogatások megvonása valószínűleg nem lesz elég a jogállami korrekcióhoz.

 

A Transparency International Magyarország ezúton is köszöni minden résztvevőnek a tartalmas szakmai programot és az izgalmas vitákat, illetve a Nyílt Társadalom Alapítványoknak az esemény megszervezéséhez nyújtott támogatást.

0 komment

Női képviselők az önkormányzatokban – Nem nőknek való vidék?

Az elmúlt években számos cikk foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy miért ilyen alacsony Magyarországon a nők politikai képviselete, különösen az országgyűlésben. Ugyanakkor a 2019-es EP-választások némi újdonságot hoztak ebben a tekintetben: mind a női listavezetők, mind a női jelöltek száma felülmúlta a korábbi rekordokat. Az alábbi írásban azt járjuk körül, hogy milyen különbségek fedezhetőek fel a különböző szintű magyarországi választásokon mandátumhoz jutott nők arányában, valamint hogy érzékelhető-e valamilyen pozitív elmozdulás ebben a tekintetben. Elemzésünk különösen a 2019-es önkormányzati választások eredményeire koncentrál.

 Amennyiben az Európai Unió országait vesszük összehasonlítási alapul, Magyarország hagyományosan sereghajtónak számít a nők politikai képviseletét illetően: a 2018-as országgyűlésbe beszavazott 12,6 százaléknyi női képviselő konkrétan a legalacsonyabb arány az Európai Unióban. Összehasonlításképpen: a térségbeli országok közül Csehországban 21, Lengyelországban 26,1, Szlovákiában 20,7, Romániában pedig 19,6 százalék volt a nők aránya a törvényhozásban az Eurostat 2018-as adatai szerint, míg az EU-tagállamok nemzeti parlamentjeiben átlagosan 30,6 százalék nő ült, majdnem háromszor annyi, mint itthon.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy ebben a vonatkozásban Magyarország elmaradása nem csak európai, hanem regionális szinten is jelentős, sőt, a globális átlagot is jócskán alulmúljuk.

Ahogy a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát vizsgáló projektünk keretében a qubit.hu-n megjelent cikk is rávilágított, ennél valamivel jobb a relatív helyzetünk az EP-választások tekintetében: 2004-ben a Magyarország által delegált EP-képviselők egyharmada, míg 2009-ben valamivel ennél is magasabb hányada, 36,36 százaléka volt nő. A 2019-es EP-választás ilyen szempontból európai szinten is áttörést hozott: az Európai Parlamentben a női képviselők előző ciklusbeli, 36 százalékos aránya 39 százalékra nőtt, jócskán felülmúlva ezzel a nemzeti parlamenteket (a magyar arány jelenleg 38 százalék, tehát az átlaghoz nagyon közeli).

A nők relatíve magas EP-képviseletét a leggyakrabban arra az okra vezetik vissza, hogy a szavazók az EP-választásokat hagyományosan „másodrangú” (second-order) voksolásként érzékelik, így inkább hallgatnak a „szívükre”, semmint különböző stratégiai megfontolásokra (vagyis, elsődleges szimpátiájuk szerint szavaznak). Ez egyben a pártokat is kockázatvállalóbb magatartásra készteti, s így nagyobb eséllyel indítanak olyan jelölteket, akiket belföldön, egyéni választókörzetben kockázatosnak értékelnének. Ebben szintén támogatja őket az EP-választáson használt arányos választási rendszer, amely általában a nők magasabb képviseleti arányát eredményezi. Talán az sem mellékes szempont, hogy az EP-t a női képviselők is kellemesebb munkahelynek találják, mint a nemzeti parlamenteket, így a jelöltségre is arányosan többen aspirálnak, mint egy országos voksoláson.

A fentiek fényében tehát némileg érthető, hogy miért ennyivel magasabb a magyar női képviselők aránya az EP-ben, mint a magyar parlamentben. De mi a helyzet az önkormányzatokkal? A női jelöltek előtérbe helyezése csak a 2019-es EP-választások sajátossága volt itthon, vagy egy szélesebb trend része, amely a 2019-es önkormányzati választásokon is érvényesül? Az alábbiakban ebből a szempontból vizsgáljuk a 2019-es önkormányzati eredményeket.

img_8425.png*A fotó a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közösen szervezett Nők a politikában című eseményünkön készült

Másfeledrangú választások? – Stagnáló női képviselet az önkormányzatokban

Az itt közölt összesítésekben az önkormányzati választásokon megválasztott polgármesterek és önkormányzati képviselők teljes névsorát használtuk fel, a Nemzeti Választási Iroda honlapján közölt hivatalos adatok szerint.  Mivel az adatok elemzése a 3155 magyar település mindegyike esetében manuálisan nem megoldható, ezért csak Budapest, a fővárosi kerületek, valamint a 23 megyei jogú város képviselő-testületeinek elemzésére szorítkoztunk. Ez természetesen azt eredményezi, hogy az itt közölt adatok csak Budapest és a megyei jogú városok leírására alkalmasak, amelyektől a kisebb települések arányai eltérhetnek (frissítés: egy 2012-es magyar tanulmány eredményei szerint különösen a 2500 fő alatti településeken magasabb a női polgármesterek aránya, ahol a polgármesteri tisztség mellékállásként is betölthető).

Ha a fenti halmaz összességét, vagyis a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételét nézzük, akkor az látszik, hogy a városi önkormányzatokban a nők képviselete némivel magasabb a parlamenti arányuknál, de jelentősen elmarad az Európai Parlament arányaitól: a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek 890 tagja közül összesen 181 nő, ami éppen a képviselők egyötödét jelenti (20,3%).

Az arány valamivel magasabb a fővárosban (22,7%), mint a megyei jogú városokban (18,7%), de a különbség nem szignifikáns. Annál jelentősebb a nők arányának elmaradása a polgármesterek között: az itt vizsgált körben megválasztott 47 polgármesterből mindössze 5 nő, vagyis alig több mint egytizedük (10,6%), ráadásul az öt női polgármesterből hármat Budapest valamelyik kerületében választottak meg. Utóbbi tendencia jól rezonál a parlament és a kormány összetétele közötti különbségekre: a végrehajtó szinten jóval alacsonyabb a nők aránya, mint a törvényhozásban.

A fenti adatok azt mutatják, hogy az önkormányzati politika némileg befogadóbb és jobban biztosítja a nők képviseletét, mint az országos szintű választások. A 2019-es önkormányzati választások azonban némileg egyedi esetnek minősülnek, mivel mind a választások politikai tétje, mind az ellenzéki pártok által választott együttműködési stratégiák eltértek a korábbi mintázatoktól, ami minden bizonnyal befolyásolhatta a pártok jelöltállítási stratégiáit is. Szintén hatással lehetett a jelöltek kiválasztására a mindössze pár hónappal korábbi EP-választások eredménye is, ahol a női listavezetők által vezetett pártok jelentős áttörést mutattak. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy a 2019-es arányok hogyan viszonyulnak a 2014-es önkormányzati választások számaihoz, amit a következő ábra mutat.

noi_kepviselok.png*A grafikonon szereplő országos arányok csak a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételére vonatkoznak.

A fenti adatok összességében meglepő és némileg konfúz képet mutatnak: míg a megválasztott női képviselők aránya enyhén, de mindegyik szinten csökkent 2014-hez képest, addig a női polgármesterek aránya meredeken emelkedve ért el egy továbbra is elkeserítően alacsony szintet. Ez alapján nem tűnik túlzónak kijelenteni, hogy a 2019-es EP-választások női sikereiből a pártok annyit tanultak, hogy vezető pozíciókra is nagyobb eséllyel indíthatnak női jelölteket, ennek ellenére a megválasztott női képviselők száma összességében csökkent.

