Istenesné Solti Andreával, a Shell Hungary Zrt. Igazgatóságának elnökével, a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) Igazgatóságának tagjával jelent meg interjú a Nők Lapjában, melynek célja a nők szerepének feltérképezése volt az üzleti szférában. A cégvezető többek között arról beszélt: a nők részvétele a cégvezetésben nemcsak sokszínűségi kérdés, hanem üzletileg is megéri.

„X mentorprogram” névvel indította a Hungarian Business Leaders Forum (HBLF) a programját a vezetői kompetenciák fejlesztése érdekében, így segítve, hogy minél több nő kerüljön vezető pozícióba – derül ki a Nők Lapján megjelent interjúból.

Solti Andrea szerint, „a nők részvétele nemcsak a társadalmi felelősségvállalásról szól, de a sokszínűség üzletileg is hasznos”, valamint az üzleti döntések tekintetében is fontos, hogy minél több szempont érvényesüljön.

Mindezen túl, elemzések alapján azt is kimutatták, hogy a befogadó környezet a munkatársak motiváltságában és az üzleti mutatók javírásában is hasznosnak bizonyul – emelte ki a cégvezető.

Arra a kérdésre, hogy miért van szükség női karrierfejlesztésre, Solti Andrea elmondta, hogy “Mi nők, gyakran kevésbé tudatosan építjük a kapcsolatrendszerünket, mint a férfiak.” Saját tapasztalata alapján úgy látja, hogy a nőknek sokszor tanulniuk kell, hogy proaktívabban építsék kapcsolataikat, és beszéljenek az elért eredményeikről.

A női vezetők számát illetően Magyarországon még nem történt komolyabb áttörés, azonban Solti Andrea úgy véli, hogy „az üzleti szféra nagyon nyitott e tekintetben”, de továbbra is arra lenne szükség, hogy párhuzamosan változzon a vállalati kultúra, és fejlesszék a nők önbizalmát.

“Kutatások azt találták, hogy a nők akkor pályáznak meg egy állást, ha úgy érzik, hogy 80-90 százalékban megfelelnek a feltételeknek. Egy férfi viszont akkor is jelentkezik, ha messze nem felel meg az összes követelménynek”

– tette hozzá Solti Andrea.

A HBLF programjának célja az lenne, hogy 2030-ra elérje a 30 százalékot a cégek felső vezetésében lévő nők aránya Magyarországon. A teljes interjú az alábbi címen olvasható.

Ez a poszt a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közös, „Speak up for Women!” című projektünk keretében készült, amely a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát vizsgálja. A női vezetők üzleti életben betöltött szerepével kapcsolatos korábbi eseményünkről itt olvashat.

Az írás szerzője Horváth Csenge, a Transparency International Magyarország gyakornoka.

Életszerűtlen és indokolatlan egy demokráciában az a közös nyilatkozat, amelyre a nyolc magyar állami intézmény ragadtatta magát szeptember 23-án. A Belügyminisztérium, az Állami Számvevőszék, a Kúria, a Legfőbb Ügyészség, az Országos Bírósági Hivatal, a Közbeszerzési Hatóság, a Magyar Nemzeti Bank és a Gazdasági Versenyhivatal közös nyilatkozatot tettek közzé, amelyben megállapítják, hogy „Magyarországon megerősödött a korrupció elleni fellépés”. Azt is írják, hogy az elmúlt évtizedben a „korrupció büntetőjogi eszközökkel történő leküzdése…jelentős eredményeket ért el”.

Miért nem valószínű, hogy egy jól működő demokráciában egy ilyen nyilatkozat napvilágot lát?

Azért, mert „odaát” működik a fékek és ellensúlyok rendszere, vagyis az autonóm állami intézmények ellenőrzik a központi kormányzatot, és nem pedig az utóbbi eszközeként, meghosszabbított karjaként működnek.

A demokratikus berendezkedések úgy szavatolják a közjót, hogy a végrehajtó hatalom és a szakmai érvekkel ellentartó, szervezetileg is önállóságot élvező intézmények között egyfajta dinamikus feszültség alakul ki. Ezért sem életszerű, hogy a – mondjuk a német vagy a holland – belügyi tárca és az ottani számvevőszék a korrupció elleni fellépést egyformán lássák: ami az egyiknek sok vagy elég, az a másiknak kevés lehet. A kollektív önelégültség persze amúgy is indokolatlan, hiszen a korrupciónak egy része még e legfejlettebb országokban is rejtve marad, vagyis az állami intézményeknek mindig van és mindig lesz dolguk. 

Több szempontból is félrevezető a nyilatkozat. Részben azért, mert összekeveri az „integritáskontrollok kialakítását” a(z állami) korrupcióval. Kétségtelen, hogy a hazai állami intézményeknél az elmúlt években nagy erőkkel zajlott a szervezeten belüli etikai követelmények népszerűsítése, ez azonban sajnos semmit nem változtat azon, hogy az utóbbi időben nem(csak) az „integritásszemlélet” intézményesült, hanem az állami korrupció.

A politikai és az üzleti életet átszövő rendszerszintű visszaélések egyebek mellett az állami pénzosztó mechanizmusok – idetartozik a közbeszerzési rendszer, az uniós pénzek elosztása, de például a letelepedési államkötvény konstrukció is – szélsőséges torzulásában érhetők tetten.

Az egész állami rendszer nem az egyenlő esélyekre és a tisztességes versenyre, hanem az oligarchák, a kormányközeli haverok és a klientúra helyzetbe hozását szolgálja. E torz szemlélet betüremkedik a magángazdaság számos szektorába, így például a médiába, az energetikába, az építőiparba és részben a bankszektorba is.

Az is félrevezető az állami vezetők nyilatkozatában, hogy – miként a nyilatkozat fogalmaz, „a magyar gazdaság elmúlt években megvalósult dinamikus növekedése…alátámasztja a korrupció elleni rendszerszintű fellépés eredményességét”. Ha eltekintünk a koronavírus okozta jelenlegi válsághelyzettől és elismerjük, hogy 2013 és 2019 között a mennyiségi mutatókat tekintve a magyar gazdaság valóban jól teljesített, akkor is azt kell, hogy mondjuk: az összefüggés nem egyértelmű a gazdasági teljesítmény és a korrupció között.

Számos olyan ország létezik, ahol – legalábbis rövidtávon – bőven megfér egymás mellett a korrupció és a növekedés, kiegészítve az autokratikus hatalomgyakorlással, gondoljunk csak például Kínára.

Hogy a fentiek ellenére az állami szervek mégis miért látták szükségesnek közzétenni ezt a nyilatkozatot? Az egyik ok minden bizonnyal a „tematizálás” és a közbeszéd terelése a vírusválság okozta problémákról. A másik valószínűsíthető ok pedig az, hogy e sajátos módon akartak megágyazni az Európai Bizottság első jogállami jelentésének, amely a múlt hét közepén jelent meg. Ebben a Bizottság árnyalt és diplomatikus, de minden eddiginél élesebb kritikával illette a jogállamiság szisztematikus megsértését Magyarországon. A jelentés leszögezi: „a független ellenőrző mechanizmusok hiányosságai (…) növelik a korrupció kockázatát”. Az Európai Bizottság szerint – jóllehet a korrupció elleni fellépés büntetőjogi feltételeit megteremti a Büntető Törvénykönyv – „a magasrangú hivatalnokokat és közvetlen környezetüket érintő korrupciós bűncselekmények esetében a nyomozóhatóságok fellépése rendszerszintű hiányosságokat mutat”.

Értsd: a bűnüldöző szervek az elmúlt évtizedben nagyon sokszor maradtak tétlenek, gondoljunk például az Elios-ügyre vagy a „Híd a munka világába” programra.

Nagyon mást mutat tehát a hazai állami vezetők és az EU által mutatott tükör. A kérdés már csak az, hogy a közvélemény melyiknek ad hitelt.

Martin József Péter

A szerző a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója és a Corvinus Egyetem Gazdaság- és Közpolitikai Intézetének külsős adjunktusa

Az írás a Pesti Hírlap 2020. október 2-i számában jelent meg.

A magyar médiapiacot korábban is jellemezték a sajtószabadsággal kapcsolatos kihívások, azonban 2010 után új fokozatra kapcsolt a független sajtó leépítése, 2014-re pedig lényegében új, az állam által sokkal erősebben kontrollált médiarendszer épült ki – derült ki a Transparency International Magyarország „Közös értékeink” című, az Európa a polgárokért program keretében megvalósuló projektjének online nyitóeseményén. A beszélgetés keretében Polyák Gábor, a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének egyetemi docense, Babos Attila, a Szabad Pécs kiadásért felelős szerkesztője, valamint Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója vitatták meg a magyar médiahelyzet és a jogállamiság legfontosabb összefüggéseit.

„Nem vagyok olyan optimista, mint Orbán Viktor, viszont éltem Németországban” – adta meg a beszélgetés alaphangját Polyák Gábor, a Mérték Médiaelemző Műhely társalapítója, aki egyben azt is hozzátette: boldogan cserélne a német médiahelyzettel. A szakértő értékelése szerint az elmúlt 10 év magyar médiapolitikáját ahhoz lehet hasonlítani, mintha Németországban a radikális AfD kerülne kormányra, és hajtaná végre médiaprogramját. A 2010 óta tartó folyamatok vezérmotívuma Polyák szerint az állami hirdetések kormánypárti médiumokra való koncentrálása, s ezzel párhuzamosan olyan intézkedések bevezetése, amelyek a független médiát nehéz helyzetbe hozzák. Polyák Gábor hozzátette: bár az új korszak kezdetét már a 2010-ben elfogadott, a piaci folyamatokba beavatkozó médiatörvény is előrevetítette, azt kevesen látták előre, hogy ez a Népszabadság beszántásához vagy az Index átalakításához vezethet. „Ez a rendszer kiválóan alkalmas volt arra, hogy piaci pozíciókat tegyen tönkre” – foglalta össze Polyák az új médiarendszer esszenciáját, kiemelve, hogy míg a közpénz a médiafinanszírozás egyik fő forrásává vált, addig a független médiumok a hagyományos piaci bevételekből már nem képesek magukat fenntartani.

„Nagyon régóta nem igaz az, hogy Magyarországon sajtószabadság van” – értékelt a médiaszakértő, hozzátéve, hogy a megbízható információ mára luxustermékké vált Magyarországon.

Babos Attila, a Szabad Pécs felelős szerkesztője egyetértett azzal, hogy „nincs már sajtószabadság Magyarországon”, ugyanakkor kiemelte: a sajtószabadság nem 2010-ben szűnt meg, de már ekkor elkezdődött, majd 2014-től gyorsult fel a folyamat. Babos szerint 2016 őszétől 2018 tavaszáig a Népszabadság felszámolásával, a megyei lapok átvételével és a Simicska-féle Magyar Nemzet bezárásával „új szintre lépett” a médiaszabadság felszámolása. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a vidéki sajtó függetlenségével 2016 előtt is adódtak problémák, szabad sajtótermékek pedig annak ellenére is léteznek még a piacon, hogy sajtószabadság nincsen.

Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója a beszélgetés során hangsúlyozta: a szabad média és a korrupció ellenőrzése az átláthatósági funkción és az elszámoltathatósági funkción keresztül is összefügg egymással. Előbbi a sokoldalú tájékozódás lehetőségének korlátozottsága miatt sérül a magyar gyakorlatban, míg utóbbinak egyik fő letéteményesét, a tényfeltáró újságírást a Transparency International Magyarország is igyekszik támogatni oknyomozói mentorprogramján, illetve a Transparency-Soma Díjon keresztül. Martin József Péter szintén rámutatott, hogy habár a sajtószabadság és a korrupció szintje is nehezen számszerűsíthető, a kettő erősen összefügg egymással: Magyarország mind a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexe (CPI), mind a Freedom House sajtószabadság indexe tekintetében olyan országokkal játszik egy ligában, mint Görögország, Bulgária és Románia.

„2010 valóban egyfajta cezúra volt a magyar médiatörténetben, azóta a médiaszabadság komoly lejtmenetbe került” – érvelt a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója, hozzátéve: Bajomi-Lázár Péter kifejezését használva a „többpárti gyarmatosítást” felváltotta az „egypárti gyarmatosítás”, egy Berlusconi-típusú médiarendszer felől elmozdultunk egy erősen centralizált, Putyin-féle médiarendszer felé.

Martin József Péter szintén megemlítette, hogy a média növekvő polarizáltsága, valamint a korrupciós sémák egyre komplexebbé válása is hozzá járul a magyar társadalom korrupcióval szembeni apátiájához. Ugyanakkor megjegyezte azt is: „tényfeltáró cikkek nélkül bizton állíthatjuk, hogy még rosszabb lenne a helyzet”.

A jövőre vonatkozó kilátásokkal kapcsolatban Polyák Gábor elsősorban az előfizetői kultúra terjedését, míg Martin József Péter emellett az EU jogállamisági jelentésében a médiaszabadsággal kapcsolatos kritikát látta biztató fejleménynek. Abban a beszélgetés minden résztvevője egyetértett, hogy az új médiakörnyezetben a fogyasztók felelőssége is, hogy a „pénztárcájukkal szavazzanak”, ami valamelyest ellensúlyozhatja a piac az állami hirdetések elosztása által okozott torzulásait.

Ma jelenik meg az Európai Bizottság első jelentése arról, hogy milyen az EU-s tagállamokban a jogállamiság helyzete. Magyarországot Európa-szerte lassan egy évtizede bírálják a jogállam szisztematikus leépítése miatt, és bár a címben megfogalmazott kérdésre nincs egyöntetű válasz, nehezen tagadható, hogy a helyzet folyamatosan romlik.

A friss bizottsági dokumentumnak most két okból lehet különös jelentősége:

• Az Európai Parlamentnek még 2020-ban döntenie kellene, hogy jóváhagyja-e az Unió 2021–2027-es költségvetését. Az EP azonban elégedetlen a kormányok júliusi alkujával, mely a tagállamok költségvetési támogatásának felhasználását valójában csak a szavak szintjén kötné a jogállami kritériumok teljesüléséhez.
• Angela Merkel kancellár a magyar kormány szerint még a német EU-elnökség alatt, vagyis az idén lezáratná a Magyarország ellen két éve indított, az EU-s alapértékek megszegését vizsgáló (7. cikk szerinti) uniós eljárást.

Az Európai Bizottság elsősorban az igazságszolgáltatás függetlenségét, a korrupció elleni keretrendszert, a médiapluralizmust, és a fékek és ellensúlyok rendszerét vizsgálta. A jogállamiság magyarországi helyzetéről a hazai civil szervezetek is kifejthették az álláspontjukat.

Az alábbiakban az Amnesty International Magyarország, a K-Monitor, a Magyar Helsinki Bizottság, a Mérték Médiaelemző Műhely, a Political Capital, a Romaversitas Alapítvány, a Társaság a Szabadságjogokért és a Transparency International Magyarország beadványát mutatjuk be egy válogatás keretében. A Magyar Helsinki Bizottság augusztusban kiegészítést fűzött a beadványhoz, ennek pár pontja az írás legvégén található.

Az igazságszolgáltatás függetlensége

Ahhoz, hogy a szabályokat az állam és a szervei is betartsák, a polgárok pedig bízhassanak benne, hogy a jogvitákban akár az állammal szemben is igazságot szolgáltatnak nekik, független és szabad bíróságokra, bírókra van szükség. Enélkül jogállamról nem lehet beszélni.

A bírói függetlenség korlátozása a legegyszerűbben a bírósági vezetőkön keresztül valósítható meg. A bírósági vezetők a fegyelmi eljárásokkal, az értékelési és jutalmazási rendszerrel, a szakmai előmenetel befolyásolásával nyomás alá helyezhetik a beosztott bírókat. Az ítélkezés befolyásolásának további fontos eszköze lehet a bírósági vezetők kezében az ügyelosztás.

Az ügyelosztási rend a bírói függetlenség egyik fontos záloga. Amikor az egyes ügyek beérkeznek egy bíróságra, azokat különböző automatizmusok szerint szignálják ki a bírókra, hogy ne sérüljön az ügyfelek tisztességes eljáráshoz való joga. Csakhogy Magyarországon gyakran maga a bíró sem tudja, hogy egy konkrét ügyet a várakozással szemben miért ő (vagy épp nem ő) kapott. Az ügyelosztás kusza szabályozása lehetővé teszi, hogy a bírósági vezetők belepiszkáljanak a rendszerbe, és egy adott ügyet például olyan bíróra szignáljanak, akiről előre feltételezhető az elöljárójához való lojalitás, vagy valamilyen ítélkezési preferencia. Minél több nagy politikai jelentőségű ügyet tárgyal rendszeresen egy bíróság, az Amnesty International Magyarország kutatási tapasztalatai szerint annál valószínűbb, hogy fentről belenyúlhatnak az ügyelosztási rendszerbe.

Az ügyelosztási rend nemcsak egy konkrét ügy elbírálására hat ki, hanem a bírák közötti munkateher megoszlását is szabályozza. A bírósági vezetők ilyen módon az ügyelosztási renden keresztül úgy is nyomást gyakorolhatnak egyes bírákra, hogy aránytalan ügyterhet rónak rájuk.

Mindezek miatt kulcsfontosságú kérdés, hogy kik a bírósági vezetők. Felismerve, hogy a bírói függetlenség korlátozása a legegyszerűbb módon a vezetőkön keresztül valósítható meg, a kormány több lépést is tett annak érdekében, hogy a bírósági vezetői székekbe a kormány bizalmát élvező személyek kerüljenek.

A bírósági vezetői kar cseréjére nagyrészt a 62 évnél idősebb bírák 2012-es kényszernyugdíjazása adott lehetőséget. Az Európai Unió Bírósága által utóbb jogsértőnek talált kényszernyugdíjazás kapcsán összesen 229 bírót küldtek nyugdíjba, köztük 92 idősebb, tapasztaltabb bírósági vezetőt, és ezen belül 37 igazgatási vezetőt. Egy 2013-as törvény szerint azonban utóbbiak csak akkor kaphatták vissza korábbi vezetői pozíciójukat, ha azt időközben még nem töltötték be. Így végül csak négy kényszernyugdíjazott igazgatási vezetőt helyeztek vissza korábbi magas pozíciójába.

Az új bírósági vezetők kinevezésével kapcsolatos rendszerszintű problémára utal, hogy az Amnesty International 2020-as kutatása szerint a bírói álláspályázatokon nem feltétlenül a legjobb jelölt nyer. A bírósági igazgatás csúcsszerve, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnöke – akit az Országgyűlés választ kétharmados többséggel – emellett külső kontroll nélkül, bármikor eredménytelenné nyilváníthat egy bírói vezetői pályázatot. A gyakorlatban az OBH előző elnöke, Handó Tünde abban az esetben is élt az eredménytelenné nyilvánítás lehetőségével, amikor nem akarta kinevezni a bírák által javasolt jelöltet. Handó Tünde rendszeresen így járt el: 2018-ban már a vezetői pályázatok több mint 55 százalékát eredménytelennek nyilvánította. Ilyenkor többnyire pályázat nélkül, ideiglenes megbízással nevezett ki vezetőt az adott posztra. Így mára gyakorlatilag az összes törvényszéki és ítélőtáblai elnöki posztra az OBH (előző) elnökének bizalmát élvező személy került.

A bírósági vezetők kinevezésével kapcsolatos fenti gyakorlat vezetett el az OBH elnöke és az őt ellenőrizni hivatott önigazgatási szerv, az Országos Bírói Tanács (OBT) közötti konfliktushoz 2018–2019-ben. Az OBT vizsgálatot indított a törvénysértő kinevezési gyakorlat miatt, mire Handó Tünde válaszul törvénytelennek nevezte az OBT működését és megtagadta vele az együttműködést, és például lehazaárulózta a bírósági függetlenséget veszélyeztető lépésekkel szemben kritikát megfogalmazó OBT-tagokat. Az OBT végül, más lehetősége nem lévén, az Országgyűléshez fordult, hogy az mozdítsa el a tisztségéből Handót, de a kormánytöbbség erre nem volt hajlandó.

Az OBH elnöke és az OBT közötti konfliktus egyértelművé tette, hogy az OBH elnöke hatalmának nincs hatékony intézményi ellensúlya. Hasonlóan ahhoz, ahogy 2010 óta csökkent a kormány hatalmát ellenőrző intézmények súlya, a kormánytöbbség a bíróságok igazgatását is központosította. Az OBH elnöke óriási hatalmat kapott, az OBT viszont súlytalanná vált. Az OBH előző elnöke sikeresen tudta akadályozni az OBT munkáját, elsősorban az OBT-vel szembeni túlhatalma miatt, de azért is, mert az OBT tagjai maguk is bírók, akik a személyi függések kialakult rendszerében már nem élveznek teljes függetlenséget az OBH-tól.

Handó Tündét 2019 novemberében alkotmánybíróvá választották, ezzel a személyéhez kötődő igazgatási konfliktus lezárult, ám a bírói önigazgatás rendszerszintű problémái változatlanul fennállnak.

Az elmúlt években nemcsak a bírósági vezetők kiválasztásának, hanem általában a bírák kinevezésének rendje is sokat változott, teret engedve a bíróságok összetétele befolyásolásának. Egy 2017-es igazságügyi miniszteri rendelet hatálybalépése óta a bírói álláspályázatok elbírálásakor a tradicionális bírói életpályáról érkezőkkel szemben előnyt élveznek a központi közigazgatásból, például a minisztériumokból érkező jelöltek. Így nőtt az esélye annak, hogy az állam számára legkényesebb ügyekben az államhoz lojális „hivatalnokbírók” dönthessenek.

A parlament a 2019 decemberében elfogadott salátatörvénnyel közvetlenül is belenyúlt a bírói kinevezések rendszerébe: lehetővé tette, hogy a távozó alkotmánybírák bármiféle bírói szakmai gyakorlat és pályázat nélkül, egyből a bírósági hierarchia csúcsára – a Kúriára – kerülhessenek. A gyakorlati ítélkezési tapasztalat hiánya mellett ez azért is problematikus, mert az alkotmánybírák közül sokan tekinthetők a kormánytöbbséghez hűséges politikai kinevezettnek.

A vezető kormánypárti politikusok időnként meglehetősen konkrét elvárásokat, illetve véleményeket fogalmaznak meg a bíróságokkal és az ítéletekkel kapcsolatban. Kövér László házelnök 2019 áprilisában egy a bírói függetlenséget ünneplő rendezvényen arról beszélt, hogy a jogászoknak el kell dönteniük, az államot védők és építők, vagy az államot támadók és rombolók oldalára állnak. Orbán Viktor idén januárban szerencsétlennek és a Soros-hálózat provokációjának nevezte a gyöngyöspatai roma diákok szegregációja miatt megítélt kártérítést. Az intézményi változások, a politikusok és a kormánypárti sajtó felől érkező támadások dermesztően hatnak a bíróságokra. Az Amnesty jelentése szerint a bírák egyre kevésbé állnak ki magukért, a véleményükért és egymásért, bizalmatlanok egymással, és klikkesednek.

Az igazságszolgáltatás függetlenségének hiányosságai az ügyészségre is kiterjednek. A 2010-ben megalkotott új szabályozás értelmében mandátuma lejártakor a (korábbi Fidesz-tag) legfőbb ügyész Polt Péter utódjának parlamenti megválasztását megakadályozhatja egy, a képviselők harmadánál nagyobb csoport, és akár élete végéig is hivatalában tarthatja Poltot. 2010-ben megszűnt a legfőbb ügyész interpellálhatósága, ezzel jelentősen gyengült az ügyészség vezetőjének és az ügyészség tevékenységének parlamenti elszámoltathatósága.

Eközben az ügyészséget sok kritika éri, amiért egyes, politikához közel álló prominens személyek korrupciógyanús ügyeiben rendre elmarad a vádemelés.

A kormányzati nyomásgyakorlás 2020-ban az ügyvédeket is elérte. Februárban a parlament megszavazta a nem megfelelő körülmények között fogva tartott raboknak megítélt kártérítések kifizetésének felfüggesztését. A börtönkártérítések kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök az állam zsebéből milliárdokat kihúzó, jól ismert ügyvédi körökről beszélt, akiknek a személyével majd foglalkozni kell. Egy kormánypárti hírportál január végén közzétett egy listát a börtönkártérítési pereket vivő ügyvédekről és az elnyert kártérítések összegéről. Amikor a Budapesti Ügyvédi Kamara elnöke egy zárt Facebook-csoportban szolidaritási akciót hirdetett a megtámadott ügyvédek mellett, a lap Soros György kamarai befolyásának növekedéséről írt.

Az antikorrupciós keretrendszer

A jogállamiság érvényesülésének elengedhetetlen feltétele, hogy az állampolgárok megbízzanak az állami intézményekben és a képviselőikben. Ha az állami vezetők és intézmények nem lépnek fel hatékonyan a korrupció ellen, az éppen ezt a közbizalmat ássa alá.

Magyarországon nincs kifejezetten a korrupció üldözésére létrehozott rendvédelmi szerv. A korrupció elleni fellépés általános elvárás valamennyi állami intézménnyel szemben, a kapcsolódó konkrét feladat- és hatáskörök a Nemzeti Védelmi Szolgálat, az Állami Számvevőszék és a Gazdasági Versenyhivatal között oszlanak meg. E szervezetek azonban alkalmatlanok a korrupció elleni küzdelemre, mivel nem biztosított a tényleges függetlenségük: vezetőik az őket kinevező kormányhoz, a parlamenti többség pártjaihoz lojálisak. Bár rendelkeznek a nagy korrupciós ügyek feltárásához szükséges kapacitással, mégis inkább a politikailag súlytalan, kis ügyekre koncentrálnak. Jól működő demokráciában az ügyészség politikai részrehajlástól mentesen emel vádat, és a bíróságok a kormányoktól függetlenül hozzák meg az ítéleteket. Magyarországon azonban 2010-től 2017-ig nem történt vádemelés kormányközeli közszereplők és üzletemberek ellen, és a korrupció üldözése ezután is szelektíven zajlik. (A bírósági rendszer anomáliáiról lásd feljebb.)

A közpénzekről döntő hivatalnokok, tisztviselők vagyona eredetének átláthatósága a korrupció elleni küzdelem egyik legfontosabb eszköze. Magyarországon ennek megfelelően szinte minden közhatalmi döntéshozónak vagyonnyilatkozatot kell tennie. Ez egyaránt vonatkozik a parlamenti képviselőkre, a kormánytagokra, bírákra, ügyészekre, az uniós források felhasználásával kapcsolatos döntésekben részt vevő köztisztviselőkre.

E vagyonnyilatkozatok azonban a képviselőkét és a vezető tisztviselőkét kivéve nem nyilvánosak, nem lehet őket vizsgálni, ellenőrizni, a hamisan vagy hiányosan kitöltött nyilatkozatokért pedig nem jár semmilyen érdemi szankció. A vagyonnyilatkozatok tartalmának valódisága a képviselők esetében sem képezi semmilyen hivatalos ellenőrzés tárgyát, kézzel írott formátumuk miatt pedig a nyilvános kontrollt is megnehezíti. A rendszer alkalmatlan a nyilatkozatot tevők vagyonának ellenőrzésére, a változások követésére, a vagyonosodás eredetének megállapítására.

Hasonlóképp, a lobbitevékenység sincs rendesen szabályozva, ahogy az se tilos, hogy a közszférából az üzleti életbe távozó tisztviselők a birtokukban lévő információkkal egy-egy piaci szereplőt tisztességtelen előnyhöz juttassanak.

A közszférára vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok és korlátozások az oligarchák és a kormány közötti összefonódásokat, a haverok és a klientúra gazdagodását sem tudták megakadályozni.

Ez részben az ellenőrzés lazaságára és a szabályok kijátszására vezethető vissza, részben pedig arra, hogy az összeférhetetlenségi szabályok eleve túl engedékenyek. Mert míg a vezető köztisztviselők és közvetlen hozzátartozóik, valamint a vállalkozásaik nem vehetnek fel állami támogatást, a korlátozás nem vonatkozik a nem közvetlen hozzátartozókra és a cégeikre.

Ezt legjobban az Elios-ügy illusztrálta. A Tiborcz István résztulajdonában álló vállalkozás ügye azért nem esett a közbeszerzési eljárásban való részvétel tilalma alá, mert Tiborcz nem él egy háztartásban apósával, Orbán Viktorral. Szintén hiába volt tulajdonos Tiborcz egyik eliosos üzlettársa az Elios Zrt. és konzorciumi partnerei által elnyert sokmilliárdos közbeszerzéseket előkészítő tanácsadócégben is, nem merült fel az összeférhetetlenség gyanúja. Az ügyet a Közbeszerzési Hatóság nem vizsgálta, a rendőrség pedig az ügyészség asszisztenciája mellett bűncselekmény hiánya miatt zárta le a nyomozást, jóllehet az Európai Csalás Elleni Hivatal, az OLAF megállapította, hogy az Elios Zrt. és partnerei jogellenesen jutottak 13 milliárd forintnyi közpénzhez, mert a pályázatokat eleve rájuk írták ki.

A hazai közbeszerzési eljárásoknak magas a korrupciós kockázata. Az uniós értékhatár feletti egy ajánlattevős közbeszerzési eljárások aránya pedig az egyik legmagasabb az EU-ban: az Európai Bizottság 2019-es országjelentése szerint 2018-ban ez az arány 39 százalék volt, ami  2019-re 40 százalékra nőtt (ez Lengyelország és Csehország után a 3. legmagasabb arány az EU-ban). A közbeszerzési piac torzulásainak sem a Közbeszerzési Hatóság, sem a Közbeszerzési Döntőbizottság nem képes gátat szabni.

A közbeszerzési piac koncentrációját Mészáros Lőrinc, volt felcsúti polgármester, Orbán Viktor személyes barátja cégeinek példája illusztrálja a legjobban. 2011 és 2018 között sokszorosára nőtt a részesedésük a közbeszerzési piacon, különösen az uniós támogatásból finanszírozott projektek esetében taroltak.

És míg ebben az időszakban a magyar vállalkozók végső szerződéses árai átlagosan hat százalékkal maradtak el az előzetesen becsült értéktől, a Mészárosék által nyert közbeszerzéseknél a végső ár 8,6 százalékkal magasabb volt a becsültnél. A hazai közbeszerzési rendszer szélsőséges eltorzulását mutatja, hogy az elsősorban állami megrendelésekből élő Mészáros és Mészáros Kft. árbevételét 102-szeresére, nettó profitját pedig 58-szorosára növelte 2010 és 2019 között, ami példátlan a magyar gazdaságtörténetben és a világgazdaságban egyaránt.  

A korrupció legrégibb hazai terepe a pártfinanszírozás. A pártok hivatalos bevételi forrásai között messze a költségvetési támogatás a legjelentősebb. A pártok azonban nincsenek tételes elszámolásra kötelezve, így az Állami Számvevőszék nem tudja ellenőrizni a gyakran irreális beszámolókat.

A kampányfinanszírozás alulszabályozottsága és ellenőrizetlensége miatt az országgyűlési választási kampányok a korrupció melegágyainak számítanak, míg az önkormányzati- és EP-választási kampányok teljesen kívül esnek a szabályozás hatáskörén. A részletes elszámolási kötelezettség nélküli bőkezű kampánytámogatási rendszer pedig a kampányidőszakokban a valódi társadalmi támogatás nélküli kamupártok elszaporodásához vezetett. A törvény nem tiltja sem a kormány által szervezett civil szervezetek kampánytevékenységét, sem a kormánypártoknak kedvező kormányzati hirdetések közlését a kampányidőszakban. Az utóbbira, valamint a kormánypárti médiatúlsúlyra tekintettel már a 2014-es országgyűlési választások sem voltak tisztességesnek tekinthetők az Európai  Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) szerint. Az EBESZ szerint a 2018-as országgyűlési választás kapcsán sem lehetett tiszta versenyről beszélni, egyebek mellett a kormányzati információk és a kormánykoalíció kampánya közötti átfedések, az átláthatatlan kampányfinanszírozás és a kormány által uralt média elfogultsága miatt.

Médiapluralizmus

Azt, hogy az állampolgárok hiteles információk birtokában, tájékozottan alkothassanak véleményt és dönthessenek a közügyekről, csak a hatalom ellenőrzésére képes sokszínű, szabad médiapiac tudja maradéktalanul biztosítani.

A médiaszabályozás hazai csúcsszerve a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa (NMHH), melynek felügyeleti jogköre a nyomtatott és az online sajtóra is kiterjed. Az NMHH politikai lojalitásának elsősorban a hatóság parlament által választott vezetőjének személye és a rendkívül bőkezű költségvetési támogatás a biztosítéka. Bár az NMHH a médiaorgánumokra kiróható szankciókkal is veszélyeztethetné a sajtószabadságot, politikai elfogultságát, amit a kizárólag a kormánypárti jelöltekből álló Médiatanács összetétele is jelez, elsősorban a rádiófrekvencia-pályázatokkal és a médiacégek fúziójával kapcsolatos döntései teszik egyértelművé. A frekvenciadöntéseknek köszönhető egy monopolhelyzetű országos kereskedelmi rádiócsatorna és a kormánypárti helyi rádiók dominanciájának megszületése, valamint a kormánykritikus rádiócsatornák szinte teljes eltűnése. 

A média központosításának folyamatát a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány (KESMA) létrehozatala tetőzte be. A mintegy 500 orgánumból álló, központi irányítású kormánypárti médiakonglomerátum létrejöttét egy Fidesz-közeli alapítvány égisze alatt a kormány azzal is segítette, hogy a fúziót nemzetstratégiai jelentőségűvé nyilvánította, mentesítve a versenyhivatali és a médiatanácsi vizsgálat alól.

2010 óta a kormányzat mindinkább a kormányközeli tulajdonban lévő médiacégeknél jelenteti meg a hirdetéseit, rendre elkerülve a független orgánumokat és súlyosan torzítva a piacot. Az Orbán-kormány óriási összegeket költ összeesküvés-elméleteket népszerűsítő propagandakampányokra elsősorban az EU és Soros György ellen, azzal vádolva őket, hogy aláássák Magyarország nemzeti önrendelkezését. Eközben a kormánypárti lapok egy orosz médiahálózat Kreml-párti külpolitikai narratíváját veszik át és terjesztik. A hazai média kiegyensúlyozottságán nem javít a kormányszócsővé silányított közszolgálati média átláthatatlan működése, túlbonyolított szervezetrendszere és a fenntartására fordított óriási összeg sem.

A kormány a független sajtó munkáját nemcsak a piac torzításával hátráltatja. A Társaság a Szabadságjogokért 2019-ben feltárta, hogy az állami intézmények rendszerszinten korlátozzák a független sajtó munkáját: nem reagálnak az újságírók kérdéseire vagy konkrétan elutasítják azokat, távol tartják az újságírókat egyes sajtóeseményektől, korlátozzák a mozgásukat a Parlamentben, nem engedik be őket a menekülttáborokba, lejáratják, megbélyegzik őket, és megfélemlítik a forrásaikat. A sajtó munkáját akadályozza az is, hogy a kényes információk megszerzésére irányuló közérdekű adatigénylések teljesítéséért az állami szervek költségtérítést kérhetnek. Sokszor hivatkoznak az üzleti titok védelmére, és gyakran csak akkor szolgáltatnak adatot, ha arra jogerős bírósági döntés kötelezi őket, sőt, néha még akkor sem.

A fékek és ellensúlyok rendszerével összefüggő egyéb ügyek

A civil szervezetek beadványa több, a fenti kategóriákba nem illeszthető, a jogállamiságot érintő észrevételt is tartalmaz. Ezek közül a fontosabbakat kivonatos formában közöljük:

• A 2020. márciusi, a koronavírus elleni védekezésről szóló “felhatalmazási törvény” határidő nélküli biankó felhatalmazást adott a kormánynak, hogy veszélyhelyzet idején rendeleti úton kormányozzon és függesszen fel törvényeket. A bevezetendő jogkorlátozások kellően gyors alkotmányos felülvizsgálatának lehetőségét azonban nem teremtették meg.
• A kormánytöbbség rendszeresen megkerüli és olykor meg is szegi a törvénytervezetekkel kapcsolatos társadalmi konzultáció törvényi szabályait. Ugyanakkor a kormány gyakran tart „nemzeti konzultációkat” a számára fontos politikai ügyekről, hogy a manipulatív kérdésekre adott válaszok átláthatatlan feldolgozása után társadalmi támogatást tudjon felmutatni.
• A 2011-ben az ellenzéki pártok támogatása nélkül elfogadott, és 2012-ben hatályba lépő Alaptörvény mögött nincs nemzeti konszenzus. Elfogadása óta nyolcszor módosították, jelezve, hogy a kormány ahelyett, hogy a munkáját az Alaptörvényre alapozná, inkább az Alaptörvényt igazítja mindenkori politikai céljaihoz. Számos esetben az Alaptörvény módosításának célja nyíltan és egyértelműen az Alkotmánybíróság (AB) döntéseinek felülbírálata és “hatástalanítása” volt. 
• Az Alkotmánybíróság nem tudja betölteni alkotmányos szerepét, mert a kormánytöbbség a kibővítésével és az alkotmánybírák jelölési szabályainak átalakításával az AB-t egy lojális testületté formálta át, amely politikailag érzékeny ügyekben ritkán megy vele szembe. A 2019-es salátatörvény ráadásul lehetővé tette, hogy ne csak állampolgárok, hanem egyes esetekben közhatalmat gyakorló szervek is alkotmányjogi panaszt nyújthassanak be a döntéseiket érintő bírósági ítéletek ellen.
• A 2010 óta többször módosított választási törvény tisztességtelen előnyben részesíti a Fideszt. Az országgyűlési egyéni választókerületek határait például úgy rajzolták át 2011-ben, hogy az kifejezetten a Fidesznek kedvezzen. Külföldön csak a hazai lakcímmel nem rendelkező választók szavazhatnak levélben, mindenki másnak fel kell keresnie a nagykövetségeket, konzulátusokat.
• 2017-ben a parlament törvényt alkotott a külföldről támogatott szervezetek átláthatóságáról, külön regisztrációra és külföldi támogatóik megnevezésére kötelezve őket. A törvény a civil szervezetek elleni kormányzati lejáratókampányba illeszkedett, és valójában a kormánnyal szemben kritikus civil szervezetek megbélyegzését szolgálta, hogy külföldi érdekek kiszolgálóiként legyenek feltüntethetők. Idén júniusban az Európai Unió Bírósága megállapította, hogy a szabályozás az uniós jogba ütközik, a kormánytöbbség egyelőre mégsem semmisítette meg a törvényt.