A (két választás összehasonlítása alapján nyilván csak korlátozottan kimutatható) trend egyben azt is érzékelteti, hogy továbbra is akad tennivaló a nők politikai részvételének ösztönzése terén, nemcsak az országos, hanem az önkormányzati politikában is. A frissen megválasztott női városvezetők példái ugyan inspirálóan hathatnak az esetleges jövőbeli jelöltekre, de ez önmagában minden bizonnyal kevés lesz, ha nem párosul hozzá a jelölőszervezetek lelkesedése és elköteleződése.

Ahogy azt a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát bemutató projektünkben igyekeztünk hangsúlyozni: a nők hangsúlyosabb jelenléte a közéletben nem csak a képviseleti demokrácia, hanem a korrupció megfékezése szempontjából is fontos lehet: bár az ok-okozati viszony feltárására vonatkozó kutatások még kezdetleges fázisban járnak, az empirikus adatok azt mutatják, hogy alacsonyabb a korrupció szintje azokban az országokban, ahol a nők intenzívebben vesznek részt a politikában. A 2019-es EP-választások ígéretes előrelépést mutattak ebben az irányban, de amíg az igazán fontos közhatalmi pozíciókban 10 százalék körüli a nők képviselete, addig bőven van tér a további fejlődésre.

 Ez a bejegyzés a „Speak up for Women!” című projektünk keretében jelent meg.

 

Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmendezsere

6 komment

Szex, hazugság, videó – a Borkai-botrány jogi háttere

A szemérmesen fogalmazva magánéleti, valójában szexbotrányba keveredett és korrupciós vádakkal is sújtott Borkai Zsolt lemondott kormánypárti tagságáról, ám megtartotta a győri polgármesterséget. Még nem tudjuk, hogy ez a lépés a végét, vagy csak a kezdetét jelzi-e Borkai Zsolt politikai kálváriájának. Reméljük azonban, hogy rá és a környezetére valós számonkéréssel záruló eljárások is várnak. Lenne ugyanis miről számot adni.

A HVG.hu 2012-ben cikksorozatban (lásd például: itt és itt, valamint itt) tárta a nyilvánosság elé, hogy Győrött miként teljesített a korrupció az évtized elején. Az ezazordogugyvedje elnevezésű blogon megjelent kiszivárogtatások újra aktualitást teremtettek a hét évvel ezelőtti híreknek. Új vagy perdöntő bizonyíték ugyan nem került elő, de a helyhatósági választási kampány során, elsősorban az orgiáról kiszivárgott felvételek hatására az országos közfigyelem középpontjába került a győri kiskirályság.

A jól értesült bizományos

Már 2012 óta világos, hogy az Audi Győrött megépített logisztikai központjához kapcsolódóan termőföldeket és telekingatlanokat érintő súlyos szabálytalanságok történtek. A visszaéléseknek Rákosfalvy Zoltán volt az egyik kulcsfigurája, legalábbis jelen állás szerint az ő neve hozható leginkább összefüggésbe az ingatlanpanamázással. A győri városházán is bejáratos ügyvéd – jogi kifejezéssel élve – ingatlanvételi bizományosként járt el, amikor felvásárolta a később az Audi logisztikai központjának helyszínéül szolgáló szántókat. A földvásárlások 2011-ben és 2012-ben zajlottak, a terület korábbi tulajdonosai Rákosfalvy Zoltánnal szerződtek, ő azonban az Immobilien Trade Center Kft. (ekkor használatos elnevezése: SR Invest Logistic Kft.) javára vásárolta meg a telkeket. Ennek a cégnek a Luxemburgban bejegyzett SR GROUP S.A. a tulajdonosa, a tulajdonosi láncon továbbhaladva pedig két Brit Virgin-szigeteken bejegyezett társaságig jutunk.

Rákosfalvy Zoltán közbeiktatására azért lehetett szükség, mert a földforgalmi korlátozások miatt cégek nem vásárolhattak termőföldtulajdont. A zsebszerződés-gyanús manőverek eredményeként az ügyvéd lett a területek tulajdonosa, aki rögvest kezdeményezte is a parcellák egyesítését, majd az egyesített teleknek a mezőgazdasági művelés alól történő kivonását.

Az illetékes földhivatal engedélyezte is a „termőföldrész más célú végleges hasznosítását ipari-kereskedelmi terület kialakítása céljából”, mivel az ingatlan „előreláthatólag a bővülő Audi gyár további sikeres működését hivatott kiszolgálni”. Az átminősítést követően a területet már szabadon lehetett adni és venni, így többé nem volt akadálya annak, hogy a Rákosfalvy Zoltán mögött meghúzódó cég tulajdonosként előlépjen. A logisztikai központ az SR Invest Logistic Kft.-től vásárolt földterületen épült fel, és az Audi feltehetően iszonyatosan drágán szerezte meg a területet. A korábbi szántóterület az átminősítést követően ugyanis ipari-kereskedelmi területként volt hasznosítható, ezért az SR Invest Logistic Kft. négyzetméterenként akár 25-30 euro nyereségre is szert tehetett a továbbértékesítés révén. Tény mindenesetre, hogy az Audi a logisztikai központ céljaira megvásárolt földeket 2014-2015 fordulóján nagyjából 8,6 milliárd forinton tartotta nyilván a könyveiben.

auto-1634815_1920_1.jpg

A csaló bennfentes

A történet talán leglényegesebb szála az, hogy az SR Invest Logistic Kft. a megszerzett földek átminősítését engedélyező hatósági döntéseknek köszönhetően jutott nyereséghez. Ezt lehetne ugyan az üzleti szerencse számlájára írni, ám nehéz azt feltételezni, hogy Rákosfalvy Zoltán, illetve az SR Invest Logistic Kft. amolyan készletező jelleggel vásárolta fel az érintett szántókat és a puszta véletlennek köszönhette, hogy az Audi később éppen ezen a földterületen kezdett építkezni.

Rákosfaly Zoltánnak és az SR Invest Logistic Kft.-nek jó oka kellett legyen a szántók megvásárlására, és ez nem lehetett más, mint a biztos tudat, hogy számíthattak egyrészt a hatóságok átminősítést lehetővé tévő döntésére, másrészt arra, hogy lesz olyan befektető, amelyiknek jó pénzért tovább lehet passzolni a felvásárolt földeket.

Abban biztosak lehetünk, hogy Rákosfalvy Zoltán és az SR Invest Logistic Kft. valóban táplálhatott ilyen reményeket. A szántók megszerzésére kötött szerződések titoktartásra kötelezik a telkek korábbi tulajdonosait, és korlátozzák az eladókat abban, hogy értékaránytalanság címén utóbb megtámadják az általuk aláírt szerződést. Ilyen feltételeket csak az köt ki, aki már a szerződés aláírásakor tudja, hogy a vételárnál lényegesen magasabb összegért fogja továbbértékesíteni a megszerzett földeket. Rákosfalvy Zoltánnak kizárólag akkor volt oka ebben bízni, ha számíthatott arra, hogy a megszerzett területet átminősítik, és lesz olyan vevő, akinek ez a földterület kelleni fog.

Alappal feltételezhető ezért, hogy Rákosfalvy Zoltán bennfentes információ birtokában vásárolta fel a földeket. Másként fogalmazva megtévesztette az általa megvásárolt földterületek korábbi tulajdonosait és kárt okozott nekik. Azzal kapcsolatban sem lehet kétségünk, hogy Rákosfalvy Zoltán haszonszerzés reményében cselekedett. A Büntető Törvénykönyv – mind a jelenleg hatályos, mind pedig a földvásárlások idején használatos – az ilyen magatartást csalásként bünteti. Rákosfalvy Zoltán terhére ezért mindenképpen megállapítható a csalás gyanúja, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan mekkora kárt okozott. (A kár összegét az SR Invest Logistic Kft. által a földek továbbértékesítésért kapott vételár és a Rákosfalvy Zoltán által az eredeti tulajdonosoknak fizetett ár különbözete alapján lehetne meghatározni.)

autumn-972717_1920.jpg

Korrupció ez egyáltalán?

Ha eddig tart a történet, akkor csalással és nem a közpénzeket károsító korrupcióval állunk szemben. Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy Rákosfalvy Zoltán és az SR Invest Logistic Kft. magánpénzből vásároltak meg olyan területeket, amelyek korábban is magántulajdonban voltak és az Audi is magánpénzből fizette a logisztikai park beruházást. Közpénzben, közvagyonban tehát nem esett kár. A Transparency International Magyarország mégis úgy véli, hogy mindez korrupciónak minősül.

Igen életszerűtlen ugyanis annak a feltételezése, hogy Rákosfalvy Zoltán véletlenül került a bennfentes információ birtokába. Ésszerűen csak arra lehet következtetni, hogy valaki vagy valakik helyzetbe hozták Rákosfalvy Zoltánt azáltal, hogy az általa végrehajtott földvásárlásoknak értelmet adó bennfentes információt osztottak meg vele. Különféle elméletek állíthatóak fel arra, hogy ki lehetett a bennfentes információ forrása és miként juttatta el azt Rákosfalvy Zoltánnak.

Leginkább az tűnik valószínűnek, hogy valamely közhatalmi szervezet, például a győri városháza vagy a földek átminősítésében szerepet játszó valamelyik hivatal adta ki a titkokat. Ez hivatali visszaélést feltételez, hiszen a közhatalmi dolgozók kötelesek a tudomásukra jutott bizalmas információk megőrzésére. A bennfentes információ Rákosfalvy Zoltánnal történő megosztására hivatali kötelességszegéssel vagy a hivatali helyzettel visszaélve kerülhetett csak sor.

A történetben sok más mellett az Audi szerepe is tisztázásra vár. A német autógyártó a csalás egyik áldozata lehet, hiszen drágábban jutott a logisztikai parkhoz szükséges földterülethez, ugyanis a minden valószínűség szerint bennfentes információ birtokában eljáró Rákosfalvy Zoltán manőverei mesterségesen felhajtották az érintett telkek árát. Másrészt az sem zárható ki, hogy a bennfentes információ egy része, konkrétan az arra vonatkozó megerősítés, hogy az Audi a Rákosfalvy Zoltán által összevásárolt földeken fog majd építkezni, valamilyen módon magától a gyártól kerülhetett ki.

Azt is alappal lehet feltételezni, hogy aki, vagy akik a bennfentes információt megosztották Rákosfalvy Zoltánnal, nem az illető két szép szeméért, vagyis nem ingyen szegték meg a hivatali kötelességüket. Ha pedig némi pénz vagy más ellenszolgáltatás is gazdát cserélt, akkor a vesztegetés valamelyik alakzata jön szóba. A pontos minősítés attól függ, hogy milyen jogállású személynek adtak vagy ígértek jogtalan előnyt. Büntetőjogi szempontból az a hivatalos személy bír kiemelt jelentőséggel, aki valamelyik közhatalmi szervezettől származó bennfentes információt juttatott Rákosfalvy Zoltánnak. Ez a magatartás, amint azt az előbb levezettük, kizárólag az illető hivatali helyzetével visszaélést elkövetve valósulhatott meg. Ha tehát az érintett hivatalos személy jogtalan előnyért vagy annak reményében szivárogtatott, a hivatali vesztegetés (a jelenlegi büntetőtörvény szóhasználatában: hivatali vesztegetés elfogadása) akár tízévi szabadságvesztéssel is büntethető alakzata róható a terhére.

A vesztegetés további formái is megvalósulhattak. A hivatali vesztegetés úgynevezett aktív változata miatt felel például az, aki a bennfentes információ megszerzésért hivatalos személynek adott vagy ígért jogtalan előnyt. Vesztegetés és annak elfogadása pedig abban az esetben valósulhatott meg, ha a bennfentes információ megszerzéséért nem hivatalos személy kért vagy fogadott el jogtalan előnyt, illetve ha nem hivatalos személynek adták vagy ígérték a jogtalan előnyt. Erre például akkor kerülhetett sor, ha hivatalos személynek nem minősülő és nem is hivatali minőségben cselekvő közvetítő vagy hírhozó személy szivárogtatta ki Rákosfalvy Zoltánnak a bennfentes információt, és ennek ellentételezéseként jogtalan előnyt fogadott el.

Ha korrupció, akkor feljelentés!

Mindezek miatt a Transparency International Magyarország feljelentést tett a rendőrségen. Tettük ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a feljelentéssel szemben támasztott követelményekkel. Így azzal, hogy a nyomozó hatóságok általában nem indítanak büntetőeljárást sajtóértesülések vagy a sajtó útján nyilvánosságra került információk alapján. Valamint azzal, hogy a feljelentésben a Büntető Törvénykönyv által meghatározott valamely konkrét bűncselekményre vonatkozó egyértelmű és bizonyítható állítást kell megfogalmazni. No és azzal is, hogy a feljelentett állításokat célszerű a rendelkezésre álló bizonyítékokkal vagy az azok feltalálhatóságára utaló információval alátámasztani. A feljelentésünk nem teljesíti ezeket a követelményeket. Kétségtelen viszont, hogy a gyanú szerint csalás és vesztegetés róható Rákosfalvy Zoltán terhére, és ezek a Büntető Törvénykönyv által büntetni rendelt konkrét bűncselekmények. És az is kétségtelen, hogy e cselekmények megvalósulását nem annyira konkrét állítások, még kevésbé konkrét bizonyítékok, mint inkább a józanész támasztják alá.

Nincsen a fatális véletleneknek az a sorozata, és nincsen az emberi előrelátásnak az a mértéke, ami magyarázná, hogy miként kerültek Rákosfalvy Zoltán ügyvédhez azok a szántók, amelyeket az Audi nem sokkal később jóval drágábban megvásárolt. Rákosfalvy Zoltán földvásárlási manővereinek semmi értelme nem volt, ha nem számíthatott arra, hogy a területet később busás haszonnal megveszik tőle. Erre azonban csak akkor volt esélye, ha a továbbértékesítés előtt megtörténik a telkek ipari parkká minősítése. Feltételeznünk kell, hogy számíthattak az Audira mint vevőre és a győri városházára, valamint az egéb szakhatóságra az átminősítés elintézése során.

Ha így tettek, a számításuk bejött, hiszen az Audi fizetett, a városháza és a többi hivatal pedig engedélyezett mindent. Márpedig a készletező földvásárlás lehetőségének a kizárása esetén egyedül a gyanított csalások és vesztegetések fent leírt láncolata ad értelmet a történteknek.

Mit kellene tennie a rendőrségnek?