A Magyar Helsinki Bizottság augusztusban kiegészítést fűzött a civilek közös beadványához, felhívva az Európai Bizottság figyelmét néhány újabb fejleményre, például az alábbiakra.

• A köznevelési törvény júliusi módosításával a kormánykoalíció megszüntette a lehetőséget, hogy a gyöngyöspataihoz hasonló iskolai szegregációs ügyekben a bíróságok pénzbeni kártérítést ítéljenek meg. Ehelyett a kártérítést oktatási, képzési szolgáltatásként kell meghatározni, függetlenül attól, hogy a diszkriminált diákoknak ez jelent-e valós segítséget. Mivel minden más olyan személy, aki személyiségi jogi jogsértést szenved el, továbbra is választhatja a pénzbeli kárpótlást, és mivel az oktatási tárgyú személyiségi jogi perek legnagyobb része az etnikai szegregációval kapcsolatban indul, ez a módosítás a civil szervezetek szerint etnikai alapú közvetett diszkriminációnak minősül.
• Az Európai Unió Bírósága májusban kimondta, hogy jogellenes a menedékkérők tranzitzónás fogvatartása és elzárása a hatékony menekültügyi eljárástól. A kormány válaszul bezárta a tranzitzónákat, és elrendelte, hogy a menedékkérők csak azután léphetnek Magyarország területére és nyújthatnak be menedékkérelmet, hogy vagy a belgrádi, vagy a kijevi magyar külképviseletén befogadták az erről szóló szándéknyilatkozatukat. A kormányrendelet a Magyar Helsinki Bizottság szerint az Alaptörvény mellett a Genfi Egyezménnyel és az Emberi Jogok Európai Egyezményével is ellentétes.
• Májusban a kormány az anyakönyvi eljárásról szóló törvény módosításával ellehetetlenítette a nemváltás állami elismerését. A születési nem megváltoztathatatlansága egyebek mellett az Alkotmánybíróság 2018-as, egyhangúlag elfogadott határozatával is ellentétes, mely szerint a nem és azzal összefüggésben a név megváltoztatása alapvető emberi jog.

(A blogposztot nyolc civil szervezet jelentése alapján Miklósi Gábor volt indexes újságíró állította össze, aki társaival együtt augusztusban mondott fel az Index függetlenségét veszélyeztető beavatkozások miatt.)

A Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója a HVG 360-nak adott interjúban a magyarok korrupcióval szembeni apátiájának lehetséges okairól beszélt. Martin József Péter a jelenlegi és a 2010 előtti korrupciót összehasonlítva úgy fogalmazott: a 2010 utáni korrupció „sokkal kifinomultabb, mint például a híres Nokia-dobozos lefizetés volt, ami Hagyó Miklós akkori főpolgármester-helyettes vesztét okozta. Igaz, hogy kevesen láttak milliókkal megtömött nokiás dobozokat, mégis jóval könnyebben elképzelhető, mint amikor magát a rendszert hekkelik meg. Merthogy a jelenlegi rezsimben az állam foglyul ejtése a legnagyobb korrupciós kockázat.”

A HVG 360 azt firtató kérdésére, hogy miért nem bosszantja az embereket, ha a külügyminiszter egy közpénzen gazdagodó oligarcha jachtján nyaral, a kormányfő pedig szintén egy lekötelezettje magángépen jár focimeccsekre, Martin József Péter úgy fogalmazott:

„Bosszantani valószínűleg bosszantja, de túl mély az apátia a magyar társadalomban ahhoz, hogy ezek az ügyek ellenállást váltsanak ki. Én a Borkai-ügyet annak idején fordulópontnak gondoltam, de végül nem lett az. Egy tavaly év végén lekérdezett Eurobarometer-felmérés szerint az EU-s országok között jelenleg Magyarországon a legmagasabb a korrupció toleranciaindexe, nálunk mindössze a lakosság 38 százaléka szerint elfogadhatatlan a korrupció. Ugyanakkor

durva leegyszerűsítés lenne kijelenteni, hogy az embereket nem érdekli a korrupció. A magyarok 87 százaléka súlyos problémának látja szemben az uniós átlaggal, ami 71 százalék.

Egy júliusi Publicus-kutatás szerint a fideszesek 70 százaléka is azt mondja, hogy az uniós pénzeket szabálytalanul használják fel. Felméréseink egyébként azt mutatják, hogy bár elvileg elítélik a magyarok a korrupciót, mégis a hazai élet elkerülhetetlen velejárójának tartják.”

Hozzátette:

„A magyar társadalom polarizációja is felerősíti a korrupciócsömört, hiszen a végletesen kettéosztott politikai és médiatérben hosszú ideje többnyire csak az ellenséges „másik oldal” korrupcióját állítják pellengérre, ami már önmagában is egyfajta „tanult tehetetlenségérzetet” vált ki az emberekben.”

Azzal kapcsolatban, hogy a jelenlegi rendszerben miért az állam foglyul ejtése jelenti a legnagyobb korrupciós kockázatot, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója kifejtette:

„Egyfelől azért, mert a hatalomközeli korrupciót nem, vagy politikailag szelektíven üldözik. Másodszor azért, mert lehetővé válik olyan rendszerek kiépítése, amelyeken keresztül a hatalmi elit a közpénzt kiszivattyúzza a klientúrának, harmadrészt pedig azért, mert számos területen háttérbe szorítja vagy akár meg is szünteti a pluralizmust és a versenyt. Mivel a jogállami intézmények többsége elégtelenül működik, az emberek – politikai hovatartozástól függetlenül – nem látják, hogy érdemi következményei lennének a visszaéléseknek.

2010 és 2018 között lényegében nem volt olyan ügy, ami a kormányhoz köthető politikust, gazdasági szereplőt érintett volna. Jól láthatóan az ügyészséget is foglyul ejtette a kormányzati akarat, márpedig, ha nem emelnek vádat, akkor az adott ügy, például az Eliosé vagy a letelepedési államkötvény-konstrukció nem jut el a még többnyire független bíróságokig.”

Martin József Péter az interjúban arról is beszélt, hogy habár az a gyakorlat, miszerint „bizonyos eszközöket államosítanak, majd újraprivatizálják a haveroknak”, mint például a trafikok, a kaszinók, illetve számos pénzintézet esetében történt, nyilvánvalóan korrupciónak számít, mégis „túlmutat a büntetőjogi definíción”, így nem szankcionálható.

Arra vonatkozólag, hogy mi tartja fenn egy ilyen torz rendszer belső legitimációját, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója úgy fogalmazott:

„Amíg az emberek többsége úgy érzi, hogy az életkörülményeik javulnak, de legalábbis nem romlanak, az legitimálja a rendszert az EU-ban példátlanul központosított korrupció dacára is. Azt kevesen veszik észre, hogy ha kisebb lenne a korrupció, akkor a magyar gazdaság sokkal ellenállóbb lenne a koronavírus okozta, most kibontakozó válságban. Az életkörülmények látványos romlása fordíthatja meg a közhangulatot.”

A teljes interjú a HVG 360 felületén olvasható.

Válságban a lehetőség, vallják a kínaiak, és valószínűleg idehaza is szükségünk lesz az ilyen aforizmákra, hogy tápláljuk a reményt magunkban és embertársainkban. Talán a koronavírus második hulláma nyomában kibontakozó gazdasági és társadalmi válság is jó lesz valamire, bár, hogy pontosan mire, az egyelőre nem látszik. Számos jele mutatkozik viszont annak, hogy az esetszámok növekedése a gazdaságpolitikát egy évtized után a legnehezebb erőpróba elé állítja.

A 2020-as esztendő a koronavírus okozta sokk következtében a magyar gazdaságban is fordulópontnak látszik. A megelőző hat-hét évre – a gazdaság alapvető mennyiségi jelzőszámait tekintve – az egyensúlyőrző növekedés volt a jellemző: a GDP-bővülés az elmúlt években 4-5 százalék volt, az államháztartás hiánya, a kétezres évek elejének „fiskális alkoholizmusával” szemben tartósan 3 százalék alatt maradt, csökkent az államadósság, és az infláció, illetve a munkanélküliség is alacsony értékeket mutatott. A GDP 4-5 százalékára rúgó európai uniós pénzbeáramlásnak és a mesterséges élénkítő intézkedéseknek köszönhetően 2014 után jelentősebb reálbérnövekedés is végbement a gazdaságban.

A tetszetős számokkal megtűzdelt díszletek mögött azonban nagyon is nyugtalanító folyamatok zajlottak.

Ezek közé sorolhatjuk a növekvő, az uniós országok között legközpontosítottabb korrupciót, a jogállamiságot szavatolni hivatott intézményrendszer szétzilálását, a szabályozói és versenykorlátozó lépéseket a haveri kör és a klientúra kistafírozása érdekében.

Még ebben, a nemzeti jövedelem bővülését mutató időszakban is tovább apasztották az egészségügyre és az oktatásra szánt állami pénzeket. E két ágazat egyre nyomorúságosabb állapotban van, legalábbis az államhoz tartozó intézmények. Vagyis miközben a makromutatók jól festettek, a gazdaság mélyrétegeiben a folyamatok egyre kedvezőtlenebbé váltak.

Ezt a kettősséget törte meg a koronavírus járvány okozta válság. A makromutatók rossz irányba fordultak, igaz, ez a járvány következtében mindenhol bekövetkezett. Az egyszerre történt kínálati és keresleti sokk következtében Magyarországon a gazdasági visszaesés a második negyedévben 13,6 százalékos volt, ami a közép- és kelet-európai régióban a legnagyobb visszaesés. Százezrek veszítették el a munkájukat.  Az infláció is elkezdett veszélyesen felfelé kúszni, a júliusi árszínvonal-növekedés üteme már alulról súrolta a 4 százalékot. Ezen belül a gyümölcsök ára 45 százalékkal nőtt és más fogyasztási cikkek is jóval nagyobb mértékben drágultak, mint az inflációs mutató. Az infláció elszabadulásának egyik oka a szintén veszélyes méreteket öltő árfolyamgyengülés. A forintkurzus romlása ugyan az exportra termelő cégeknek jó hír, de a külföldi utakat (majd) tervező lakosoknak és az importőröknek nagyon rossz, továbbá az infláción keresztül veszélyezteti a makroegyensúlyt is. Szintén kedvezőtlen hír, hogy az államháztartás hiánya – ahogy azt végre a kormányzat is elismerte – az idén 8-9 százalék lehet a nemzeti jövedelem arányában, és ennek nyomában megnő(tt) a korábban leszorított GDP-arányos államadósság is.

Persze a makroszámok romlása nem magyar jelenség, ez – egy bizonyos szintig – természetes velejárója a vírus okozta, a világgazdaság egészét megtépázó válságnak. Nincs most olyan kormánya a világnak, amely a korábban zsinórmértékként tartott 3 százalékos költségvetési hiánycél betartásán ügyködne – mert az a jelenlegi körülmények között úgyis lehetetlen.

Nálunk sem önmagában a mutatók romlásával van a gond. Hanem azzal, hogy európai, sőt régiós összehasonlításban is keveset fordít a magyar kormány a válság nyomán leszakadtak támogatására, munkanélküli segélyre, a szegénység elleni küzdelemre. A másik, ezzel persze összefüggő probléma, hogy ebben a szűkölködő időszakban is tetemes pénz megy a haveri köröknek, a NER-elit uralta ágazatoknak és propagandára („nemzeti konzultáció”).

A teljesítmény nélküli pénzosztás és a kegyelt oligarchák, gazdasági szereplők helyzetbe hozása a közbeszerzéseken és más elosztó rendszereken keresztül a válságban új lendületet kapott. E rendszerszintű, az intézményi működését eltorzulásából fakadó korrupció válságkörülmények között különösen káros. 

Nemcsak a koronavírus-fertőzöttek számának emelkedése, hanem a gazdasági helyzet is minden eddiginél nagyobb kihívás elé állítja a negyedik Orbán-kormány döntéshozóit. A NER tíz éve után a neheze most következik.

Martin József Péter

A szerző közgazdász, a Transparency International magyarországi ügyvezető igazgatója, a Corvinus Egyetem külső adjunktusa

Az írás megjelent a Pesti Hírlap 2020. szeptember 4-i számában.   

A július végi uborkaszezonban jelent meg a Magyar Nemzeti Bank idei versenyképességi jelentése, amely meglepő őszinteséggel veszi sorra több szektor, köztük az oktatás és az egészségügy problémáit. A jelentés többek között Magyarország nemzetközi versenyképességi rangsorokban elfoglalt helyét is részletesen elemzi, azonban kevés szót ejt az általa szubjektívnak tartott mutatókról, így például az állami intézmények teljesítményéről, és persze a korrupcióról. E hiányosságokat az alábbiakban pótoljuk.

A hvg.hu-n július végén jelent meg a hír, miszerint a Magyar Nemzeti Bank idei versenyképességi jelentése lesújtó értékelést adott a magyar közoktatás és közegészségügy helyzetéről. A dokumentum többek között kiemelte, hogy

„Magyarországon a képzettség nélküli korai iskolaelhagyás mértéke közel kétszerese a többi visegrádi ország átlagának, miközben a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya az egyik legalacsonyabb az uniós országok között”.

A jelentés szintén megállapítja, hogy a magyar lakosság egészségi állapota elmarad a hasonló fejlettségű országokétól a régióban, az elhízott felnőtt lakosság aránya (26 százalék) a harmadik legmagasabb az EU-n belül, a rosszindulatú daganatok halálozási arányát tekintve pedig konkrétan nálunk a legrosszabb a helyzet.

Az MNB jelentése a nemzetközi versenyképességi indikátorokat is alapvetően korrektül, habár elsősorban a Magyarországra nézve kedvező trendeket kiemelve mutatja be, míg a szakértői értékeléseken alapuló mutatókat szubjektívnek minősíti.

Ennek ellenére kiderül az anyagból, hogy Magyarország versenyképessége még így is elmarad a „visegrádi” négy ország (V4) többi tagjától.

A dokumentum által idézett adatokból az az összkép rajzolódik ki, hogy habár a makrogazdasági trendek kedvezőek voltak a koronavírus okozta válságig (csökkenő, bár a járványhelyzet miatt most éppen megugró államadósság, dinamikusan növekvő beruházási ráta, emelkedő bérek), ez összességében még mindig nem elég ahhoz, hogy hozzuk a V3-ak átlagát, amitől reálbérekben, termelékenységben, és így az összesített versenyképességben is elmaradunk.

Forrás: az MNB 2020-as versenyképességi jelentésének összegzése a Világbank Doing Business c. felmérése alapján.

A jelentés a Világbank Doing Business 190 országot rangsoroló felméréséből kiemeli, hogy Magyarország jó eredményt ért el a külkereskedelem (1.), a szerződések kikényszeríthetősége (25.), a tulajdonjog bejegyzése (29.) és a hitelhez való hozzáférés (37.) területén, ugyanakkor több, a vállalatok működését érintő szabályozás esetében, így például a vállalkozások indítása (87.) esetében lényegesen gyengébb pozíciót foglaltunk el.

A jelentés érdekessége, hogy az általa összesen tárgyalt 6 nemzetközi versenyképességi felmérés között két olyan rangsor adatait is felhasználja, amelyeknek egyes mutatói a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexének (CPI) is részét képezik: a Világgazdasági Fórum (WEF) Globális Versenyképességi Indexét (GCI), valamint az IMD Globális Versenyképességi Rangsorát (GCR). Ezekkel a forrásokkal kapcsolatban az MNB megállapítja: „a WEF rangsora átfogó és globális, de nem objektív, (…) az IMD rangsora pedig tartalmilag kellően átfogó és inkább objektív, de viszonylag alacsony országlefedettsége miatt kevésbé tekinthető globálisnak.”

Közös azonban a fenti felmérésekben, hogy mindkettő tartalmaz az intézményi környezettel és konkrétan a korrupcióval kapcsolatos kérdéseket is, melyek közül utóbbiak a Korrupció Érzékelési Index (CPI) részét képezik – ezekre azonban nem tér ki az MNB jelentése, amelyben a „korrupció” szó egyáltalán nem is szerepel.

Éppen ezért érdemes kiemelni, hogy az összességében enyhén javuló versenyképesség ellenére a Világgazdasági Fórum (WEF) Globális Versenyképességi Indexe (GCI) szerint az állami intézmények hatékonyságának számos kritikus területe van.

Az intézményi kérdéseket illetően Magyarországnál a tágan értelmezett, tíz országból álló közép- és kelet-európai régióban csak Horvátország teljesít rosszabbul, mindenki más jobban.

Magyarország néhány mutatója különösen gyenge. Például az, amelyik azt nézi, hogy a kormányzati döntésekkel szemben igénybe vehető-e hatékony jogorvoslat. A WEF felmérése szerint nem, legalábbis erről tanúskodik a versenyképességi jelentés ezen alkategóriájában elfoglalt 134. helyezés (a 140 vizsgált országból). A „fékek és ellensúlyok” rendszere, vagyis a közhatalom elszámoltathatósága Finnországban a leginkább példaértékű, a skandináv ország vezeti ezt a listát, miközben Magyarország a 101. helyen áll. Hasonlóan kritikus az igazságszolgáltatás függetlenségének (101.) és a tulajdonjogok védelmének (99.) megítélése is.

Megjegyzés: A táblázat Magyarországnak néhány intézményi indikátorban elfoglalt helyezését mutatja a Világgazdasági Fórum 2019-es globális versenyképességi rangsora alapján.

Mivel a fenti mutatók nehezen számszerűsíthetőek, ezért a hasonló rangsorok szükségszerűen szakértői értékelésekre hagyatkoznak, s ennyiben valóban szubjektívnek tekinthetőek. Ugyanakkor a versenyképességnek – az MNB jelentésében tárgyalt kemény makrogazdasági mutatók mellett – az itt tevékenykedő cégek, befektetők és üzletemberek az intézményi környezetről kialakult benyomásai szintén fontos részét képezik, ezért fontos, hogy ezekkel is számot vessünk, ha a versenyképesség növelése a cél. A cégek szabályozási terheinek – az MNB által is hangsúlyozott – csökkentése a bizalom fokozásának szükséges, de nem elégséges feltétele. Ehhez az is kell, hogy az intézményi környezet átláthatóbb legyen, a jogállamiság normái érvénysüljenek és a hatóságok készek és képesek legyenek elhárítani a korrupciót.

Arról, hogy a korrupció és a gazdasági növekedés miként függ össze egymással, a Korrupció Érzékelési Index 2019-es eredményeit összefoglaló jelentésünkben részletesen írtunk.

Az írás szerzője Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere. A blogposzthoz készült elemzések elkészítésében Szabó Sára, a TI Magyarország gyakornoka is közreműködött.

A hazai szabad média egyik utolsó zászlóshajója süllyedt el az elmúlt napokban, miután elbocsátották az Index.hu főszerkesztőjét, és nyomában szinte a teljes stáb felállt. Bár számos részletkérdést illetően derülhetnek még ki újdonságok, ma az látszik, hogy tovább tart a szóval, tettel és főleg pénzzel vívott hadjárat, amelyet a Fidesz 2010 óta folytat az ellenzéki – vagy az általuk ellenzékinek ergo ellenségnek vélt – sajtó ellen. Ez a folyamat 2016-ban gyorsult fel és sok áldozatot követelt. A meghatározó médiumok közül propaganda vagy kormánypárti üzemmódba állt, avagy megszűnt a teljesség igénye nélkül az Origo.hu (ez még 2014-es fejlemény), a Népszabadság, a TV2, a Magyar Nemzet, a Figyelő és a Heti Válasz, valamint a komoly olvasótáborral bíró megyei lapok mindegyike. Mint látható, nemcsak baloldali vagy balliberális, hanem konzervatív és konzervatív-liberális irányultságú médiumok is. Az internet volt az egyetlen médiaszegmens, ahol a kormánykritikus oldalak – látogatottság alapján – még többségben voltak, de az Index elestével itt is tovább nő a kormánybefolyás. A nyomtatott sajtó már régen marginalizálódott, az országos rádiók mind kormánypártiak, a tévék közül alig egy-kettő tekinthető kritikusnak.

Mindeddig a politizáló kormánykritikus tömegmédiumok közül a két legnagyobb, az RTL Klub és az Index.hu maradt még talpon, a szegmensében piacvezető portál megroppanása ezért különösen nagy veszteség. E legutóbbi fejleménnyel tovább sérül a többoldalú tájékoztatás és minden bizonnyal kevesebb lesz a közhatalom ügyeit feltáró tényfeltárás, tovább romlik a közszereplők elszámoltathatósága.

A magyar médiatájkép – piacnak már régóta nem nevezhető – egyáltalán nem hasonlítható a nyugati országokéhoz. Nem arról van szó, hogy vannak a balra és jobbra hajló lapok és médiumok, amelyek azonban betartják a szakma alapvető szabályait, és a „saját oldal” ügyeit is pellengérre állítják, ha morálisan és/vagy racionális érvek alapján szükségesnek találják. Vegyük például a brit sajtót: miközben a Brexit miatt a brit társadalom is rendkívül megosztottá vált, mégsem látszott az idehaza megszokott szemellenzős elfogultság a médiában. Tavaly márciusban történt, amikor a jobboldali The Times címlapos szalagcímben korrupcióval vádolta Theresa May akkori konzervatív miniszterelnököt, mivel fejlesztési pénzeket ígért néhány régiónak, amennyiben azok parlamenti képviselője megszavazza a kormányfő Brexit-alkuját. Vagy: a baloldali Guardian nem csinált titkot abból, hogy nem értett egyet Jeremy Corbyn, korábbi munkáspárti vezér politikájával. Ideológiai irányultságuk ellenére az ottani lapok nem tekinthetők a politika játszóterének, abban a lebutított értelemben biztosan nem, ahogy sajnos mi megszokhattuk.

Az Index (ahogy ismertük) elsüllyedése azért is különösen fájdalmas, mert azon kevés médiumok közé tartozott, amely számos esetben megengedte a valóság többféle értelmezését. Az ellenzékiek mellett ezért olvasták a politikailag „ingadozók”, sőt a fideszesek egy része is. Nagyon kevés ma már az ilyen lap, ami persze nem véletlen. A jelenlegi autokratikus rendszer nem engedi a tárgyilagos „középen” állást, hanem „színvallásra” készteti, néha kényszeríti a társadalmat. Vagy támogatod a rezsimet, vagy az ellenfele vagy, harmadik lehetőség nincs. Az ellenfeleket nemegyszer ellenségnek bélyegzik és megbüntetik. Ahogy a politikai rendszert kettéosztották „barátra” és „ellenségre”, úgy teszik ugyanezt a médiumok esetében is. A kormányoldalon feltétlen lojalitást várnak el, aminek szervezeti torzója a mintegy félezer médiumot magában foglaló, és azonos üzeneteket szajkózó alapítvány, a KESMA. Ez a – nemzetgazdasági érdekekre hivatkozva a versenyhivatali vizsgálat alól kivont – képződmény már önmagában olyan hungarikum, amely a feudális elemekkel átszőtt államszocializmusba repít vissza minket.

A jelenlegi helyzetben felmerül a – NER által (még) nem behálózott – gazdasági elit felelőssége, és persze mindannyiunké. Egy-egy milliárdos most megmutathatná, hogy mi a valódi társadalmi felelősségvállalás, ha – például – a felmondott indexes újságírókkal új vállalkozásba fogna. Nekünk állampolgároknak pedig le kell számolnunk az ingyenes tartalom illúziójával. Mint minden szolgáltatásért, így a tartalomkészítésért is okkal kérhetnek pénzt a kiadók. Ha az online lapok csak a hirdetésre vannak utalva, akkor előbb-utóbb megjelenik a kormányzati befolyás, a kiépült magyar autokrácia ugyanis különféle mechanizmusokon keresztül a hirdetői pénzek jelentős részét eltéríti a kormánymédiumok irányába. Az állami hirdetési pénzek több mint 80 százaléka landol a baráti kiadóknál, de finomabb módszerekkel a magáncégek reklámköltéseit is befolyásol(hat)ják politikai alapon.

Ez ellen csak előfizetéssel és közösségi támogatással lehet védekezni, csak így képzelhető el, hogy fennmarad valami a sokszínű, a „dolgot őt magát” néző, informáló, értelmező, magyarázó sajtóból. Ellenkező esetben a süllyesztőben mindannyian csak a sötétben tapogatózunk majd.

Az írás megjelent a Pesti Hírlap július 31-i számában.  

A szerző Martin József Péter, a Transparency International ügyvezető igazgatója, a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa, a Figyelő korábbi főszerkesztője

Aki követte az Európai Tanács 2020. július 17-21-i rendkívüli ülésével kapcsolatos híreket, az nehezen igazodik ki azon, hogy végül is miben állapodtak meg az uniós állam- és kormányfők, valamint hogy bekerültek-e a jogállamisági feltételek az uniós költségvetésbe. Az alábbi posztban segítünk eligazodni az egymásnak ellentmondó értelmezések között.

„Törölték a jogállamiság kifejezést az új mechanizmus leírásából az EU-csúcson”¹

„Magyar diplomáciai siker az uniós csúcson, Orbán Viktor győzelmet aratott”²

„Maradt a jogállamisági feltételrendszer az uniós költségvetésben”³

„Az EP jelenlegi formájában megvétózza a tagállamok alkuját, az egyik ok a jogállamiság”⁴

„Megvétózná az EP az EU-költségvetést a jogállamiság elkenése miatt”⁵

Szalagcímek az elmúlt pár napból. Aki követte az Európai Tanács 2020. július 17-21-i rendkívüli ülésével kapcsolatos híreket, az nehezen igazodik ki azon, hogy végül is miben állapodtak meg az uniós állam- és kormányfők. Az ülésen az alku tárgya a 2021-27. időszakra szóló hétéves költségvetés fő számai voltak, amihez társul egy gazdasági helyreállítási alap is. Az egyik fő kérdés pedig az, hogy az uniós pénzek felhasználásának feltétele lesz-e a jogállamiság tiszteletben tartása.

Mindenekelőtt érdemes megnézni, hogy miről határozott az Európai Tanács. Ez az úgynevezett tanácsi következtetésekből állapítható meg, amelyek szövege bárki számára hozzáférhető és magyarul is elérhető. A tanácsi következtetés 22 – 24. pontjairól beszélünk, amelyekben a következőket fektetik le az uniós állam- és kormányfők:

• az Unió pénzügyi érdekeit az uniós szerződések általános alapelveivel, különösen az EU Szerződés 2. cikkében foglalt értékekkel összhangban kell védelmezni;
• hangsúlyozzák a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát;
• a költségvetés védelmére – az előző pontokra tekintettel – egy feltételrendszert fognak bevezetni (erről nem mond semmilyen további részletet az uniós dokumentum);
• ha megsértik a majd bevezetendő rezsimet, akkor az Európai Bizottság fog javasolni intézkedéseket a Tanácsnak, amit az minősített többséggel fog elfogadni
• valamint, és erről kevesebb szó esik, a Bizottságot felhívják, hogy új intézkedésekre tegyen javaslatot a csalások és szabálytalanságok ellen – és ehhez nincs semmilyen további feltétel szabva.

Fontos leszögezni, hogy a tanácsi következtetések elnevezésű uniós dokumentum lényegében egy politikai deklaráció, ami alapján később az Európai Bizottság – mint végrehajtó szerv – majd el tud járni, és aminek a tartalmát majd jogszabályokra kell lefordítani. Sokkal részletesebben vagy világosabban máskor se szoktak az ilyen jellegű dokumentumokban fogalmazni, hiszen akkor nehéz dolga lenne huszonhét állam- és kormányfőnek, hogy megállapodjanak egy kompromisszumos szövegben. Ugyanakkor ez nem is baj, hiszen így

az Európai Bizottság sincs beszorítva szoros keretek közé.

Mindezek fényében, álláspontom szerint,

ez egy olyan politikai nyilatkozat, amely sok mindenre lehetőséget ad és megteremti a jogalapját egy keményebb ellenőrzési mechanizmusnak is.

Habár most leginkább csak az új jogállami mechanizmusról beszélünk, fontos lehetőségeket tartogat az utolsó pont is, amely

felhatalmazza a Bizottságot arra, hogy új intézkedéseket kezdeményezzenek a csalások és a szabálytalanságok terén, amely – mivel sokkal egzaktabb, mint a sokszor vitatott tartalmú jogállamiság – akár hasznosabb eszköz is lehet a Bizottság kezében, ha tud élni ezzel a felhatalmazással.

A végére hagytam azt a pontot, ami miatt az Európai Parlament leginkább elégedetlen, miszerint, ha valamelyik tagállam megsérti a majd bevezetendő jogállamisági feltételrendszert, akkor az Európai Bizottság fog javasolni intézkedéseket a Tanácsnak, amit az minősített többséggel fog elfogadni. A Bizottság eredeti terve szerint, ugyanis, a Tanács csak az intézkedés vétójáról dönthetett volna minősített többséggel („fordított minősített többség”). Ugyanakkor gondoljunk bele, hogy van egy minisztérium – a mi esetünkben ez most az Európai Bizottság – ami beterjeszt egy intézkedési javaslatot a kormánynak – ez lenne a Tanács – és a kormánynak nem elfogadnia kellene az intézkedést, hanem csak arról dönthetne, hogy megvétózza-e. Természetesen, ha a magyar helyzetet és viszonyokat nézzük, akkor kedvezőbb lett volna a fordított minősített többség alkalmazása, de ha ettől elvonatkoztatunk, akkor beláthatjuk, hogy ez egy elég vitatható megoldás lett volna. A minősített többség pedig egy ekkora horderejű döntésnél szintén teljesen indokolt.

Összességében, tehát, ez a most elfogadott dokumentum egy politikai nyilatkozat, amitől sokkal több konkrétum nem igazán várható, ugyanakkor olyan lehetőséget tartalmaz, ami jogalapot nyújthat az Európai Bizottságnak arra, hogy a jövőben sokkal keményebb lépéseket tegyen az uniós forrásokkal szembeni visszaélések ellen – feltéve, hogy élni akar ezzel a lehetőséggel.

A poszt szerzője Nagy Gabriella, a Transparency Ineternational Magyarország közpénzügyi programvezetője

Bár nagy hírverést nem csaptak körülötte, megjelent a kormány honlapján a 2020-2022-es Nemzeti Korrupcióellenes Stratégia. Az új stratégia egyes elemei, például a szervezeti integritás növelésére vonatkozó ajánlások üdvözlendőek, ugyanakkor az anyagot áthatja egyfajta bürokratikus-technológiai optimizmus, míg a valós kockázatok egy részéről mintha nem venne tudomást. Az alábbiakban megkíséreljük összefoglalni az új stratégia legfontosabb elemeit.

Az előző, 2015-2018-as stratégiát váltja fel az a valamivel vékonyabb dokumentum, amely néhány héttel ezelőtt, különösebb felhajtás nélkül került fel a kormány honlapjára. Mivel az egész stratégia 20 oldalas, ezért aki jobban szeretne benne elmélyedni, annak javasoljuk, hogy olvassa el a teljes anyagot. Ebben a posztban a teljeskörű bemutatás helyett a legérdekesebb pontokat igyekszünk kiemelni.

A dokumentum részletes és rendkívül optimista kronológiával kezdődik. Ebből megtudjuk egyebek mellett, hogy az „antikorrupciós tevékenység egyre szélesebb és szilárdabb” (sic!), valamint azt is, hogy 2010 óta „sokkal felelősebb, fegyelmezettebb és átláthatóbb az állam működése, a közpénzek, uniós források felhasználása, átláthatóbbak a közbeszerzések”. Utóbbi megállapítást leginkább a költségvetési stabilitás, valamint a gazdasági növekedés támasztja alá a kormány szerint. Ezzel szemben a források torz elosztásáról nem esik szó az anyagban. Feltűnő az is, hogy a kronológiából hiányzik a kormány által korábban életre hívott korrupcióellenes munkacsoport működése és annak 2013-as felbomlása.

A civil szervezetekkel való együttműködésre vonatkozó kijelentések ellentmondásosak: a dokumentum egyrészről leszögezi, hogy a korrupcióellenes stratégia végrehajtásának feltétele többek között a „civil szervezetek, az e területtel foglalkozó kutatók és szakértők” együttműködése, ugyanakkor eredményként könyveli el azt is, hogy „törvény született a külföldről finanszírozott civil szervezetek átláthatóságának növelésére”.

Arra azonban már nem tér ki, hogy ez a törvény az Európai Bíróság szerint hátrányos megkülönböztetést alkalmaz és indokolatlan korlátozásokat vezetett be, amelyek ütköznek az uniós joggal (Varga Judit igazságügyminiszter szerint az EB ítélete épp a törvény jogszerűségét erősítette meg).

A közbeszerzésekkel kapcsolatban is feltűnően szűkszavú az anyag: konkrét korrupciógyanús esetként egyedül a szegedi városvezetéshez köthető (a nagyobbik kormánypárt kommunikációjában is hangsúlyosan megjelenő) Szeviép-ügyet említi, míg általánosságban úgy értékel, hogy az elmúlt években „átláthatóbbak és jogszerűbbek a közbeszerzések”, bár ezt konkrét mutatókkal nem támasztja alá.

A stratégia az Európai Bizottság 2018-as országjelentéséből a közbeszerzések terén megtett intézkedések elismerését emeli ki (ez a jelentés egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy „a közbeszerzés területén sor került fontos intézkedésekre, de az eljárások átláthatósága és versenyjellege tekintetében még van mit javítani”). Ellenben a stratégia a szemeszter riportok kritikus megállapításairól nem tesz említést. Ez azért is különös, mert a legutóbbi országjelentés szerint „jelentős korrupciós kockázatokat” lehet tapasztalni a magyar közbeszerzési rendszerben, a közbeszerzési piaci verseny javítása pedig tételesen is szerepel az országspecifikus ajánlások között.

Bár nem közbeszerzés címen, de „a közpénzből finanszírozott nagy értékű beruházásoknak” külön alfejezetet szentel a dokumentum, kevesebb mint egy oldalban. Utóbbiakkal kapcsolatban a stratégia deklarálja: „Az állami működés alappillérei közé tartozik a közpénzek felhasználásának szabályszerűsége és átláthatósága. A korrupció veszélye ezen a területen olyan tevékenységek kapcsán is megjelenik, ahol a közszféra és a magánszféra találkozik. Ezeket a kockázatokat nem lehet kizárni, de kontrollok beépítésével ellenőrzés alatt lehet tartani és csökkenteni kell”. A közbeszerzésekkel kapcsolatos konkrét problémák, így az egyajánlatos közbeszerzések aránya vagy a túlárazás gyakorlata nincs megemlítve az anyagban, amely a Közbeszerzési Hatóság idevágó statisztikáit sem idézi.

Hasonlóan mellékesen, egy hosszabb felsorolás egyik elemeként jelenik csak meg a pártfinanszírozás, mint azon jelenségek egyike, amely 2010 óta „átláthatóbb és jogszerűbb” lett. A dokumentum további részében nem esik említés a pártok gazdálkodásáról, így a kamupártjelenségről és az Állami Számvevőszék ellenőrzési gyakorlatáról sem.

Ahogy a Transparency International Magyarország sok alkalommal próbált rámutatni: a kampányfinanszírozással kapcsolatos 2017-ben, valamint 2018-ban bevezetett szigorítások üdvözlendőek, de nem zárják be az összes jogi kiskaput, így például fenntartják annak lehetőségét, hogy a kamuformációk nevében vagyontalan, így nehezen elszámoltatható jelöltek induljanak.

A 2018-as kampánytámogatások után fennmaradó körülbelül 3 milliárdos adósság nem kimondottan sikeres behajtása, valamint az a tény, hogy az egyik legismertebb kamupártozó ellen hat év után sikerült vádat emelni arra utal, hogy ez az aggályunk nem alaptalan.

Ami valóban szélesebb és szilárdabb

Habár az új stratégia a fenti pontokban finoman szólva nem minden létező kockázattal vet számot, bizonyos esetekben pedig szelektíven ragad ki a narratívába illeszkedő részleteket, szemléletében vannak olyan elemek, amik jó irányba mutatnak.

Így például erénye a dokumentumnak, hogy a korrupciót „tágan értelmezi, nem szűkíti a […] Btk. […] szerinti korrupciós bűncselekményekre, hanem minden olyan társadalmi jelenséget ért alatta, amely során valaki a rábízott hatalommal visszaél”.

Ez a definíció kísértetiesen emlékeztet a Transparency International által használt korrupció-meghatározásra, amelyet éppen kiterjesztő jellege miatt szokott kritika érni az államigazgatási szervek részéről. Ugyanakkor e definíció alkalmazása arra is lehetőséget adna, hogy a Btk. által nem szankcionált korrupciós cselekmények nagyobb hangsúlyt kapjanak az állami szervek korrupció megelőzésére irányuló erőfeszítéseiben.

Az anyagban szintén nagy hangsúlyt kap az elektronikus közigazgatás fejlesztése, amitől jelentős áttörést várnak a korrupció elleni küzdelemben. A dokumentum szerint „ezek az elektronizálási lehetőséget nyújtó folyamatok alapvetően csökkentik a korrupció lehetőségét, tekintettel arra, hogy az ügyek digitális térbe történő elhelyezésével a folyamatok jobban, informatikailag támogatott eszközökkel nyomon követhetővé válnak”. A stratégiát áthatja egyfajta, az e-közigazgatással és a digitális döntéstámogatási rendszerekkel kapcsolatos technológiai optimizmus, amely ugyanakkor mintha nem venne tudomást arról, hogy a korrupt tranzakciókban érdekelt felek ezen eljárások megkerülésére fognak törekedni, valamint a kezelt adatok mennyiségének növekedésében rejlő kockázatokról sem ad számot. Szintén nem tesz különbséget az anyag az „egyszerű állampolgárok” hivatali ügyintézésében rejlő kockázatok és a jelentős befolyással és kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkező szereplők részvételével zajló eljárások között. Ugyanakkor a hivatali eljárások egyre szélesebb körének elektronizálása valóban könnyebben nyomon követhetővé és átláthatóbbá teszi ezeket a folyamatokat, ami önmagában üdvözlendő törekvés.