A feljelentésünk nyomán a rendőrségnek nyomozást kellene elrendelni, majd először a Rákosfalvy Zoltán tulajdonszerzését eredményező földvásárlási szerződéseket kellene ellenőriznie. Ha a gyanúnk, miszerint ezekre a földvásárlásokra ésszerűen csak bennfentes információ birtokában kerülhetett sor, helytálló, akkor azt kell kideríteni, hogy ki vagy kik bírtak tudomással és voltak befolyással arra, hogy az Audi éppen ezen a területen építtetett logisztikai parkot. Az Immobilien Trade Center Kft. könyveit, bevételeit és készpénzforgalmát is sürgősen ki kellene vizsgálni, mert ha igazak a hírek, akkor a telekügylet milliárdos haszna ebben a cégben csapódott le. És ha már arra jár a rendőrség, egy füst alatt a cég off-shore paradicsomokban bejegyzett vállalkozások mögött rejtőzködő tényleges tulajdonosait is azonosíthatná. Azt sem ártana ellenőrizni, hogy a Borkai Zsolt szexmesterpolgármester társaságában kikapcsolódók közül hányan részesülhettek az előbb említett cég által bezsebelt korrupciós járadékból. Feltehető ugyanis, hogy az ügyleten szerzett haszonból fizették a bennfentes információért elvárt kenőpénzt, és ha kis eszük volt az elkövetőknek, akkor ezt nem készpénzben, hanem például „lenyaraltatás” formájában tették. Magyarul lehet, hogy a nyaralótársak egy része egyszersmind bűntárs is.

yacht-1258972_1920.jpg

És persze nagyon gyorsan ki kellene deríteni, hogy ki vagy kik állnak az ezazordogugyvedje blog mögött, mert további tények és bizonyítékok leghamarabb ebből az irányból remélhetőek.

Elképzelhető, hogy a gyanú szerinti bűncselekmények közül egyesek, például a csalások már elévültek. Ha azonban igazolható a kötelességszegéssel megvalósított hivatali vesztegetés elkövetése, akkor még van idő a felelősök elszámoltatására, ennek a bűncselekménynek az elévülési ideje ugyanis tízéves.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

18 komment

Lehúzza a versenyképességünket a korrupció - Itt az új jelentés a gazdasági kilátásokról

Alaposan lehúzza Magyarország versenyképeségét a korrupció – közvetve ez is kiderül a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) ma közzétett 666 oldalas versenyképességi jelentéséből. A világ üzleti elitjének davosi világtalálkozóját is szervező svájci székhelyű intézet „kemény” gazdasági mutatók és üzletemberek körében végzett közvéleménykutatások alapján készíti el éves jelentését, amiben Magyarországról a Kopint-Tárki a partnere.

A 141 országot rangsorba állító felmérésben Magyarország a versenyképesség teljes skáláján a 47. helyet szerezte meg, ami világviszonylatban nem tűnik drámaian rossz eredménynek. (Ez a helyezés egy hellyel jobb, mint a tavalyi; a korábbiakkal nem érdemes összevetni, mert közben változott a módszertan.)

Ha világszinten nem is, az Európai Unióban és a régióban azonban feltűnően gyenge a magyar versenyképesség. Az unió országai közül csak – leghátulról haladva – Horvátország, Görögország, Románia és Bulgária teljesítménye silányabb a magyar mutatónál.

De mi köze mindennek a korrupcióhoz? A versenyképesség egyik tényezője a WEF nemzetközi kutatógárdája szerint a „gazdasági ökoszisztéma”. Ennek négy tényezője van, az egyik az „intézményi háttér”. Az állami működés hatékonysága, átláthatósága és elszámoltathatósága alapvetően határozza meg azt, hogy egy országban milyen az üzleti környezet. Ha a közhivatalokban az ügyintézés nem a hatékonyság és a pártatlanság írott és íratlan szabályai között folyik, hanem korrupció olajozza az ügymenetet, az nemcsak a magánszemélyeknek, hanem a cégeknek is nehezíti a boldogulást. Ha az állam olyan rendszereket hoz létre, amelyek magánzsebekbe folyatják a közpénzt, akkor egyenlőtlenek lesznek a versenyfeltételek, ami torzítja a piacot, az erőforrások érdemalapú elosztását, és – a beruházások visszaesésén keresztül – csökkentheti a gazdasági teljesítményt.    

Ha nem érvényesülnek a működőképes jogállamokban megszokott és elvárt követelmények, akkor egyik befektető sem lehet biztos abban, hogy vitás kérdésekben az igazságszolgáltatás pártatlanul jár el. A gazdaság akkor tud hatékonyan működni, ha a tulajdonjog „szent”. Ahol a közhatalom valamilyen eszközzel, például zsarolással, nyomásgyakorlással vagy akár a parlamenti többség hatalmával (vissza)élve torzítja a piacot, az az ország nem lesz többé kedvező befektetési célpont.

Magyarország éppen ezekben az intézményi tényezőkben teljesít drámaian gyengén: a régió 13 uniós országa közül csak Horvátországnál áll jobban a gazdaság feltételrendszerét szabályozó intézményi alindexben. A magyar versenyképesség egyik rákfenéje hosszú idő óta a korrupcióval átszőtt intézményi környezet. Ennek egyik oka, hogy a kormányzati döntésekkel szemben Magyarországon gyakorlatilag nem vehető igénybe hatékony jogorvoslat – legalábbis erről tanúskodik a versenyképességi jelentés ezen alkategóriájában elfoglalt 134. helyezés. De a sajtószabadság vagy a tulajdonjogok védelme terén is rossz a helyzet: az előbbiben a 69., az utóbbiban a 99. helyen állunk. A „fékek és ellensúlyok” rendszere, vagyis a központi kormányzat elszámoltathatósága Finnországban a leginkább példaértékű, a skandináv ország vezeti ezt a listát, miközben a szélsőségesen központosított Magyarország a 101. helyen áll. 

wef.jpg

A Transparency International Magyarország (TI) régóta hangoztatja: a bíróság a jogállamiság utolsó bástyája. A legutóbbi időkig azt tapasztaltuk, hogy az irányító testületek élére kinevezett néhány „haver” dacára a bírósági döntések nagy részben függetlenek, szisztematikus torzítást nem tapasztaltunk a kormánnyal és az állammal összefonódott uralkodó pártelit javára. Meglehet, ebbéli véleményünket hamarosan módosítanunk kell. És nem csak azért, mert az igazságszolgáltatás függetlenségét tekintve a versenyképességi rangsor 102. helyén állunk, hanem azért is, mert egy másik, minapi kutatás szerint a magyarországi bírák egyre inkább kifogásolják az őket érő mindennapi politikai nyomást. A felmérésben részt vett bírók 15 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a bírói függetlenség szempontjából „sokat romlott” a helyzet Magyarországon a szolgálati idejük alatt.   

A WEF felmérése nagyon hasonló trendeket jelez, mint más, nemzetközi szervezetek által közölt mutatók, például a TI Korrupció Érzékelési Indexe (CPI). Magyarországon a korrupció, az erőforrások torzított el-, illetve újraosztása, a jogállam leépülése, valamint az állami-bürokratikus politikai pártatlanság felszámolása egyszerre tapasztalható, és mindez óriási károkat okoz.

E károk persze főleg hosszabb távon jelentkeznek majd. Rövid távon – miként a most tárgyalt versenyképességi jelentés is visszaigazolja – az egyensúly és a növekedés makromutatói kedvezők, főleg ezek táplálják a versenyképességet. De mit érnek ezek az indikátorok, ha – amint a felmérés szintén megállapítja – a vállalatokra az extrém mértékű kockázatkerülés a jellemző, és a magánszektor is alapvetően rövid távra optimalizál?!