Szintén reménykeltő fejlemény, hogy az anyag olyan módszertan kialakítását javasolja, „amely alapján évente felmérhető a magyar társadalom korrupció érzékelésének – az európai uniós szintű felmérést kiegészítő, társadalmi csoportonként differenciált eredményt is adó – szintje”. Habár az anyag nem nevesíti az ebben a tárgykörben már létező nemzetközi felméréseket, így az Eurobarometer korrupcióval foglalkozó különkiadásait (a legutóbbiról itt írtunk nemrég) és a Globális Korrupciós Barométert (GCB) sem, önmagában a lakossági percepciók fontosságának felismerése pozitívumként értékelhető.

Hasonló megfontolásból a közelmúltban mi is végeztünk korrupcióérzékelési felmérést lakossági reprezentatív mintán, amiből többek között kiderült, hogy a hálapénzt csak a magyar lakosság 40 százaléka tartja korrupciónak, másrészt beigazolódott az a korábbi adatokon már megerősített feltevésünk, hogy az intézményi korrupcióhoz elsősorban politikai szimpátiáik alapján viszonyulnak az emberek.

A hasonló kutatások burjánzásának hátulütője lehet, hogy a különböző módszertannal készülő felmérések sokasodása által elvész az azok összehasonlításából származó előny, ez a kockázat azonban hosszútávon mérséklődik, ha az új felmérés évente azonos módszertannal készül. A vonatkozó kormányhatározat mellékletéből az is kiderül, hogy ezt a módszertant „a Miniszterelnökséget vezető miniszter a hazai korrupciós helyzet kiegyensúlyozott és a valóságnak megfelelő értékelése érdekében, az Állami Számvevőszék iránymutatásának figyelembevételével, a Központi Statisztikai Hivatal közreműködésével” dolgozza majd ki.

A stratégia talán legfontosabb pozitívuma, hogy komoly hangsúlyt fektet az államigazgatási szervek belső integritásának fejlesztésére, illetve az ezt elősegítő képzési programokra.

Ezzel kapcsolatban az anyag leszögezi, hogy „az egyén és a szervezet integritása szoros kölcsönhatásban van egymással: ha az egyén nem azonosul a szervezet értékrendjével, elvárásaival, akkor a szervezet működésének a hatékonysága is csorbul. A szervezeti integritás erősítése a korrupció megelőzése mellett a jó kormányzást és a hatékony közszolgálatot is segíti”. Ennek fényében a stratégia előrevetíti szemléletformáló, integritás fejlesztési képzések megtartását az államigazgatási szervek dolgozóinak, valamint az államigazgatási szerveknél dolgozó integritási tanácsadók mellett további, nagyobb szervezeti és területi egységeknél kijelölt integritási referensek alkalmazását.

A fenti támogatható törekvések ellenére a stratégia figyelmen kívül hagy egyes rendszerszintű kockázatokat, így önmagában nem tűnik alkalmasnak a korrupciós kockázatok átfogó csökkentését szolgáló intézkedések megalapozására. Amennyiben azonban a kormány valóban nyitott a területtel foglalkozó civil szervezetekkel, kutatókkal és szakértőkkel való együttműködésre, akár még jó is kihozható belőle.

A Magyar Orvosi Kamara (MOK) 2019 őszén megválasztott új vezetése célul tűzte ki a hálapénzrendszer felszámolását, amelyet egy átfogó orvosi bérrendezéshez kötnének. A héten megjelent videónkban ennek megvalósíthatóságáról, feltételeiről, orvosi életpályákról, a szakmapolitikát jellemző férfi-nő arányokról és a fiatal orvosgeneráció előtt álló perspektívákról beszélgettünk Dr. Lénárd Ritával, a Magyar Orvosi Kamara alelnökével.

„Higgyék el nekem, hogy senki nem úgy képzeli, hogy majd ő nagyon sokat fog keresni, és hálapénzt fog eltenni” – mondja az orvosi hivatásról Dr. Lénárd Rita, belgyógyász, a Magyar Orvosi Kamara (MOK) alelnöke. Ahogy az interjúból kiderül, a MOK jelenlegi vezetése a hálapénzre egy, az orvos-beteg közötti bizalmi kapcsolatot és az orvosi teammunkát is romboló jelenségként tekint, amelyet egy átfogó bérrendezési javaslathoz kötve szeretnének felszámolni. A javaslat a kezdő orvosok jelenlegi nettó 900 forintos, valamint a kezdő szakorvosok 1700 forintos bérét 2470, illetve 4200 forintra emelné.

„Amint ezt megugrottuk, amint ez létrejön, akkor bizony kriminalizálni kell a hálapénzt”

– fogalmazott Dr. Lénárd Rita a lenti videóban.

A Kamara alelnöke a videóban a testület vezetésében lezajlott változásokról is beszél: a korábban erősen férfiak által dominált elnökségben érezhetően változtak az arányok, a kilenc tagú országos elnökségben a tavaly őszi tisztújítás óta 5-4 a férfi-nő arány, míg a területi szervezetek vezetőségében azért még akad tennivaló. Szintén megemlíti: a MOK honlapján is elérhető fizetéseiket úgy állapították meg, hogy azok egy hasonló korú, hasonló végzettségű kollégájuk fizetésével egyezzenek meg; így most a három elnökségi tag együtt keres annyit, mint a korábbi elnök.

Dr. Lénárd Rita az interjúban beszél arról is:

bár az orvosok legtöbb hálapénzt kapó felső 1-2 százalékát nem tudják megszólítani a javaslataikkal, ugyanakkor „lassan már nem lesz beosztottjuk”, így számukra is elengedhetetlenül fontos, hogy a hálapénzről már radikálisan mást gondoló fiatal orvosok itt maradjanak.

A hálapénz egy korábban bemutatott tanulmányunknak, illetve egy friss közvélemény-kutatásunknak is kiemelt témája volt. Utóbbi többek között azzal a fontos tanulsággal szolgált, hogy a hálapénzt csak a magyarok kisebbsége (39,9%) tekinti korrupciónak, míg többségük (56,1%) elfogadhatónak tartja a jelenséget, leginkább azért, mert úgy véli, hogy „akár egyetértünk vele, akár nem, a dolgok már csak így működnek”.

A posztban bemutatott videó a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közös, „Speak up for Women!” című projektünk keretében készült, amely a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát vizsgálja.

Az írás szerzője Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

Vajon mit szólna Hofi, ha szembesülne azzal, hogy – egy friss Eurobarometer felmérés szerint – az Európai Unióban a magyarok a leginkább toleránsak a korrupcióval szemben? A korrupció az, amiből kihagynak – mondta egyszer összekacsintós-cinikusan a Kádár-korszak nagy nevettetője. Vagyis, ha haszonélvezői vagyunk, akkor nincs vele gond, ha viszont kimaradunk a buliból, akkor azért felháborodunk.

Az EU minapi kutatása szerint honfitársainknak mindössze 38 százaléka véli úgy, hogy a korrupciót nem lehet tolerálni, a túlnyomó többség szerint ez bocsánatos bűn. Szlovákiában ugyanez a mutató 48, Csehországban 41 százalékon, Lengyelországban 71 százalékon áll, az uniós átlag pedig 69 százalék. A skandináv országok teljesen más viszonyrendszerben működnek, Finnországban a polgárok 83 százaléka nem viseli el a korrupciót; arrafelé nem is kérdés, hogy a korrupció káros és üldözendő cselekedet.

Évek óta ellentmondásos mintázatok rajzolódnak ki a magyaroknak a korrupcióról alkotott véleményéről. A Transparency International (TI), mint a világ legnagyobb korrupció elleni szervezete Magyarországon is rendszeresen végez közvéleménykutatásokat, amelyek ugyanabba az irányba mutatnak, mint a mostani Eurobarometer-vizsgálat. Honfitársaink tisztában vannak azzal, hogy korrupt országban élnek – a legújabb statisztikák szerint 87 százalék szerint elterjedt a korrupció hazánkban, míg az uniós átlag csupán 71 százalék –, viszont meglepően megengedőek a korrupcióval szemben. Ez igaz az állami korrupcióra és az „utcai” visszaélések néhány formájára is. A TI Magyarország egy közelmúltbeli felmérése szerint a magyarok csaknem kétharmada a hálapénzt nem tartja korrupciónak. Még meglepőbb, hogy az emberek 45 százaléka a közlekedési rendőrök lefizetését sem tekinti annak – ez utóbbi korrupciós forma amúgy ennek ellenére jelentősen visszaszorult az elmúlt években. A többség azt gondolja, hogy a korrupció Magyarországon hozzátartozik az élet rendjéhez.

Persze tudjuk, hogy a korrupció éppenhogy hátráltatja a közjó érvényesülését. Sokan mégis azt gondolják, hogy „nekik mindegy”, hogy a közhivatalokban vagy az üzleti életben tisztán vagy átláthatatlanul, kapcsolatokon keresztül, akár kenőpénzzel zajlanak az ügyek. A többség nem jelentené a korrupciót, rálegyintenek, vagy azért, mert „úgysem történne semmi”, vagy azért, mert félnek, hogy ha nem tartják be a kádári-orbáni „ne szólj szám, nem fáj fejem” parancsát, a végén még nekik eshet bántódásuk.

Ennek a korrupcióval kapcsolatos apátiának számos oka van, maiak és történetiek egyaránt. Gondoljunk csak a késő Kádár-rendszerbeli „fusizásra”, amikor a közvagyon megdézsmálása „ügyes” cselekedetnek számított. Vagy emlékezzünk és korakapitalizmus „légy közel a tűzhöz” és „fogd a pénzt és fuss” mentalitására – ezek mind megágyaztak a szabálykerülésnek.

Ezt a hozzáállást fejelte meg aztán 2010 után a rendszerszintű korrupció, amit a Fidesz hosszú évek alatt kifejlesztett és ma is csúcsra járat. Ehhez ideológia is társul(t): a deklarált cél az volt, hogy bizonyos vagyonelemek és erőforrások újraosztásával nemzeti burzsoáziát és középosztályt kell teremteni. Nem véletlen, hogy a TI Magyarország friss kutatása is megerősíti: az állami és az „utcai” korrupciót teljesen másképp ítélik meg a magyarok. Az előbbivel kapcsolatos vélekedéseket főleg a pártpreferenciák mozgatják, míg az utóbbiak a társadalmi, demográfiai tényezőktől függnek. Vagyis az Orbán-rendszer híveinek többsége a felülről vezérelt vagyonátcsoportosítást nem korrupciónak látja, hanem (ideológiailag megalapozott) politikának.  

De sajnos évtizednyi távlatból jobbára nem gyarapodó és önálló (értsd: az államtól független) egzisztenciával rendelkező polgárságot, hanem kormányzati megrendelésektől függő és mesésen meggazdagodott oligarchákat, továbbá állami apanázs után kuncsorgó „járadékvadászokat” látunk. A Válasz online a minap kimutatta: négy kormányközeli oligarchának (Mészáros Lőrinc, Garancsi István, Szíjj László, Tiborcz István) a közbeszerzésektől függő építőipari vállalkozásai 2015 és 2019 között négyszer akkor árbevételt termeltek, mintegy 2000 milliárd forintot, mint a megelőző öt évben Simicska Lajos hasonló érdekeltségei, a nyereségrátájuk pedig dupla akkora volt, mint a nagy elődnek.  

Megbukni látszik az a kísérlet, amelynek nyomán az állami korrupció, vagyis a kormányközeli oligarchák és a kedvezményezett rétegek helyzetbe hozása, valamint a „régi elitek” háttérbe szorítása eszköze lehet a társadalom széles rétegeit gyarapító gazdasági fejlődésnek. Kicsit olyan ez, mint keresztülhazudni magunkat az igazsághoz – az sem éppen egyszerű feladat.

Megjelent a Pesti Hírlap június 26-i számában.

A szerző Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója és a Budapesti Corvinus Egyetem külsős adjunktusa 

2017-ben még másodikok voltunk, az Eurobarometer legújabb felmérése szerint viszont mostanra a magyarok a leginkább hajlandóak elfogadni a korrupciót az Európai Unió polgárai közül. A friss európai felmérés a Transparency International Magyarország egyidőben bemutatott jelentésével hasonló eredményekre jutott, ezért az alábbiakban összevetjük a két kutatás legfontosabb megállapításait.

Amikor 2017-ben megjelent az Eurobarometer felmérés első korrupcióval kapcsolatos kiadása, sokakat meglepetésként ért, hogy mindössze a magyarok 35 százaléka tartja elfogadhatatlannak a korrupció különböző formáit (pénz, ajándék vagy szívesség felajánlását közszolgáltatásért vagy közhatalmi szerv intézkedéséért cserébe). Ugyanebben a felmérésben az európai polgárok átlagosan 70 százaléka utasította el a korrupciót; az elutasítottság aránya a magyar adatnál egyedül Lettországban volt alacsonyabb (34 százalék).

A múlt héten nyilvánosságra hozott (2019 decemberi adatfelvételen alapuló) újabb korrupciós Eurobarometer jelentés rávilágít, hogy míg a korrupcióval szembeni intolerancia kis mértékben nőtt Magyarországon (35-ről 38 százalékra), az Európai Unión belüli relatív helyzetünk e tekintetben nem változott, sőt: míg 2017-ben utolsó előttiek voltunk ebben a mutatóban, a mostani felmérésben nálunk volt a legalacsonyabb az elutasítottság aránya (Lettországban az arány 39 százalékra javult).

A friss Eurobarometer megállapításai sok szempontból rezonálnak a Transparency International Magyarország a CEU Közpolitikai Iskolájának (SPP) Policy Labs programjával közösen készített, a Tárki által lekérdezett közvélemény-kutatásával, amelynek eredményeit szintén a múlt héten ismertettük (részletesen angolul itt, a legfontosabb eredményeket pedig ebben a magyar nyelvű összefoglalóban). Az alábbiakban rámutatunk néhány izgalmas egybeesésre vagy éppen feltűnő különbségre a két felmérés között.

Mennyien adnak hálapénzt?

A hétköznapi korrupció egyik jellemző megnyilvánulási formájaként az egészségügyi hálapénz problémaköre mindkét felmérésben kitüntetett figyelmet kapott. A Transparency International Magyarország és a CEU SPP közös felmérésében három kérdés is érintette a jelenséget.

Elsőként arra voltunk kíváncsiak, hogy a magyarok hogyan értelmezik a korrupció kifejezést, a felsorolt opciók között pedig a hálapénz is szerepelt. A válaszokból világosan kiderült: azt, hogy „egy páciens közkórházban hálapénzt fizet orvosának egy olyan ellátásért, amit a társadalombiztosítás is fedez”, mindössze a válaszadók 40 százaléka tartotta korrupciónak, szemben a közhatalommal való visszaélésekkel és a rendőrök megvesztegetésével.

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

A fenti aránnyal szoros összhangban, amikor a hálapénz elfogadhatóságáról kérdeztük a válaszadókat, 39,4 százalék nyilatkozott úgy, hogy elfogadhatatlannak tartja a jelenséget (21,5 százalék szerint etikátlan, míg 17,9 százalék szerint egyenlőtlenségeket teremt az egészségügyben). A legtöbben (a válaszadók 40,6%) passzív elfogadással viszonyultak a jelenséghez, mondván, „akár egyetértünk vele, akár nem, a dolgok már csak így működnek”.

A friss Eurobarometer eredményeivel leginkább a hálapénz fizetésben való közvetlen részvételre vonatkozó adatok vethetőek össze:

míg a mi felmérésünkben 9,9 százalék nyilatkozott úgy, hogy „hálája jeléül” fizetett valamilyen közszolgáltatásért vagy közfeladatot ellátó személynek, az Eurobarometer kutatásában a magyarok 13 százaléka mondta azt, hogy az „egészségügyi rendszerben” „valaki ajándékot, szívességet vagy extra pénzt” kért tőle a szolgáltatásaiért cserébe az elmúlt 12 hónapban. Ez egyébként a legmagasabb arány volt az Európai Unióban, Litvánia és Románia (12-12 százalék előtt).

Azt, hogy a kérdések pontos megfogalmazása milyen fontos különbségekhez vezethet, mi sem példázza jobban, mint hogy ugyanennek a felmérésnek az arra vonatkozó kérdésére, hogy „a hivatalos díjakon felül kellett-e extra díjat fizetnie vagy értékes ajándékot adnia egy ápolónak vagy orvosnak, vagy adakoznia a kórháznak?” már a magyarok 14 százaléka válaszolt igennel, s a többi ország esetében is némileg eltértek az arányok az előző kérdésre adott válaszoktól (az EU-átlag ebben a tekintetben 5 százalék volt).

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

Mivel a saját felmérésünk különbséget tett a „hálából” és a szolgáltatáshoz való hozzáférés/jobb szolgáltatás érdekében kifizetett informális juttatások között, ezért nem tűnik merészségnek kijelenteni, hogy azok aránya, akik bevallottan fizettek valamilyen informális juttatást az egészségügyben, a kérdés pontos megszövegezésétől függően 13 és 19 százalék között mozog, a valós arány pedig az ilyen kérdésekre jellemző válaszmegtagadás miatt minden bizonnyal magasabb ennél.

Az állami szintű korrupció szintjének változása

Az eredmények összehasonlíthatósága szempontjából szerencsés, hogy mindkét felmérés tartalmazott arra vonatkozó kérdést, hogy a válaszadók értékelése szerint hogyan változott a korrupció szintje az elmúlt három évben. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy míg a saját felmérésünk kifejezetten az „állami szintű korrupció” értékelésére kérte a megkérdezetteket, addig az Eurobarometer általánosságban a „korrupció szintjének” változására kérdezett rá.

Ennek fényében az eredmények között is jelentős eltérést találunk:

míg a CEU SPP és a TI Magyarország felmérésében a legnagyobb csoportot azok tették ki, akik szerint az állami szintű korrupció szintje nem változott az elmúlt három évben (50%), az Eurobarometer felmérése szerint azonban a magyarok 57 százaléka szerint nőtt a korrupció ebben az időszakban.

A könnyebb összehasonlíthatóság érdekében az adatokat egy közös ábrán is megmutatjuk.

A fentiek tanulsága szerint bár mindkét felmérésben abszolút többséget alkotnak azok, akik szerint a korrupció szintje nem csökkent az elmúlt három évben, a válaszadók borúlátóbbnak bizonyulnak akkor, ha a korrupcióról általában kérdezik őket, mintha egy kifejezetten az állami szintű korrupcióval kapcsolatos, specifikusabb kérdéssel szembesítik őket. A javuló tendenciát érzékelő válaszadók mindkét felmérésben kisebbséget alkottak (11, illetve 5 százalékos aránnyal).