Mi lesz egy olyan országgal, ahol a rövid távú eredmények oltárán feláldozzák a hosszú távú és a társadalom széles rétegeit elérő fejlődést? Ahol rosszabbnál rosszabb eredményeket kapunk az olyan jelentésekből, amelyek a korrupciót, az intézmények pártatlanságát, az innovációt, az egészségügyet és az oktatást vizsgálják, vagyis azokat a tényezőket, amelyek a hosszabb távú fejlődés zálogai? A kérdés sajnos költői, a vita csak arról szólhat, mikor ér véget a rövid- és kezdődik a hosszú táv…

 

Martin József Péter, a TI Magyarország ügyvezető igazgatója 

23 komment

A Microsoft magyarországi korrupciós botránya

Ma már nemcsak köztudomású a Microsoft magyarországi leányvállalatának korrupciós botránya, hanem büntetőeljárás is indult az államhatalmi szervezeteket érintő visszaélések ügyében. Ilyesmire egyre ritkábban kerül sor, ezért érdemes végignézni a Microsoft-ügy történéseit, hátha ezek ismeretében következtetni lehet az eljárás várható kimenetelére

Mi az, amiben biztosak lehetünk?

A Microsoft magyarországi leányvállalata és az egyesült államokbeli Redmondban működő anyacég idén nyáron peren kívüli egyezséget kötöttek az Egyesült Államok hatóságaival, amiben elismerték, hogy számos szabálytalanságot követtek el a magyarországi állami intézményekkel 2013 és 2015 között tető alá hozott üzletek sikere érdekében. A szabálytalanságok egy része a közbeszerzési előírások megszegésében nyilvánult meg, ilyen volt például a megrendelő állami szervek és a Microsoft termékeit értékesítő cégek összejátszása. Az összejátszás kiterjedt az árak előzetes egyeztetésére is, ami olyan módon történt, hogy az állami szervek bennfentes információt szivárogtattak ki arról, hogy mennyit tudnak informatikai termékek beszerzésére költeni. Ilyen információs előny birtokában nem kellett komoly versenyteljesítmény ahhoz, hogy a Microsoft termékeivel kereskedő viszonteladók nyerjék el az állami megrendeléseket, nem meglepő módon rendre az előzetesen megállapodott árakon. Bár az állami intézmények elvileg a listaárnál olcsóbban vásároltak Microsoft licenceket, a gyakorlatban ezek ál-kedvezmények voltak. A listaár és a közbeszerzések kijátszásával megállapodott tényleges beszerzési ár közötti különbségek valójában a magyar állami szerveknek juttatott szabálytalan kifizetéseket leplezték.

Mindez az USA igazságügyi szerveinek a vizsgálódása alapján derült ki, amit azért fontos észben tartani, nehogy bárki azt gondolja, hogy az elkövetők által előre eltervezett és üzemszerűen megvalósított korrupciót a magyar bűnüldözés tárta fel.

Kérdés, hogy a hazai korrupciós botrányokban már-már megszokott állami tétlenséget mennyiben befolyásolta az a körülmény, hogy több olyan főhatóság is vásárolt a Microsoft termékeiből, amelyiknek a korrupció elleni fellépés lenne a feladata. A rendőrségen és az adóhatóságon kívül az ügyészség, valamint az állami informatikai beszerzésekért felelős Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt. (NISZ) is akkor szerzett be Microsoft szoftvereket, amikor a cég által elismert korrupciós hálózat működött. Kétes dicsőség, hogy az USA hatóságai a Microsofttal kötött egyezségben a kizárólagos állami tulajdonban lévő NISZ és a rendőrség példáján illusztrálták a magyar állam informatikai beszerzéseinek korrupciós modelljét. Vagyis ez a két intézmény nem egyszerűen rosszkor és rossz cégtől vásárolt Microsoft programokat, hanem részt vállalt a korrupt rendszer működtetésében.

A Microsoft és annak magyarországi leánya az USA kormányával kötött egyezségben nemcsak a felelősségét ismerte el, de összesen mintegy 25 millió dollár büntetés megfizetését is vállalták a 2013 és 2015 között megvalósult korrupcióért.

building-1011876_1920_1.jpg

Mit tettek eddig a magyar hatóságok?

Ha a végén kezdjük a történetnek ezt a részét, akkor minden szép és jó, hiszen a nyomozó hatóságok végül büntetőeljárást indítottak.

Ha azonban az Egyesült Államok kormánya nem lép közbe, akkor a Microsoft-ügy is a hatóságok tétlensége folytán kivizsgálatlanul maradó és büntetlenül megúszható korrupciós botrányok sorát szaporítaná. Számos jel utal arra, hogy a magyar hatóságok ezúttal is alibizni akartak.

Ezt támasztja alá mindenekelőtt az a tény, hogy a nyomozás megindítására négy évvel az események után, a sajtóban megjelent számos feltáró írás – lásd például ezt, valamint ezt és ezt – valamint az USA hatóságai által nyilvánosságra hozott terhelő adatok ismeretében került sor. A rendőrség és az ügyészség tehát ezúttal sem törte össze magát.

Az egyezség nyilvánosságra kerülésétől, vagyis a korrupció letagadhatatlanná válásától az eljárás megkezdéséig vezető út sem volt sima. Július végén például a Fővárosi Főügyészség újságírói kérdésre válaszolva azt nyilatkozta, hogy a Microsoft-ügyben az „Amerikai Egyesült Államok hatóságai feljelentést nem tettek és a Fővárosi Főügyészséget semmilyen más módon sem keresték meg”. Magyarra fordítva ez a következőt jelenti: magunktól nem járunk el, és eddig senki nem szólt hozzánk, hogy kellene valamit tennünk, szóval hagyjatok minket békén. Megnyugtatónak Polt Péter legfőbb ügyész szintén újságírói kérdésre adott válaszát sem tekinthetjük, aki annyit mondott, hogy a „Legfőbb Ügyészség megkeresi az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumát, hogy a Microsoft ügyben van-e a birtokukban bűncselekményre vonatkozó bármely olyan adat, amit rendelkezésre tudnak bocsátani, és amely alapján a magyar hatóságok el tudnak járni”. Közérthetően fogalmazva ez annyit tesz: értjük, hogy a tétlen várakozással nem takarózhatunk tovább, akkor most úgy teszünk, mintha semmi konkrétumot nem tudnánk, de azért körbekérdezünk, hátha másvalaki látott, hallott valamit.

Gulyás Gergely kancelláriaminiszter pedig azzal az igen gyakran alkalmazott formulával próbálkozott be a nyár közepén tartott 140. kormányinfón, hogy a „magyar hatóságoknak semmilyen hivatalos tudomása nincsen” a Microsoft magyarországi korrupciós botrányáról. Világosabban: nincsen itt semmi látnivaló, menjen mindenki a dolgára, nehogy már valaki azt képzelje, hogy majd pont most kezdünk aggódni a korrupció miatt. Az sem adott okot a derűlátásra, hogy az ügyészség 2018-ban már elutasított egy, a Microsoft magyarországi viselt dolgai miatt tett feljelentést, mivel az Egyesült Államok hatóságaival kötött egyezséghez vezető, ám akkor még nem lezárt vizsgálatokról megjelent sajtóhírek Magyarországon úgymond nem keltették bűncselekmény gyanúját.