Mely intézmények képesek hatékonyan fellépni a korrupció ellen?

Szintén közös eleme a két felmérésnek, hogy arról is megkérdezték a polgárokat, hogy mely intézményeket tartják a legalkalmasabbnak a korrupció elleni fellépésre. A kérdésfeltevés módja azonban némileg eltért: míg a CEU SPP-vel közös felmérésünk egyes állami intézmények 1-5-ig tartó skálán való értékelésre kérte a válaszadókat, az Eurobarometer felmérésében a megkérdezettek több, szerintük alkalmas intézményt jelölhettek meg, az eredményeket pedig a válaszadók százalékában tetté közzé. Mivel az adatok így közvetlenül nem összehasonlíthatóak, két külön grafikonon mutatjuk be őket.

Ahogy az az alábbi ábrán is látszik, a CEU SPP és a TI Magyarország közös felmérésében a felsorolt közintézmények mind viszonylag pozitív, 1-5-ös skálán 3-3,5 közötti értékeléseket kaptak. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a bíróságok megítélése pozitív irányban kilóg a mezőnyből, illetve ennél talán meglepőbb módon az ügyészség megítélése is átlagon felüli.

Forrás: a Transparency International Magyarország és a Közép-európai Egyetem (CEU) Közpolitikai Iskolájának (SPP) közös felmérése

Mivel az Eurobarometer kérdőíve nem tett különbséget az igazságszolgáltatás egyes szervei között, ezért a fenti arányok összehasonlítására nincs lehetőségünk. Ami viszont nagyon látványosan különbözik a két adatsorban, az a rendőrség megítélése. Míg a saját felmérésünk szerint a felsorolt állami intézmények közül a rendőrség korrupció elleni hatékony fellépésében bíznak a legkevésbé a magyarok, paradox módon mégis a rendőrséghez fordulnának a legtöbben (40%), ha valamilyen korrupciós cselekményt tapasztalnának. Ez az eredmény annak fényében nem meglepő, hogy az általános hivatali utat figyelembe véve kézenfekvőnek tűnik egy konkrét esettel először közvetlenül a bűnüldözési szervekhez fordulni, ahelyett, hogy például levelet írnánk az amúgy kedvezőbb megítélésű miniszterelnöknek.

Ugyanakkor az az ellentmondás, miszerint a magyarok többsége egy olyan szervhez fordulna korrupció esetén, amelyben csak kevéssé bízik, arra is magyarázatul szolgálhat, miért ilyen kirívóan alacsony (27 százalékos) a bejelentési hajlandóság Magyarországon (ez a legalacsonyabb érték az EU-ban, az uniós átlag 44 százalék).

Jobban elmélyedve a bejelentéstől való vonakodás okaiban az Eurobarometer adataiból kiderül, hogy legtöbben attól félnek, hogy nem tudnák bizonyítani állításukat (45%), ugyanakkor szintén jelentős (39%) azok aránya, akik szerint az elkövetőket nem büntetnék meg, ezért értelmetlen bejelentést tenni. Az Európai Unió bejelentővédelmi irányelvének implementálása kapcsán különösen fontos lehet figyelembe venni, hogy a harmadik leggyakrabban (24% által) említett ok az, hogy a bejelentők nem élveznek érdemi védelmet Magyarországon.

Forrás: Eurobarometer, korrupcióval kapcsolatos különkiadás (Special Eurobarometer 502, 2020. június)

További részletekért érdemes elolvasni a mindkét felmérés eredményeiről kiadott jelentéseket. Az Eurobarometer korrupcióval foglalkozó különkiadása itt, a TI Magyarország a CEU Közpolitikai Iskolájával közösen készített anyaga pedig ezen a címen érhető el.

A szerző Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

„Ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, amit teszek” – Orbán Viktornak ez az önleleplező, pávatáncra utaló mondása talán aktuálisabb, mint valaha. A szavak és a tettek a koronavírus okozta válságban sincsenek összhangban: az előbbiek a válságkezelésről, az utóbbiak viszont nem kis részben a korrupcióról is szólnak.

Miközben a tények közlése és a kormányzati tájékoztatás a járvány alakulásáról legalábbis hiányos, a kormányfő láthatóan elemében van, és ország-világ előtt bizonyítani akarja, hogy egyszemélyben képes kezelni a szerteágazó egészségügyi, gazdasági és szociális válságot. A nagy zajban Orbán szereti a legnagyobbat mondani, miközben járványügyi szakemberek szerte a világban még mindig sokszor a sötétben tapogatóznak a járvány várható alakulásáról (Nyáron eltűnik a vírus? Ősszel visszajön? Meg lehet kétszer fertőződni? Más betegségekkel is összefüggésbe hozható?, Mikor lesz gyógyszer és vakcina?, és a sor hosszan folytatható).

Idehaza fájóan hiányzott a transzparens magyarázat arra vonatkozóan, hogy miért kellett hirtelen és az érintett (súlyos) betegek számára megalázó módon kiüríteni 36 ezer kórházi ágyat, illetve miért volt (van) szükség 8000 lélegeztetőgép beszerzésére.

Ezt a megalománia és ki tudja, még milyen hátsó szándékok és tervek indokolhatják, de a járványhelyzet eddigi magyarországi alakulása biztosan nem. Tények nem támasztják alá, miért kellett a súlyos állapotban lévő pácienseket hazaküldeni a kórházakból. Az sem látszik megalapozottnak, miért pont május 3-án tetőzött a járvány, ahogy azt Orbán egyszer előzetesen és váratlanul kibökte, mert sem a megbetegedések, sem a halálozások száma nem támasztja alá ezt a kijelentést.

A közbizalmat nyilván az sem erősíti, hogy az egészségügyért is felelős „emberminiszter” vagy nem, vagy szerencsétlenül szólal meg, a szakterületért felelős államtitkár (Horváth Ildikónak hívják) pedig egyszerűen felszívódott. Mindezek fényében Orbán nagyotmondásai az omnipotens vezető képét hivatottak sugallni, de ne ragadjunk le itt.

Az ellenzék, a kormánykritikus értelmiség és a külföldi újságírók, elemzők egy része is beszállt a nagyotmondási licitbe, csak persze a másik oldalról. Diskurzus folyik például arról, hogy a március 30-án elfogadott felhatalmazási törvény a diktatúra előszele, vagy már itt tombol a diktatúra, és át is léptük az „összes” Rubicont.

A Transparency International Magyarország igyekezett árnyaltabban reagálni a helyzetre. Miközben elfogadhatónak és a nemzetközi trendekkel összeegyeztethetőnek tartjuk, hogy veszélyhelyzet idején a kormány pótlólagos jogosítványokat kapjon – a jogszabályt két szempontból is aggasztónak találtuk.

Először is azt kifogásoljuk, hogy a rendeleti kormányzásra vonatkozóan nincs időkorlát, másodszor pedig azt, hogy a rémhírterjesztés tényállását homályosan, továbbá visszaélésre alkalmas és a még megmaradt szabad sajtóra fenyegető módon módosították.

Nem lebecsülve ezeket a veszélyeket, úgy gondolom, hogy a felhatalmazási törvény elsődlegesen szimbolikus jelentőségű, vagyis a hatalmi helyzetet és az omnipotens vezető képét demonstrálni hivatott jogszabály, nem pedig a diktatúra (első) rendelkezései. Könnyen lehet, sőt valószínű, hogy a törvénynek ezek a részei – Karsai Dániel alkotmányjogász találó kifejezésével – „halott betűk” maradnak, akárcsak, mondjuk, a korábban elfogadott, minden szempontból abszurd Stop Soros! csomag paragrafusai, vagy a civiltörvény számos rendelkezése, például az, hogy a civil szervezeteknek a „külföldről támogatott” státuszt lépten-nyomon közölniük kell(ene) magukról. Ezekben a törvényekben közös, hogy mindegyik kommunikációs és propagandaeszközként működik, és nemegyszer ellentmond az Alaptörvénynek és az uniós jognak. És az is közös bennük, hogy valójában nem hajtják végre őket, részben egyébként azért, mert annyira életszerűtlenek, hogy nem is végrehajthatók.

A diktatúra veszélye manapság tehát nem nagyobb, mint az elmúlt hónapokban bármikor, a több éves jogállami rombolást követően. Folyamatról és nem azonnali váltásról van szó. A mindennapok valósága azt mutatja, hogy ma ugyanúgy hibrid rendszerben élünk (valahol a liberális demokrácia és a diktatúra között), mint a járvány és a felhatalmazási törvény előtt. Az Orbán-rendszer úgy kilenc esztendeje erodálja a jogállamot, kiiktatta majdnem az összes féket és ellensúlyt (kivéve a még mindig független, bár egyre nagyobb nyomás alatt lévő bíróságokat) – a gazdaságban pedig kiépült a haveri államkapitalizmus.

A diktatúra folytonos emlegetése, sőt a nyilvánvalóan túlzó és hamis „katonai diktatúra” ördögének a falra festése nemcsak azért kontraproduktív, mert nem kvadrál a megélt valósággal, hanem azért is, mert elvonja a figyelmet arról, hogy ezen meddő vita örve alatt újult erővel folyik a haverok kistafírozása. Ez az igazi és reális veszély, nem pedig a rendszer ellenfeleinek börtönbe vetése vagy a választások elmaradása.

A korrupció elharapózása rendkívüli körülmények között persze nem csak magyar jelenség: a hatalommal való visszaélés válságok, természeti katasztrófák és járványok idején új erőre kap, hiszen az emberek és az intézmények – érthetően – mással, a kármentéssel vannak elfoglalva.

A diktatúra-vita közben a kormánytöbbség dörzsöli a tenyerét és tartja a markát. Egyre-másra fogadnak el és bocsátanak ki olyan törvényeket és rendeleteket, amelyeknek elsődleges célja a már eddig is helyzetbe hozott oligarchák és kliensek támogatása. A haveri pénzosztás a válságkezelés ürügyén és annak kulisszái mögött zajlik. A felhatalmazási törvény utáni első salátatörvény rögvest két, addig állami tulajdonú ingatlan átadásáról rendelkezett Schmidt Mária alapítványának. Majd következett a Mathias Corvinus Collegiumnak juttatott 10-10 százalékos, Mol- és Richter részvénypakett, három ingatlannal megfejelve. A szakkollégium alapítója, Tombor András szerint „eljött az idő, hogy az MCC (…) olyan kiemelt nemzeti intézménnyé váljon, (…) mint a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum vagy a Nemzeti Színház”. Ha csak úgy nem.

Nyilván a tetőzőben lévő járványhelyzet indokolja azt is, hogy a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyetteshez köthető vadászati kiállításra 1,7 milliárd forintot kellett elkülöníteni, azonnali hatállyal. Az erőpolitika és a haveri kapitalizmus csúcsra járatását jelzi az is, hogy a részben a kínai Eximbank által finanszírozott Budapest-Belgrád vasútvonal beruházási iratait tíz évre titkosították, szintén a felhatalmazási törvény után elfogadott első salátatörvényben. Most nagyobb a valószínűsége annak is, hogy a városligeti beruházásokból többet tudnak keresztülerőszakolni, mint békeidőben. Erővel vetett véget az állam a Kartonpack tulajdonosi vitájának is, Mészáros Lőrinc és családja pedig, akárcsak békeidőben, most is egymásután nyeri a közbeszerzéseket.  

A haveri pénzosztás együttjár a további központosítással. Magyarország már eddig is az EU legcentralizáltabb országa volt, bár az önkormányzati választások után a hazai politikai rendszer valamelyest elmozdult a pluralizmus irányába. A válságkezelés ürügyén a kormány ezt máris megtorolja: magához vonta a gépjárműadó-bevételeket, ingyenessé tette a parkolást (megfosztva a településeket ettől a pénztől) és különleges gazdasági övezetek fedőnévvel az iparűzési adóbevételek elvonásától sem riad vissza. Utóbbi például azt jelenti, hogy Göd elesik bevételének egyharmadától. A közérdekű adatigénylés pedig az eddiginél hosszadalmasabb lesz: az eddigi 15 nap helyett 45 napig is eltarthat, amennyiben a közintézmények így rendelkeznek a veszélyhelyzetre hivatkozva. 

A NER a saját politikai elitjéről sem feledkezik meg: április közepén alaposan felemelték a képviselők fizetését, és 35 százalékkal nőtt az államtitkárok fizetése is. Eközben az Orbán-kormány, dacolva – szokásos módon – a nyugati trenddel és a kényszerűségből költségvetési költekezést szorgalmazó javaslatokkal, no meg az emberiességgel, vonakodik mentőövet dobni a leginkább rászorultaknak. Nincs tehát semmiféle rendszer- vagy paradigmaváltás (a „demokráciából” a „diktatúrába”), hanem „felgyorsulni látszik a történelem”, ami itt a magyar ugaron sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a rendszerszintű korrupció és a haveri államkapitalizmus újabb fokozatba kapcsolt.

Martin József Péter, a TI Magyarország ügyvezető igazgatója

A kijárási korlátozás idején a megszokottnál sokkal több időnk van hasznos dolgokkal foglalkozni a négy fal között: tanulhatunk nyelvet, új recepteket próbálhatunk ki, vagy végre elolvashatjuk a megvásárolt, de soha el nem kezdett könyveket. Ennek ellenére sokan leragadunk valamelyik streaming szolgáltató könnyen fogyasztható sorozatainál, és akár egyhuzamban megnézünk egy teljes évadot. Tudjuk, ezt a folyamatot nem könnyű visszafordítani, ezért nem is szándékunk megtéríteni olvasóinkat. De ha már mindenképp a képernyő előtt töltjük a szabadidőnket, érdemes lehet mélyebb mondanivalóval bíró alkotásokat is felvenni a repertoárba. Ezért született meg ez az írás, a TI Magyarország első korrupciós filmajánlója.

Kezdjük is egy megbotránkoztató amerikai darabbal: Steve Soderbergh Pénzmosó című mozija azt a szövevényes folyamatot mutatja be, melynek során a globális elit különféle fedőcégeken keresztül adóparadicsomokba menekíti a vagyonát. A pénzmosás komoly szakértelmet kíván, amellyel sokszor csak olyan, erre a területre specializálódott cégek bírnak, mint a filmben bemutatott Mossack Fonseca ügyvédi iroda. Ha a név ismerősen cseng, az nem a véletlen műve: ők voltak a világ legnagyobb offshore üzleti szolgáltatója egészen 2016-ig, amíg oknyomozó újságírók nyilvánosságra nem hozták a cég dokumentumait, melyeket ma Panama-iratokként ismerünk. A Pénzmosó tehát valódi történetet dolgoz fel, ami miatt az említett ügyvédi iroda be is perelte a filmet forgalomba hozó Netflixet. A Mossack-Fonseca párosnak volt is bőven rejtegetnivalója, hiszen mintegy 300 000 fedőcéget hoztak létre, melyekben vezető politikusok, világhírű sportolók és hírességek vagyonát is bújtatták. A Pénzmosó az ezt lehetővé tevő jogi ügyeskedést igyekszik közérthetően bemutatni a két érintett ügyvédet játszó Gary Oldman és Antonio Banderas elbeszélésében. A film rávilágít a nemzetközi pénzügyi rendszer visszásságaira és azokra a jogi kiskapukra, melyek lehetővé teszik az adóelkerülést, de azt is megtudhatjuk belőle, hogy a gazdagok offshore-ozása milyen negatív következményekkel járhat egy átlagember számára: A Meryl Streep által alakított Ellen például párja halála után válik biztosítási trükközések áldozatává, és rá kell ébrednie, férje olcsó életbiztosításáért nem létező fedőcégek kezeskedtek. Soderbergh alkotása mélyen megveti a globális pénzügyi elit ügyeskedését, és az ebből adódó súlyos társadalmi igazságtalanságok felszámolását követeli, mely követeléssel mi is mélységesen egyet tudunk érteni.

Folytassuk az ajánlót keleti szomszédunknál, egy 2019-es dokumentumfilmmel: A Colectiv azt mutatja be, hogy a román egészségügyet átható korrupció hogyan vezetett ahhoz, hogy a 2015-ben kigyulladt (a film címével azonos nevű) szórakozóhely tragédiájának 27 közvetlen áldozata mellett további több tucat sérült halt bele egyébként gyógyítható égési sérülésekbe. A megrázó dokumentumfilm nemcsak annak jár utána, hogyan kerülhettek felhigított fertőtlenítőszerek többszáz közkórházba, hozzájárulva az égési sérülések elfertőződéséhez, de az oknyomozó újságírók munkájáról és annak társadalmi hatásairól is nagyon érzékletes képet ad. Különösen tanulságos, hogy a film végigköveti a szociáldemokrata kormány leváltásához vezető botrányt kísérő sajtótájékoztatókat, amelyeken az aktuális egészségügyi miniszter közvetlenül válaszol nemegyszer rendkívül kritikus újságírói kérdésekre. Ezek a kérdések persze itt sem a közmédiától, hanem a Gazeta Sportulirol című sportlap elszánt újságírójától, Cătălin Tolontantól érkeznek, akit később halálosan megfenyegetnek. A Colectiv szintén plasztikusan mutatja be egy fiatal technokrata tárcavezető kísérleteit a megkövesedett struktúrák lebontására, valamint az azokkal szemben kialakuló szakmai és politikai ellenállást. A film közben fokozatosan értelmet nyer a tragédia estéjén koncertező Goodbye to Gravity zenekar „The Day We Die” című száma, amelynek szövege a román politikát átható korrupciót ostorozza.

A rendszer (El reino) című spanyol politikai thriller nem az áldozat, a bűnüldöző vagy az oknyomozó újságíró, hanem az elkövető szemszögéből mutatja be, mennyire átszövi a politika világát a korrupció. Rodrigo Sorogoyen 2018-as filmjének főhőse Manuel, a karizmatikus, feltörekvő politikus, aki regionális altitkári pozíciójából az elnöki székre tör, azonban számításait keresztülhúzza egy felszínre kerülő korrupciós botrány, melyben ő is érintett. Helyzetét tovább nehezíti, hogy párttársai magára hagyják, a média folyamatosan a nyomában jár, így a pártja piszkos ügyeit korábban elsimító megoldóembernek most saját magát kell tisztára mosnia. Az alkotók bevallása szerint a Rendszer valós eseményekből táplálkozik, és a filmmel a spanyol közélet tisztességtelenségével szembeni felháborodásuknak akartak hangot adni. (Ez a téma egyébként minket is megihletett, a spanyol monarchia korrupciós ügyeiről szóló korábbi blogposztunkat itt olvashatjátok.) Sorogoyen filmjében a korrupt politikus, aki éveken át csalta el az adófizetők pénzét, lelepleződik, azonban ekkor sem ismeri el tettét, inkább mindent megtesz azért, hogy megússza a büntetést. Bár a Rendszer Spanyolországban játszódik, olyan kérdéseket feszeget, melyeket akár itt, Magyarországon is feltehetnénk: Mi járhat a korrupciós bűncselekmények elkövetőinek fejében lefekvés előtt? Hogyan képesek tetteik súlyosságának tudatában nyugodt, kiegyensúlyozott életet élni? Nem mardossa őket a bűntudat?