És persze az is borzolta a kedélyeket, hogy a Microsoft Magyarországot a botrányos üzletek idején vezető menedzserek vígan ejtőernyőztek állami állásokba. Papp István korábbi ügyvezető az egyik külügyi háttércég elnökhelyettese lett, a beosztásánál fogva talán leginkább érintett Sagyibó Viktor, a Microsoft Magyarország kormányzati kapcsolatokért felelős korábbi igazgatója pedig a Miniszterelnökségre került miniszteri biztosnak.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Microsoft-botrány Elios-2.0 ügyként kerüljön be a hazai korrupciográfiai annalesekbe. Ugye emlékszünk még: az Elios nevű, az elkövetés idején Tiborcz István nemzeti vő érdekkörébe tartozó vállalat és partnercégei 43 millió euró összegű európai uniós támogatást felemésztve többtucat települést borítottak sötétbe a közvilágítás korszerűsítése címén. Hiába jelezte az OLAF, azaz az Európai Bizottság csalásellenes hivatala a magyar kormánynak, hogy az Elios-ügyben maffiamódszerekkel zajlott a korrupció, felelősségre vonás mégsem történt. A rendőrség a büntetőeljárást bűncselekmény hiányában két ízben is megszüntette, a Közbeszerzési Hatóság pedig, legalábbis elnökének állítása szerint nem kapott jogsértésre utaló jelzést.

Mit kellene tennie a rendőrségnek és az ügyészségnek?

Roppant egyszerű: meg kellene állapítani, hogy amit az egyezségben szabálytalan kifizetésnek neveznek, vesztegetést valósított-e meg. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ebben az esetben a Microsoft termékek magyarországi állami intézmények részére történt értékesítése ne az ilyen beszerzésekről dönteni vagy azokat ellenőrizni hivatott állami alkalmazottak törvénytelen befolyásolásával történt volna. Márpedig ezt a magyar büntetőjog hivatali vesztegetésként és annak elfogadásaként, hűtlen kezelésként, valamint közbeszerzési kartellezésként és költségvetési csalásként rendeli büntetni. Az egyezségben írtakból azonban nem következik egyértelműen, hogy az USA hatóságai mindezeket a bűncselekményeket teljes körűen feltárták. A magyar bűnüldözésnek tehát bőven lenne még teendője, aminek elvégzésében sokat segítene, ha az USA bűnüldözői átadnák az általuk összegyűjtött bizonyítékokat. A Transparency International Magyarország erre külön megkérte az illetékeseket az Egyesült Államok igazságügy-minisztériumának írt levélben.

keyboard-469548_1920.jpg

A nyomozás során mindenekelőtt azonosítani kell, hogy kik döntöttek a Microsoft-megrendelésekről úgy az állami, amint a beszállítói oldalon. Az így feltárt személyi háló egyes szereplőit más és más bűncselekmények felelőssége terhelheti. Vesztegetés miatt például többen és többféle minőségben felelhetnek, egyebek mellett azok, akik a beszerzési döntés befolyásolásáért pénzt kértek, ajánlottak vagy fogadtak el, akár beszerzőként, akár beszállítóként. Közülük az állami szereplők számíthatnak súlyosabb büntetésre, ha kenőpénzt fogadtak el és cserébe megszegték a hivatali kötelezettségeiket. Vesztegetésért felel továbbá az is, akinek az lenne a kötelessége, hogy megelőzze a mások által végrehajtott vesztegetést, de mulasztása folytán a vesztegetésre mégis sor kerül. Ezért a Microsoft Magyarország, a Microsoft termékeit érétkesítő viszonteladók, de akár az állami szervek belső ellenőrei is bajban lehetnek, még ha őket közvetlenül nem is fizette le senki.

Büntetőjogi felelősség terheli azokat is, akik az üzletszerzés „alkotmányos költségeként”, más szóval járadékként jelentkező veszegetési összegek leplezésére hivatott fiktív szerződéseket kötöttek. Ilyeneknek létezniük kellett, hiszen a korrupció elkövetői jellemzően sem számlát nem állítanak ki a kenőpénzről, sem valós szerződésbe nem foglalják annak elfogadását. A vesztegetésre fordított összegek a gyakorlatban az állam által a Microsoft-termékek elvileg lealkudott árához képest kifizetett többletösszegként jelentkezhettek. Vagyis a kenőpénz az állam vagyonát csorbította, ami pedig hűtlen kezelésnek minősül.

A közbeszerzési szabálytalanságok miatt is büntetésre kell számítani, a büntetőtörvény ugyanis öt évig terjedő börtönnel honorálja azt, ha a közpénzes megrendelésekért folyó versenyt összejátszással torzítják. A Microsoft Magyarország esetében az állam játszhatott össze az egyik piaci szereplővel, ami ugyan nem tipikus formája a közbeszerzési kartellezésnek, de ettől még büntetendő.

Végezetül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar kormány az Európai Uniótól kapott pénzből vásárolt Microsoft szoftvereket, és Brüsszel nem annyira megengedő a közpénzek lenyúlása terén, mint Budapest.

Az OLAF már vizsgálódik a Microsoft magyarországi ügyeiben, kérdés azonban, hogy a magyar hatóságok nyomoznak-e az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő költségvetési csalás miatt. A magyar büntetőjog legalábbis ekként rendeli szankcionálni az uniós forrásokra elkövetett csalásokat. Az Európai Bizottság mindenesetre elrendelheti a szoftverbeszerzésekre adott, ám szabálytalanul felhasznált támogatás visszafizetését.

Mire lehet számítani, ha sikeres lesz a nyomozás?

Reménykeltő, hogy a hatóságok ezúttal eljárást indítottak, de nem szabad feledni, hogy erre az Elios-ügyben is sor került. Vagyis még mindig nem zárható ki, hogy a büntetőeljárás eredménytelennek bizonyul, és akkor a Microsoft-ügy elkövetői is megússzák a felelősségre vonást. Ha azonban bíróság elé kerülnek, akár sokéves büntetésre is számíthatnak. Ebben az esetben amolyan „Simonka György 2.0” ügy valósulna meg. Simonka György, a kormánypárt dél-békési képviselője a parlamentben, az ellene emelt vád szerint az Európai Unió mezőgazdasági és egyéb támogatásait iparszerűen lenyúló hálózatot működtetett és ezáltal összesen 1,4 milliárd forint kárt okozott. Tettiért akár 8 évet meghaladó fegyházra is számíthat, ami meglehetősen szigorú büntetés lenne. Más kérdés, hogy az ötévi nyomozást lezáró vádemelésre csak nemrégen került sor, és Simonka György, bár a parlament közel egy éve megfosztotta a mentelmi jogától és meggyanúsítására is sor került, mindvégig szabadlábon maradhatott. Ha akarta, ennyi idő alatt kimenekíthette a terhére rótt bűncselekmények útján szerzett vagyont, így most már alig maradt remény arra, hogy a hatóságok az elcsalt pénz számottevő részét visszaszerezzék.

Ennél sokkal jobb eredményekkel a Microsoft-ügy nyomozása sem kecsegtet. A vesztegetésből származó vagyont ugyan a törvény alapján el kell kobozni, ám négy évvel a korrupció elkövetése után már aligha lelhetőek fel a bűnös gazdagodásból származó pénzek. Ezért a Microsoft-ügy még az optimistább forgatókönyv szerint is legfeljebb annyira ígérkezik eredményesnek, amennyire a Simonka György ellen indított büntetőeljárás.

Elképzelhető, hogy a felelősök bíróság elé, majd onnan hosszabb időre rács mögé kerülnek, az azonban nem valószínű, hogy az általuk lenyúlt pénzt valaha viszontlátják az adófizetők.

Mindezt tetézheti az Európai Bizottság jövőbeli esetleges döntése, ha visszaveszi az uniós támogatást. Összességében tehát a magyar polgárok kétszeresen is ráfizethetnek: elbukták a vesztegetésre fordított pénzeket, és akár ugyanekkora összeg visszafizetésére is kötelezhetik az országot.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

7 komment

Útmutató kamupártozóknak

A kormánypártok átláthatósági nagyágyúi, mások mellett Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, Németh Szilárd honvédelmi államtitkár és Kocsis Máté frakcióvezető jegyzik azt a törvénymódosítást, amely igencsak megnehezíti a kamupártozást. Aggódni azonban nem kell: a kormánypártok most sem hagynak egyetlen, közpénzből meggazdagodni vágyó polgárt sem az útszélén. A Transparency International Magyarország kamupárt útmutatója összegzi, hogy miként lehet majd csalni a 2022-es választási kampányban.