Bármelyik filmet is válasszátok, könnyed szórakozást nem ígérünk, viszont a korrupció végzetes következményeit bemutató meghökkentő, elgondolkodtató történetet mindenképp! Kellemes és hasznos időtöltést kívánunk!

A filmajánlót Szabó Dániel és Mikola Bálint, a TI Magyarország munkatársai készítették

Azt már számtalan alkalommal megírtuk, hogy a korrupció Magyarországon súlyos probléma, és pénzben kifejezve is hatalmas veszteséget eredményez. Ha már megakadályozni nem tudjuk a közvagyon lenyúlását, legalább igyekszünk leltározni a korrupciós botrányokat, hogy a visszaélések ne maradjanak észrevétlenek. Most is fel kell emeljük a szavunkat, hiszen az állam éppen a családi ezüstöt kezdi szétosztani.

Arról van ugyanis szó, hogy a Mol és a Richter állami tulajdonban lévő részvényeiből 10-10 százalékot ajándékba kap a Budapesti Corvinus Egyetemet fenntartó alapítvány, illetve a Mathias Corvinus Collegiumot fenntartó alapítvány. Első ránézésre úgy tűnik, nincsen másról szó, mint az állami fenntartású egyetemek alapítványi magánegyetemmé formálásának újabb hullámáról. Hiszen az egykori „közgáz” mellett további hat egyetem alakul át: a Neumann János Egyetem, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, a Miskolci Egyetem, az Állatorvostudományi Egyetem, a Széchenyi István Egyetem, és a Soproni Egyetem. Nem a mi tisztünk eldönteni, hogy a jövőben vagyonkezelő alapítványok által fenntartott egyetemek jobban járnak ezzel a megoldással, vagy sem. Idővel az is elválik majd, hogy ez a fenntartói modell emeli-e az érintett egyetemek tudományos helyiértékét és szakmai színvonalát. Az azonban legalábbis furcsa, hogy a hatalom a felsőoktatásban bejáratott, részben nagymúltú és több esetben nemzetközi hírű univerzitásokkal egyazon szintre emeli az előbb felsorolt jelzők egyikével sem illethető Mathias Corvinus Collegiumot.

A furcsaságok sora azonban nem ér itt véget. Az állam ugyanis eltérő mértékű vagyont juttat az egyes egyetemeknek és alapítványoknak. A most alapítványi modellre átállítani tervezett hat egyetem azokat az ingatlanokat és ingóvagyontárgyakat kapja meg ingyenesen, amelyeket jelenleg is használ. Létrejön továbbá hat új egyetemfenntartó alapítvány is, ezek induló vagyonként az állami fenntartói jogokat kapják.

Bár ez sem elhanyagolható vagyon, az értéke úgyszólván eltörpül ahhoz képest, amiben a Budapesti Corvinus Egyetem és annak névrokona, a Mathias Corvinus Collegium részesül. Bár ez utóbbi azért néhány gellérthegyi telket is kap, biztos, ami biztos, esetükben egészen más a helyzet. A BCE-t már egy éve alapítvány tartja fenn, és ez az alapítvány, vagyonkezelőként, jelenleg is rendelkezik a Mol és a Richter 10-10 %-os részvényvagyonának a hasznaival. Itt most minden szónak jelentősége van: a BCE-t fenntartó alapítvány nem tulajdonolja, hanem kezeli az állam vagyonából neki ítélt céges részvényeket. Mostanáig. Ha ugyanis a parlament megszavazza a kormány friss törvényjavaslatát, akkor ez a részvényvagyon a BCE-t fenntartó alapítvány tulajdonába kerül. Hasonlóan mesés vagyonjuttatásban részesül a „kistestvér” Mathias Corvinus Collegium is, a szakkollégiumot fenntartó Tihanyi Alapítvány szintén a magyar gazdaság büszkeségeinek főrészvényesei közé lép elő. A rokoni kapcsolat emlegetése pedig talán nem is kizárólag a névhasonlóság következménye: Lánczi András egyszerre rektor a BCE-n és kuratóriumi tag a Tihanyi Alapítványban, jóllehet ezen kívül érdemi kapcsolatról a két intézmény között a közvélemény eddig nem szerezhetett tudomást.

Per ma, a Mol piaci értéke mintegy 1700 milliárd forint, a Richteré ennél valamivel szerényebb, úgy 1200 milliárd. Vagyis a BCE és az MCC mögött álló alapítványok fejenként mintegy 290-290 milliárd forinttal gazdagodnak. Ez az összeg az ország egyik legnagyobb egyetemének az esetében még akár indokolt is lehet, az azonban több mint kérdéses, hogy az egyszerű szakkollégiumként működő MCC-nek mi szüksége van ekkora összegre.

Az Alaptörvény értelmében az állam tulajdona nemzeti vagyon, amelynek működtetése során a közérdeket és a közösség szükségleteit kell szem előtt tartani. Ezeknek a céloknak a felsőoktatás finanszírozása nagyon is megfelel. Az ellen nem emelnénk fel a szavunkat, ha az állam a nemzeti vagyon hozadékát egyetemek, vagy éppen a Mathias Corvinus Collegium támogatására fordítja, persze az átláthatóság és az elszámoltathatóság elveit tiszteletben tartva. Najó, a Mathias Corvinus Collegium esetében a 290 milliárd forintot kitevő vagyon hasznainak az átengedése is csodálkozásra adna okot.

A nemzeti vagyon elajándékozása – ami a szemünk előtt bontakozik ki – azonban más eset. Más, de sajnos még ebben a gigászi nagyságrendben sem előzmény nélküli. 2014-ben a TI Magyarország az elsők között hívta fel a figyelmet arra a visszásságra, hogy a Magyar Nemzeti Bank hat, saját alapítású magánalapítványnak összesen mintegy 267 milliárd forint közpénzt juttatott. Bár a hatalom sokáig ragaszkodott ahhoz, hogy ez a közpénz elveszítette közpénz jellegét, a TI Magyarország és bátor újságírók perek sorozatával akadályozták meg a hatalmas mértékű állami vagyonvesztésnek a titkosítását. A vagyonvesztést magát azonban nem tudtuk visszacsinálni, ezért az MNB által elajándékozott 267 milliárd forint közvagyon többé már nem áll a köz rendelkezésére.

A más okokból is kétes hírű letelepedési államkötvények forgalmazása is jókora summával könnyítette meg az állam bukszáját. A költségvetési szempontból katasztrofális művelet mérlegét a TI Magyarország 2018-ban tette közzé: miközben 60 milliárd forint közpénz az ismeretlen kedvezményezetteknek hasznot hajtó off-shore bróker cégeknél landolt, az adófizetők mintegy 21 milliárd forint relatív veszteséget szenvedtek el a kötvények után fizetendő luxusprofitnak hála.

A jegybanki alapítványok és a letelepedési kötvények ügye sok tekintetben eltér a BCE és az MCC alapítványainak ingyenesen átadott állami vagyon esetétől. Egyebek mellett abban is, hogy a hatalom most nem titkolózik, hiszen az előbbi két esetben a TI Magyarországnak éveken át tartó pereket kellett megvívnia a tények kiderítése érdekében. Ezúttal azonban az állam bárki számára megismerhető törvényben rendelkezik közel 600 milliárd forintot kitevő nemzeti vagyon átengedéséről. És ne legyenek illúzióink: ez a nemzeti vagyon most tényleg elveszíti nemzeti vagyon jellegét. Erről árulkodik a törvényjavaslat azon rendelkezése, amely mind a BCE-t fenntartó alapítványt, mind pedig az MCC mögött meghúzódó alapítványt felhatalmazza a tulajdonukba került részvények eladására. Igaz, az államot vételi jog illeti meg, vagyis, ha akadna vevő a részvényekre, a kialkudott áron előbb az államnak kell felajánlani a paketteket. A törvényjavaslat szerint ez „jelentős garancia”, ahogyan az is, hogy az alapítványok megszűnése esetén a részvényvagyon visszaszáll az államra. És persze az alapítványok, ha el is adják a részvényeket, a befolyt pénzt eredeti rendeltetésének megfelelően kell felhasználják. Mindez szép, node mi történik akkor, ha az állam nem akar élni a vételi jogával? Bele sem merünk gondolni abba a lehetőségbe, hogy a nyakunkon lévő válságban összezuhant részvényárfolyamok adta előnyöket kihasználva valaki vagy valakik az érintett alapítványokon keresztül akarnák bevásárolni magukat a magyar olaj- és gyógyszeripar gyöngyszemeibe. Ha ezek a képzelt vásárlók a juttatási érték töredékéért tennének ajánlatot az alapítványoknak, a kormány meg, például azért, mert a járvány elleni védekezéssel van elfoglalva, elfelejtene élni a vételi jogával, már kész is a baj.

Kicsiben bár, de ugyanez a helyzet az alapítványi modellre áttérés előtt álló további hat egyetem esetében is. Az érintett egyetemek szintén eladhatják az államtól kapott vagyont, és ebben az sem lehet akadály, ha az újonnan szerzett ingatlanok természetvédelmi vagy örökségvédelmi okokból forgalomképtelenek lennének. Az állam ugyanis az ajándékozással egyidejűleg törli ezeket a korlátozásokat és még vételi jogot sem köt ki magának.

Jó lesz tehát figyelni, hogy a közeljövőben nem kerül-e haveri zsebekbe jelentősebb Mol- vagy Richter-pakett, vagy netán valamelyik patinásabb egyetemi épület. Ne legyen igazunk, de ha ez bekövetkezik, az leleplezi a nemzeti vagyon felsőoktatási reformnak álcázott lenyúlását.

A szerző Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

VI. Fülöp spanyol király a közelmúltban bejelentette: lemond atyai örökségéről, mivel kiderült, hogy I. János Károly uralkodóként gyanús offshore jövedelmekben részesült. A volt uralkodó ezentúl szintén nem számíthat a királyi ház költségvetése által számára megállapított éves életjáradékra, amely forintban kifejezve évi több mint 60 millió forintba került a spanyol adófizetőknek. A szálak Liechtensteinbe, Szaúd-Arábiába, Panamába, a Bahamákra és svájci bankokba vezetnek.

Ha valaki követi a spanyol híreket, az a legutóbbi időben – teljesen érthető módon – a koronavírussal kapcsolatos tudósításokkal találkozhatott leggyakrabban, amit különösen indokol, hogy Európában Olaszország után jelenleg Spanyolország a második a járvány által leginkább sújtott országok listáján, sőt, az új esetek számát tekintve az első. Éppen ezért nem vertek különösebben nagy visszhangot a spanyol királyi családot érintő korrupciós botrányokkal kapcsolatos hírek, pedig azok jelentősége nem lebecsülendő: VI. Fülöp király március 15-én jelentette be, hogy a 2014-ben lemondott volt uralkodó gyanús offshore-ügyletei miatt lemond apai örökségéről, illetve megfosztja a most 82 éves János Károlyt az őt korábban megillető, 2018-ban 194 ezer eurót kitevő életjáradékától. A megtépázott népszerűségű spanyol monarchia történetében példa nélküli ez a lépés, ezért megkíséreljük rekonstruálni, hogy mi állhatott az uralkodó döntésének hátterében.

A szálak egészen 2003-ig vezethetőek vissza: a Zagatka nevű, Liechtensteinben bejegyzett alapítvány ekkor nyitotta meg azt a svájci bankszámlát, amelyről később I. János Károly király magánrepüléseit finanszírozta 11 éven keresztül. A Zagatka Álvaro de Orleans-hoz, a volt uralkodó távoli unokatestvéréhez köthető. Alapításakor mindössze 9 ezer euró tőkével rendelkezett, ez az összeg azonban a spanyol El País értesülései szerint 2014-re 14 millió euróra nőtt, jelenleg pedig körülbelül 10 millió euró van a számláján. A Zagatka 2006-ban kelt belső szabályzata szerint I. János Károly királyt jelölték meg az alap harmadik számú kedvezményezettjének (Orleans és fia után), elismerendő „Spanyolország demokratizációs folyamatában szerzett érdemeit”, míg az akkor hercegi rangban lévő VI. Fülöpöt negyedik számú kedvezményezettként jelölték meg. Az El Paísnak nyilatkozva Álvaro de Orleans, bár a királyi repülőutak finanszírozását elismerte, azt kifejezetten tagadta, hogy az alap tulajdonosaként I. János Károly strómanjaként vagy közvetítőjeként járt volna el. Mint fogalmazott, a kérdéses alap „az övé és csakis az övé”, amit kifejezetten azzal a céllal hozott létre, hogy a családi hagyományokat követve segítse az uralkodói dinasztiát, amikor arra szükség van.

A hírek szerint azonban nemcsak ennek az alapnak volt – állítása szerint tudomásán kívül – kedvezményezettje VI. Fülöp, hanem egy Lucum nevű panamai alapítványnak is, amely a szintén svájci Mirabaud bankban rendelkezett számlával. Erre a számlára érkezett 2008-ban egy 100 millió dolláros utalás Szaúd-Arábiából, amely a svájci nyomozók szerint a mekkai gyorsvasút (AVE) egy spanyol konzorcium általi építésével hozható összefüggésbe, és a szaúdi királyi család a tranzakció forrása. Ugyanerről a számláról 2012-ben kezdeményeztek egy 65 millió eurós utalást az I. János Károly „régi barátjaként” számontartott Corinna Larsen a Bahamákon vezetett számlájára. Larsen egy monacói székhelyű üzletasszony, akinek kiléte I. János Károly – a lemondásában is szerepet játszó – 2012-es botswanai vadászbalesetének köszönhetően vált ismertté, ezen ugyanis közösen vettek részt. 2018-ban a sajtó nyilvánosságra hozott egy olyan hangfelvételt, amelyen Larsen azt állítja, hogy a volt uralkodó vagyonának elrejtésére használták fel. Larsen ügyvédje azonban a sajtó felé azt az álláspontot képviselte, hogy a tetemes utalás egy „ajándék” volt a király részéről védencének és fiának cserébe azért, hogy Larsen gondját viselte, mialatt betegeskedett.

A történetben további csavar, hogy a gyanús tranzakciót alátámasztani látszó iratokat annak az Arturo Fasana vagyonkezelőnek a genfi irodájában találták meg, aki a „Gürtel-ügyként” elhíresült, a spanyol konzervatív (PP) kormány 2018-as bukásához vezető korrupciós botránysorozatnak is gyanúsítottja volt. Sőt, Fasana a másik gyanús alap dokumentumaiban is megjelent, itt külső adminisztrátorként jegyezte a Zagatka ügyfél-azonosítási (Know Your Client, KYC) protokollját.

A fenti ügyekben évek óta folynak nyomozások, mind a svájci pénzügyi felügyelet, mind a spanyol korrupció elleni ügyészség részéről. Azonban a mostani bombát vélhetően az robbantotta, hogy a brit The Telegraph megírta: a jelenleg hivatalban lévő spanyol uralkodó is kedvezményezettként szerepelt a gyanús ügyletekben. Ez olyan reputációs kockázatot jelent a karrierjét a monarchia becsületének helyreállítására alapozó VI. Fülöpnek, ami markáns válaszlépést igényelt, ezért a cikk megjelenésének másnapján kiadott egy közleményt, amelyben határozottan visszautasította, hogy a Zagatkában betöltött saját kedvezményezetti szerepéről tudomása lett volna. Ugyanakkor azt elismerte, hogy a Lucum Alapban való kedvezményezetti státuszáról egy brit ügyvédi irodától értesült, egy évvel a The Telegraph cikkének megjelenése előtt. A vonatkozó információkat egy levélben elküldte az apjának, akit egyben felszólított, hogy amennyiben tudomása van a jelzett kapcsolatról, a kedvezményezetti státuszt ne érvényesítse, valamint mondjon le minden, a Lucum Alapítványban szerzett részesedéséről, vagy abból származó előnyről. A levélben foglaltakat tavaly áprilisban közjegyző előtt tett nyilatkozatban is rögzítette. Ezt követően I. János Károly tavaly májusban bejelentette, hogy az év júniusától visszavonul minden intézményi tisztségétől és a közélettől, egyben aziránti kívánalmát fejezte ki, hogy fia a „a remény új korszakát fogja megnyitni, amelyben a megszerzett tapasztalat és az új generáció lendülete egyesül”.

Az új korszak nyitányaként VI. Fülöp most szintén lemondott az apjától származó minden örökségéről, valamint ugyanazzal a lendülettel megfosztotta I. János Károlyt a neki járó éves, 60 millió forint körüli életjáradékától, amely eddig a királyi ház (a spanyol államkassza által biztosított) költségvetésében szerepelt. Kérdés, hogy ezek a valóban drasztikus válaszlépések elegendőek lesznek-e a spanyol fiatalok körében egyre kevésbé népszerű monarchia intézménye iránti bizalom helyreállítására: míg a teljes lakosság körében némileg 50 százalék feletti az alkotmányos monarchia támogatottsága, a 18 és 24 év közti fiatalok 70,4 százaléka köztársaság-pártinak vallja magát. Ha a generációs trendek folytatódnak, akkor a királyi család számára egyre költségesebbek lehetnek a hasonló botrányok.

A társadalmi nemek és a korrupció közötti kapcsolat, nevezetesen az a feltevés, miszerint a nők eredendően kevésbé korruptak, mint a férfiak, heves viták és egyben a tudományos érdeklődés tárgyát képezi. Ugyanakkor az erről kialakult kép továbbra is gyakran ellentmondásokkal terhelt. Az alábbi posztban ezért három olyan tanulmány eredményeit összegezzük, amelyek a nők törvényhozásbeli képviselete és a korrupció közötti kapcsolatot vizsgálják.

A nők törvényhozásbeli képviseletének növelése mellett számos normatív érv szól, így a demokrácia megfelelő és igazságos működése érdekében önmagában is kívánatos a nők politikai képviseletének növelése, ahogy azt korábban egy ezzel a témával foglalkozó eseményünkön, illetve egy korábbi blogposztunkban is kifejtettük. Ugyanakkor a női képviselet növelésének szükségességét alátámasztó érvek között rendre felmerül az is, hogy a nők törvényhozásbeli arányának növelése csökkentheti a rendszerszintű korrupciós kockázatokat. Az alábbiakban három olyan tanulmányt foglalunk össze, amelyek ezt a feltételezést empirikus adatokon tesztelik. 

Elsőként egy olyan kutatást tárgyalunk, amely megerősíti a feltételezett kapcsolatot. Bauhr és társai 2019-es tanulmányának eredménye szerint 

a nők jelenléte az önkormányzatokban, illetve a helyi képviselő-testületekben negatív összefüggést mutat mind a hétköznapi, mind az intézményi korrupció előfordulásával.  

A tanulmány szerint ez az eredmény a nők aktív politikai részvételének motivációira vezethető vissza. Nevezetesen, a szerzők szerint két elsődleges ok vezérli a nők politikai szerepvállalását: egyrészt a közszolgáltatások minőségének javítása, különösen az egészségügy és az oktatás területén, (amelynek köszönhetően mérséklődnek a hétköznapi korrupciót ösztönző körülmények); másrészt pedig a férfiak által dominált klientilista hálózatok, avagy “öregfiú klubok” felszámolása. 