Feltételezzük, hogy az útmutatónkat olvasó közönség tisztában van azzal, mik is azok a kamupártok, és miért éri meg kamupártot alapítani. Ezért nem bíbelődünk holmi definíciós problémákkal, hanem rögvest a közepébe csapunk.

Mi a baj?

Kezdjük azzal, hogy a kormány 2017 őszén lopásgátló szabályokat vezetett be a kampányfinanszírozás területén. Például azt, hogy a szavazatok 1 százalékánál gyengébb választási eredményt elérő pártok kötelesek visszafizetni a kampánytámogatást. Meg azt, hogy ha a párt nem tud fizetni, akkor a vezető tisztségviselője a saját vagyonával is felel a kampánytámogatás visszatérítéséért. A hatás nem maradt el, a 2018-as választásokon alig hárommilliárd forintot lehetett elkamupártozni, szemben a 2014-es kampánnyal, amikor több mint 4,2 milliárdot sikerült lenyúlni.

Még nem tudni, hogy a kamupártpiac kiheverte-e egyáltalán ezt a csapást, máris itt az újabb szigorítás: 2022-ben nem kaphatnak majd kampánytámogatást azok a pártok és jelöltek, akik nem teljesítették a 2018-as kamupártozásból származó visszafizetési kötelezettségüket. Ördögi terv ez, amely arra kényszerítené a kamupártokat, hogy a 2018-ban nagy nehezen ellopott közpénz milliárdokat fizessék vissza. Máskülönben be sem nevezhetnek a 2022-es kamupártbajnokságra.

És a fekete leves még hátravan. Túl az ismételt kamupártozás tiltásán, a kormány még azt is elrendeli, hogy a pártok vezetőin túl valamennyi képviselőjelölt is a személyes vagyonával feleljen a kampánytámogatás visszafizetéséért. Ez a vég, nincsen épeszű magyar, aki e szabályok olvastán ne arra gondolna: a kamupártbiznisznek befellegzett.

Akkor miben reménykedjenek az egyszerű kamupártozók?

Őszintén? Ilyen drákói szigor láttán szinte semmiben. Elméletileg elképzelhető, hogy a választási szervek és az adóhatóság nem derítik fel az idei kamupártozás részleteit, és nem hoznak visszafizetésre kötelező döntéseket, vagy nem szereznek érvényt az ilyen döntéseiknek. Ebben az esetben a 2018-as kamupártosakat, az ismétlés megállapíthatóságának hiányában, nem lehet eltiltani attól, hogy 2022-ben újra szétkamupártozzák a választásokat. Ismerve azonban a Nemzeti Választási Iroda, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal szorgalmát, szakértelmét és részrehajlástól mentes eljárását, felelősen gondolkodó kamupártoló erre nem spekulál.

Ha az érintettek valami csoda folytán idén mégis megúsznák a kamupártozást, akkor talán, de hangsúlyozottan csak talán, a 2022-es próbálkozók is bízhatnának abban, hogy elkerülik a tömlöcöt. Kérdés, hogy ez a halovány reménysugár elegendő-e ahhoz, hogy kellő számú versenyző nevezzen a kamupártvetélkedő 2022-es fordulójában. Erre, mármint a kellő számú versenyzőre csak akkor lehet számítani, ha eléggé sokan hisznek abban, hogy nem számít a törvények betűje, csak az, hogy a hatóságok érvényt szereznek-e a szabályoknak.

Van ennél lejjebb?

Bár a helyzet kétségtelenül elkeserítő, de lehetne ennél rosszabb. Belegondolni is szörnyű, de lehetne olyat is, hogy a pártok csak kincstári kártyán jutnak hozzá a kampánytámogatáshoz. Ezt a rémhorrort tetézhetné az, ha a pártok, hasonlóan az egyéni jelöltekhez, kötelesek lennének tételesen és szigorúan elszámolni a kampánykiadásaikkal. És ha ezt még lehet fokozni, nos, voltak itt olyan ötletek is, hogy a pártok még számlákat is legyenek kötelesek mellékelni, így igazolandó az elszámolásuk hitelességét.

Megértjük, ha ezeket a mondatokat olvasva többeket az ájulás kerülgetet. De nyugalom, ennyire azért nem kiábrándító a helyzet: a kampánytámogatás továbbra is készpénzben kerül a pártokhoz. Így van remény arra, hogy 2022-ben is milliárdjával lehet majd lenyúlni a közpénzeket, csak, biztos, ami biztos, jobb lesz kamupártszűzekkel nekifutni a négy év múlva megrendezendő nemzeti korrupciós derbinek.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

 

4 komment

Lex Pallas Athéné Alapítványok - Tiltakozunk az információszabadság leszalámizása ellen!

Erős félévet kezd az Országgyűlés, legalábbis a közpénzhasználat ellenőrzésének és a közérdekű adatok megismerésének a korlátozása terén. Most a Magyar Nemzeti Bank közpénzgazdálkodásának a titkosítása van soron, az erre irányuló törvényjavaslatot Bánki Erik, a Parlament Gazdasági Bizottságának kormánypárti elnöke ma nyújtotta be. Mindezt azok után, hogy a civil szervezetek tiltakozása ellenére minden valószínűség szerint meg fogják szavazni azt a törvényjavaslatot is, amely titkosítja a mintegy 200 milliárd forint állami vagyon felett rendelkező Magyar Posta gazdálkodását.

A jegybanktörvény tervezett módosítása értelmében az MNB és a többségi tulajdonában álló cégek az alapvető jegybanki feladatokkal kapcsolatos adatokat a keletkezésüktől számított harminc éven át tarthatnák titokban. Az MNB alapfeladatain kívül eső bármely jegybanki feladat ellátásával összefüggő adat pedig a keletkezéstől számított tíz évig nem lenne nyilvános, ha a nyilvánosságra hozatal „központi pénzügyi vagy devizapolitikai érdeket sértene”.

Az üzleti tevékenységre vonatkozó adatok körében a jegybank ugyanolyan titkosítási felhatalmazást kapna, mint amilyenre a Magyar Posta is számíthat. Vagyis a Magyar Nemzeti Bank és az általa irányított vállalkozások üzleti tevékenységével kapcsolatos adatok nem lesznek megismerhetőek, ha a nyilvánosság az „üzleti tevékenységük szempontjából aránytalan sérelmet jelentene”.  Akárcsak a Magyar Posta esetében, a jegybanknál is a versenytársak indokolatlan előnyhöz jutása számít aránytalan sérelemnek. A jegybank és csatolt részei kiterjedt beruházásaira figyelemmel lassan bármely ingatlanközvetítő és műkincsalkusz is a Magyar Nemzeti Bank piaci versenytársának számít, akire figyelemmel a jegybank eltitkolhatja a kiadásait.

A törvényjavaslat a jegybanki alapítványokat is elrejtené, azokra ugyanis a közhasznú szervezetekre vonatkozó nyilvánossági szabályokat rendelné alkalmazni. E szabályok hatására annyit tudhatunk meg a jegybank 250 milliárd forint közpénz felett rendelkező alapítványairól, mintha azok egyszerű civil szerveztek lennének. Az például homályban marad, hogy miféle bírálóbizottságok osztanak közpénzt a Pallas Athéné alapítványoknál és a nyertesek pályázatai is titkosak lesznek.

A bevezetni tervezett korlátozó szabályok a folyamatban lévő információszabadság perekre is vonatkoznak majd. Ilyenből a Transparency International Magyarország, több újságíróval együttműködve, bő fél tucatot indított és első fokon többet meg is nyertünk a jegybank és alapítványai ellen. Szemben a törvényjavaslat indokolásával, amely szerint alapítvány létesítése esetén az „alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét”, a bíróság azt állapította meg a Matolcsy György elnökölte, közel 60 milliárd forinttal gazdálkodó Pallas Athéné Domus Animae Alapítványról, hogy az „MNB által az alperes Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány rendelkezésére bocsátott vagyon közpénznek minősül”. A törvényjavaslat, már ha elfogadják, azt is megkönnyítené, hogy a jegybank megtagadja a  Századvég által 1800 millió forintért konjunktúrakutatásra elnyert közbeszerzési pályázat nyilvánosságra hozatalát. 

A törvényjavaslat továbbá ötmillió forintra emeli Matolcsy György jegybankelnök havibérét, az alelnököknek 4 millióval, a Monetáris Tanács külső tagjainak 3 millióval kell beérniük havonta. Egyértelmű, hogy kizárólag így lehet eleget tenni a „pénzügyi függetlenség megteremtését célzó EU követelménynek”.

Korábban arra kértük a parlamenti képviselőket, hogy ne szavazzák meg a Magyar Posta közpénzgazdálkodásának a titkosítását, ám a kormánytöbbség eddig nem sok jelét adta annak, hogy hallgatna a szavunkra. Idő hiányában még nem találtuk ki, hogy miként próbáljuk megértetni az Országgyűlés tagjaival azt, hogy ez a törvényjavaslat nyilvánvalóan ellentmond az Alaptörvénynek, amely a közpénzek felhasználása körében teljes nyilvánosságot ír elő. Nem is beszélve arról, hogy durván sérti a magyar polgárok érdekeit, hiszen egyre kevésbé lesz átlátható, hogy mire költi az állam az adónkat. Ha rájövünk a megoldásra, beszámolunk róla, bár a parlament nem biztosít számunkra túl sok gondolkodási időt, hiszen Bánki Erik kivételességi indítványának köszönhetően a törvényjavaslat megszavazása holnap, vagyis egyetlen nappal a benyújtást követően várható.

1 komment

Egyre nagyobb a homály a brókerbotrányban

A Quaestor befektetőcég, sok ezer magánszemély befektetésein túl, a nemzeti vagyon részét képező közpénzt is csalárd módon kezelt, amivel százmilliárd forintos nagyságrendű kárt okozott. Nem tudunk nem aggódni amiatt, hogy a rendőrség és az ügyészség március 9. és március 26. között semmit nem tett a Quaestor befektetőcég vezetőjeként megismert Tarsoly Csaba elszámoltatása érdekében. Tarsoly Csaba március 26. óta a hatóságok vendégszeretetét élvezi és a bíróság döntése értelmében jó eséllyel még egy hónapig nem is lesz gondja kosztra és kvártélyra. Ám a letartóztatását megelőző két hét alatt gond nélkül kimenekíthette és elrejthette a Quaestor még meglévő vagyonát. Nem tudjuk, hogy a hatóságok tettek-e bármit ennek a megakadályozására, ahogyan azt sem, hogy miféle indokok magyarázzák a törvény alapján elkobozandó vagyon felderítése terén a kéthetes tétlenséget.

A nyilvánosságra került információkból tudható továbbá, hogy Tarsoly Csaba a Quaestor befektetőcégben betöltött vezetői tisztségét úgymond ideiglenesen átruházta a pénzügyi befektetések terén mondhatni csekély vezetői tapasztalatokkal rendelkező Orgován Bélára. Tarsoly Csaba később, de még a letartóztatását megelőzően, azt is bejelentette, hogy visszaveszi a vezető tisztségviselői feladatok ellátását. Ez magyarul azt jelenti, hogy Tarsoly Csaba fiktív ügylettel át akarta játszani a Quaestor befektetőcég vezetői felelősségét egy másik személyre. Ez önmagában is bűncselekmény, és erősen valószínűsíti, hogy Tarsoly Csaba meg akarta nehezíteni a valóság kiderítését. Mindezek ismeretében nem világos, hogy Tarsoly Csabát miért nem vonták korábban gyanúsítottként felelősségre, és miért lehetett március végéig szabad lábon.

A Quaestor-botrányban az is kiderült: tetemes értékű közpénz került a befektetőcég kezelésébe. Nem tudjuk, hogy a nyomozó hatóságok vizsgálják-e azt, hogy egyes minisztériumok és háttérintézményeik, illetve önkormányzatok miként bízhatták a nekik a költségvetésből juttatott közpénzt a Quaestor befektetőcégre. A közpénzekkel ugyanis még áttételesen, például államkötvények befektetése útján sem szabad kockázatos ügyleteket végezni. Ha ezt a tilalmat megszegik, az sikkasztás vagy hűtlen kezelés gyanúját veti fel.

A sajtóból tudjuk, hogy a kormány a Quaestor pénzügyi összeomlását megelőzően kivonta a közpénzt a brókercégből, és ezzel – úgymond – megszüntette a közpénz kockáztatását. Ez egyrészt nem teszi meg nem történtté a közpénzek kockázatos befektetésével megvalósított bűncselekményt. Vagyis azok, akik engedélyezték ezeket a befektetéseket, vagy tudomással bírtak azokról, de nem tettek semmit a magakadályozásukért, továbbra is felelősséggel tartoznak e tettükért. Másrészt felmerül az a kérdés, hogy milyen úton jutott a kormány a Quaestor várható bukására utaló adatok birtokába. Az sem világos, hogy ha a kormány rendelkezett ilyen adatokkal, azokat miért nem használta fel a magánbefektetők kárának enyhítése érdekében. Amennyiben a kormány valóban rendelkezett ilyen információkkal és azokat egyedül a korábbi bűnös közpénzbefektetések eltüntetésére használta fel, az nemcsak tisztességtelen, de újabb bűncselekmény, a bennfentes kereskedelem gyanúját is kelti.

A Quaestor befektetőcég, meg a pályatársai, a korábban bedőlt Buda-Cash és Hungária befektetőcégek csalárd gazdálkodása az állami ellenőrző hatóságok felelősségét is felveti. Vagyis a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletén, majd az annak hatásköreit átvevő Magyar Nemzeti Bankon túl a közpénzek felett őrködni hivatott Állami Számvevőszék alkalmassága is megkérdőjeleződik. Kérdés, hogy ezek a szervek teljesítették-e kötelességeiket, miként az is, hogy amennyiben bűnös mulasztással segítették elő a szabálytalan befektetéseket, valaha felelősségre vonnak-e ezért bárkit is.

E kérdések tisztázása érdekében a Transparency International Magyarország a Legfőbb Ügyészséghez fordult.

Update: A legfőbb ügyész ma válaszolt a tegnapi levelünkre. 

0 komment

Dedikálj egy bankjegyet! - Parlamenti képviselőkkel

A “Dedikálj egy bankjegyet” adománygyűjtő akciónk keretében a Parlamentbe is elmentünk. Több képviselő lelkesen adakozott, de volt, aki hezitált. Rogán Antal aláírt bankjegyére még várnunk kell… A videóban elmondja, miért! ‪#‎dedikalj‬ Rendezvényeinken személyesen, honlapunkon virtuálisan te is dedikálhatsz nekünk – bátran, a korrupció ellen. http://transparency.hu/dedikalj/

4 komment