A helyi önkormányzatok esetében feltárt összefüggés fényében egy erős ok-okozati kapcsolatra számíthatnánk, valamint arra, hogy ez a mintázat a nemzeti kormányok szintjén is jelentkezik, amelyből kifolyólag a nemi kvóták bevezetése különösen előnyös lehetne a korrupcióval küzdő országok számára. Ennek megfelelően, ahogy azt Esarey és Valdes tanulmánya is leszögezi, az államok gyakran éppen a korrupció által rájuk nehezedő nyomás mérséklésére vezetik be a nemi kvótákat. Ugyanakkor a létező kutatások nem igazolják a nemi kvóták bevezetése és a korrupció közötti ok-okozati kapcsolat fennállását. Hogyan lehetséges ez a helyzet? Mi állhat annak hátterében, hogy míg az egyik tanulmány erős ok-okozati kapcsolatot talál, addig egy másik kutatás nem tud ilyen összefüggést demonstrálni?  

Az egyik lehetséges válasz a változók összetettségében rejlik. Esarey és Valdes például kimutatja, hogy abban az esetben, ha a nők politikai karrierhez való hozzáférése már a kvóták bevezetése előtt sem ütközött komolyabb korlátokba,  

a nemi kvóták bevezetése valóban hozzájárulhat a korrupció csökkentéséhez, de ez annak is függvénye, hogy a megválasztott női képviselők mennyire kapnak érdemi beleszólást a döntéshozásba.  

Ahogy a szerzők megjegyzik, sajnálatos módon a nemi kvóták gyakran éppen olyan országokban kerülnek bevezetésre, amelyek autoriter vezetési stílusukkal megakadályozzák a megválasztott nőket abban, hogy valódi közpolitikai változást érjenek el. Éppen ezért azok az országok, amelyek leginkább segítségre szorulnának e tekintetben, egyben a legkevésbé alkalmasak egy nemi kvótákon alapuló rendszer bevezetésére. 

Szintén érdemes megjegyezni, hogy a kvótarendszer bevezetése a képviselők elszámoltathatóságát is befolyásolja. Waylen és Southern vonatkozó tanulmánya például arra mutatott rá, hogy az Egyesült Királyságban a parlamenti képviselők kiadásaival kapcsolatos 2009-es botrány során nem tártak fel semmilyen szignifikáns különbséget a férfi és a női képviselők korrupt viselkedésmintái között egészen addig, amíg az ilyen gyakorlatokat lazán ellenőrizték. Ugyanakkor a botrány kitörése után jelentős különbségek mutatkoztak: az érintett női képviselők férfi társaikhoz képes sokkal kockázatkerülőbbé váltak, vagyis tartózkodtak minden olyan magatartásformától, amelyet egyesek korruptnak ítélhettek volna meg. Ezt a különbséget a szerzők a nőkkel szemben fennálló kettős mércével magyarázták: nevezetesen azzal, hogy a női képviselőket mind a sajtó, mind a saját választóik szigorúbban büntetik, mint férfi kollégáikat. E kettős mérce működését jól illusztrálja az olyan prominens női vezetők korrupciós ügyeinek nemzetközi megítélése, mint például Imelda Marcos (akire hasonlóan korrupt férjénél lényegesen nagyobb médiafigyelem irányult), vagy Grace Mugabe közelmúltbeli botrányai Zimbabwében, de a volt angolai elnök lánya, Isabel dos Santos meggazdagodásának nemrégiben feltárt története is ebbe a sorba illeszkedik. 

Az elszámoltathatóság növelésére adott eltérő reakciók szintén magyarázhatják Bauhr és társainak eredményeit, akik tanulmányukban a helyi önkormányzatokra koncentráltak, amelyek természetüknél fogva közvetlenebbül elszámoltathatóak a helyi közösségük felé. Természetesen a női képviselők alacsonyabb korrupciós hajlandósága nemcsak az elszámoltathatóságra adott eltérő reakciókkal, hanem a hagyományos “öregfiú hálózatok” megszakadásával is magyarázható. Utóbbi egyértelműen hozzájárul az intézményi korrupció visszaszorulásához, ugyanakkor a hatás tartósságáról egyelőre nem születtek tanulmányok, így egyelőre nem tudjuk, hogy az “öregfiú klubok” idővel adaptálódnak-e, és soraikba fogadják-e a megválasztott női képviselőket. 

Következésképpen, ez a rövid áttekintés arra próbált rámutatni a vonatkozó szakirodalom bemutatásával, hogy a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatának vizsgálatát jelentősen nehezíti, hogy a vizsgált változók kölcsönösen hatnak egymásra. A fent ismertetett eredmények szintén felvetik a kérdést, hogy amennyiben a nők korrupcióval kapcsolatos attitűdjeinek különbségét elsősorban a társadalmi elvárások és a képviselők elszámoltathatósága magyarázza, akkor nem az-e a leghatékonyabb módszer a korrupció megfékezésére, ha férfi társaikkal szemben is ugyanilyen szigort és elvárásokat fogalmazunk meg, ahelyett, hogy önmagában a nők jelenlététől várnánk a korrupció visszaszorulását. 

Ez a bejegyzés a „Speak up for Women!” című, a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatával foglalkozó projektünk keretében jelent meg. 

A poszt szerzője Owen Howells, a Transparency International Magyarország korábbi gyakornoka 

Szerkesztette és fordította: Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

Pedig a friss országjelentés jócskán megfogalmaz kritikát is, például ami a korrupciót és a közbeszerzéseket illeti. Habár a makrogazdasági mutatók alakulása rövidtávon valóban reménykeltő, az ország versenyképességének hosszútávú javulását több tényező is hátráltatja. Például a magas szintű korrupció elleni fellépés hiánya, a közbeszerzési piacon tapasztalható korlátozott verseny, valamint az utóbbi tisztaságát ellenőrizni hivatott kontrollrendszer gyengeségei.

A kormány közleménye szerint a Magyarországra vonatkozó legfrissebb jelentésében az „Európai Bizottság is elismeri a magyar gazdaság eredményeit”. Valóban, Brüsszelben is látják, hogy a magyar gazdaság továbbra is erőteljesen növekszik, és a bruttó hazai termék (GDP) bővülésének az üteme évek óta meghaladja a 4 %-ot, sőt, tavaly az 5 %-ot is megközelítette.

A kormány valamiért azonban elmulasztja megemlíteni az e héten szerdán kiadott országjelentésben foglalt kellemetlenebb megállapításokat. A csúf igazság ugyanis az, hogy

a Bizottság szerint Magyarországon a „korrupció továbbra is aggodalomra” ad okot, a közbeszerzések körében pedig különösen „jelentős korrupciós kockázatokat” lehet tapasztalni.

A hivatalos reakció így nem vesz tudomást arról az álláspontról sem, miszerint hiányzik a „határozott és szisztematikus fellépés a magas szinten elkövetett korrupció” ellen. A kormány azt is elhallgatja, hogy Brüsszel miben látja a korrupció elleni küzdelem hatékonyságának a hiányát. A Bizottság szerint a „fékek és ellensúlyok rendszerének a gyengülése, a gyenge elszámoltathatóság és a közérdekű adatokhoz való hozzáférés akadályai” miatt nem sikerül legyűrni a visszaéléseket.

Hasonlóan értékeli a helyzetet a Transparency International Magyarország is. Az ország korrupciós helyzetét értékelő legfrissebb jelentésünkben rámutattunk: hazánk az Európai Unió korrupt tagállamainak csoportjában is folyamatosan romló teljesítményt mutat, tavaly például Romániával holtversenyben Magyarország volt az EU második legkorruptabb országa. A gazdasági teljesítmény sem ad túl sok örömre okot. A növekedési adatok ugyanis csak első ránézésre tűnnek imponálónak, igaz, nem is akármennyire. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint a növekedés az elmúlt években 4 % fölötti üteme még 2024-ben is meghaladja a 2 %-ot, és Magyarország 2014-ben 140 milliárd dollárt kitevő bruttó nemzeti terméke 2024-ben meg fogja haladni a 220 milliárd dollárt.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy Magyarország többévnyi folyamatos gazdasági növekedés ellenére továbbra is az Európai Unió korrupcióval súlyosan fertőzött, ellenben viszonylag alacsony egy főre jutó GDP-vel rendelkező tagállamai közé tartozik (ld. a lenti ábrán). A gazdaság versenyképessége ugyanis az egyik leggyengébb az Európai Unióban, amit nem elhanyagolható mértékben az idéz elő, hogy az államhatalmi intézmények hatékonysága csapnivaló, és gyakran részrehajlóan működnek.

Összefüggés a korrupciós fertőzöttség és az egy főre jutó GDP között az EU-ban

Forrás: A Transparency International és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatai alapján a TI Magyarország számításai. Megjegyzés: Minél magasabb a Korrupció Érzékelési Index által mért pontszám, annál kisebb a korrupciós kitettség. Az Európai Unió tagállamai közül 80 ponttal a 2019. évi CPI felmérésen a 9. helyezést elérő, 113 ezer USA dollár egy főre eső GDP-vel rendelkező Luxemburg technikai okokból nem szerepel az ábrán.

Különösen súlyos versenyproblémák mutatkoznak a közpénzek felhasználása terén.

A Bizottság aktuális jelentése diplomatikusan fogalmaz, hiszen mindössze annyit állít, hogy még „mindig jelentős mértékben javítható lenne a közbeszerzési piaci verseny”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az állam a magyar és az európai uniós polgárok adóját egyre nyíltabban arra költi, hogy a hozzá politikailag közel álló eliteket tovább gazdagítsa. Jellemző, hogy Mészáros Lőrinc és a hozzá köthető cégek egyre meghatározóbb mértékben részesülnek a közbeszerzési tortából. A közpénzekből megállíthatatlanul gazdagodó felcsúti géniusz és a vele együtt pályázók 2017-ben a közbeszerzések több mint 5 %-át, míg 2018-ban közel a 4 %-át nyerték el. Ez két év alatt mintegy 400 milliárd forintot jelentett. Figyelemmel arra, hogy a hazai közbeszerzések felét részben vagy egészben az Európai Unió finanszírozza, megállapíthatjuk: Mészáros Lőrinc európai mércével mérve is kiemelkedő vagyonosodási teljesítményt nyújt. Kérdés, mindez mekkora szerepet játszik abban, hogy a Bizottság 2019-ben közel egymilliárd euro összegű uniós támogatás visszafizetését rendelte el Magyarországgal szemben. Brüsszeli zsargonban ezt tapintatosan „pénzügyi korrekciónak” nevezik, a lényeg azonban ugyanaz: a magyar polgárok szenvedték el a most lezáruló hétéves uniós költségvetési ciklus legdurvább szankcióját. Hogy miért? Hát a „közbeszerzéshez kapcsolódó irányító és kontrollrendszer hiányosságai miatt”. Magyarul azért, mert az állam a haverjainak osztja ki a közpénzből fizetett megrendeléseket.

Persze a magyar hatóságok számára kézenfekvő védekezési stratégia arra hivatkozni, hogy a magyar ügyészség az EU-átlagnál magasabb (45 %-os) arányban emel vádat az Európai Csalás Elleni Hivatal (OLAF) ajánlásai nyomán. Ezt a képet azonban jelentősen árnyalja a Bizottság friss jelentésében is hangsúlyozott azon tény, miszerint „az OLAF jelentősen több szabálytalanságot talál az uniós forrásokkal kapcsolatban Magyarországon, mint más országokban, és ellentétben az összes többi tagállammal, a nemzeti hatóságok által bejelentett esetek számánál is sokkal többet”. Így az átlagnál kedvezőbb vádemelési arányt elsősorban azon esetek kiugróan magas száma (20) indokolja, amelyekben az OLAF ajánlása ellenére nem született döntés, semmint a bűnüldöző hatóságok kiemelkedő buzgalma.

Zárásként még egy példa arra, hogy mit is rejtenek a Bizottság árnyalatan megfogalmazott következtetései. Brüsszelben azt mondják: a „közbeszerzés terén még mindig viszonylag gyenge a verseny”, mert az „egyajánlatos pályázatok aránya az elmúlt 5 évben magas maradt”. Idehaza mi tudjuk, hogy ez a valóságban azt jelenti: 100 nagyértékű, ún. uniós értékhatár feletti közbeszerzési eljárás közül 2018-ban 39 esetben, 2019-ben pedig 42 esetben egyetlen cég versenyzett. A kormány szerint ezzel szemben az egyajánlatos közbeszerzések aránya 2018-ben 24 % volt és 2019-ben is mindössze az eljárások 25 %-át tette ki. Hogy ki mond igazat? Az uniós értékhatár feletti közbeszerzési eljárások adatbázisát kezelő Bizottság ismételten diplomatikusan fogalmaz, amikor mindössze annyit állít: „a Közbeszerzési Hatóság nem tudja alátámasztani a javuló statisztikáinak a módszertanát”.

A szerző Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

Szerkesztette: Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmenedzsere

Az Európai Parlament pontokba szedte állásfoglalását a bérszakadékról, valamint kifejtette, hogy a nők hátrányos megkülönböztetése milyen gazdasági és társadalmi következményekkel járnak az EU számára. Az alábbi blogposztban az EP vonatkozó állásfoglalásának főbb megállapításait ismertetjük, illetve bemutatunk olyan magyarországi és nemzetközi jó gyakorlatokat, amelyek hozzájárulhatnak a nemek közötti bérszakadék mérsékléséhez.

Ahogy azt az Európai Parlament idén január 30-án elfogadott, a nemek közötti bérszakadékról szóló állásfoglalása kiemeli: az Európai Bizottság legújabb adatai szerint a nemek közti órabér különbség átlagosan 16%-os az Unión belül. A bérdiszkrimináció megszüntetése azonban nem csupán etikai kérdés, hanem gazdasági és pénzügyi szempontból is szükségszerű a változás. Az állásfoglalás szerint a nők alacsonyabb foglalkoztatása évente kb. 370 milliárd eurót veszteséget okoz ez Európai Unió gazdaságának, míg a nők anyagi önállóságának növelése igen komoly hatással lehetne a szegénység visszaszorítására. Az Institute for Women’s Policy Research egy, az Európai Parlament állásfoglalásában hivatkozott kutatása szerint 8,0%-ról 3,8%-ra esne vissza a szegénységi ráta, ha a nők bérei igazodnának a férfiakéhoz. Ezen felül a jelenlegi 5,6 millió nélkülöző gyermek száma 2,5 millióra mérséklődne.

Az Európai Parlament szerint a bérszakadék kialakulásához az is hozzájárul, hogy a nők jellemzően nagyobb arányban dolgoznak részmunkaidőben, közel egyharmaduk, azaz 31,3%-uk nem főállásban van foglalkoztatva. Ez az arány a férfiak esetében mindössze 8,7%.  

„A nemek közötti bérszakadék mintegy kétharmad része nem magyarázható a munkaerőpiaci jellemzők – például az életkor, a tapasztalat és az iskolázottság, a foglalkozási kategória vagy a munkaidő, valamint más mérhető jellemzők – nemek közötti különbségeivel”

 – szögezi le az EP állásfoglalása, ami egyértelműen arra enged következtetni, hogy diszkriminatív gyakorlatok érvényesülnek a munkaerőpiacon.

Az ENSZ az EP dokumentum által hivatkozott adatai alapján globálisan a nők 35%-át érte már valaha pszichológiai vagy szexuális zaklatás a munkahelyén, ami szintén hozzájárul a nők önbecsülésének lerombolásához. Ez azt eredményezi, hogy egy nőnek nincs olyan tárgyalási pozíciója, mint egy férfinak, ami miatt nem fog küzdeni egy neki járó igazságosabb bérért.

A nemek közti bérdiszkrimináció nagyon eltérő a 15-24 éves munkavállalók és a nyugdíjasok között. Az előbbi csoport esetében mindössze 7%-kal keresnek többet a férfi munkavállalók, míg a nyugdíjas felnőtt lakosság körében már 38% a különbség. Ez komoly problémát jelent, ugyanis az életút során felhalmozódott „bérszakadék és annak okai exponenciális károkat okoznak a nők számára egész életük során” – érvel az EP. Amennyiben a nők alacsonyabb bért kapnak fiatalabb korukban – például gyermek születése miatt –, a pénzügyi helyzetük idővel egyre csak romlik, amit az is bizonyit, hogy jelenleg 75 év felett jellemzően több nő él egyedül és szegénységben. Továbbá, míg az EU-ban minden 5. nő tartozik a legalacsonyabb bérkategóriába, addig a férfiak csak minden 10. tagja sorolható ebbe a csoportba – hangsúlyozza állásfoglalásában az Európai Parlament.

Miért keresnek a nők kevesebbet a férfiaknál?

Ennek rendkívül egyszerű és sokszor régi időkre visszavezethető okai vannak. Először is itt van az iparági szegregáció, amely az Európai Bizottság statisztikái szerint a bérszakadék 30%-ára magyarázatot ad. Bizonyos területeken jellemzően magasabb a női dolgozók aránya, ilyen például az oktatás vagy az egészségügyi szektorban az ápolók. Ezzel ellentétben viszont a kifejezetten jól fizető ágazatokban sokkal inkább a férfiak dominanciája jellemző. Erre jó példa a tudományra, a technológiára, illetve a műszaki és matematikai tevékenységekre fókuszáló szakmák, melyekben az álláshelyek 80%-át férfiak töltik fel.

A bérszakadék egy másik oka a munka és a magánélet közti egyensúly. A nők átlagosan kevesebb órát töltenek fizetett munkával, és többet díjazás nélküli feladataikkal, mint férfi társaik. A bérmentes kötelezettség alatt a házi munkát és a gyermekekkel kapcsolatos teendőket értjük. Összességében a nőknek több munkájuk van, mint a férfiaknak – ha a háztartási tennivalókat is hozzáadjuk – ami azonban hatással lesz a karrierválasztásukra.

A bérszakadék egyik fontos eleme az üvegplafon-hatás, ami azt jelenti, hogy egy nő nem gyakran jut el olyan magas szintre egy szervezeti hierarchián belül, mint egy férfi. Az Európai Bizottság fent említett statisztikái szerint a legnagyobb értékű vállalatok vezérigazgatóinak kevesebb mint 10%-a nő, valamint vezetői szinten még nagyobb munkadíj differencia mutatható ki: itt 23%-kal kevesebb a nők órabére, mint a férfiaké.

Több kutatás, például az ausztrál KPMG a The Guardian által hivatkozott jelentése szerint pusztán a diszkrimináció is hozzájárul a bérkülönbségekhez. Sőt, a KPMG kutatása szerint az előítéletek a leginkább meghatározóak, a nemek közötti bérszakadék 39 százalékát megmagyarázva. Az európai szerződések és a magyar munkatörvény szerint a bérezésben megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés törvényellenes, noha ez még mindig nem garantálja az egyenlő bánásmódot a két nem között.

Az EU tagállamainak nemek közti bérkülönbsége

Az Unió országai között egészen eltérő eredmények figyelhetők meg a női-férfi bérszakadék területén. Az Eurostat nyilvántartása szerint Észtország teljesít a legrosszabbul e tekintetben, itt több mint 25% a nemek közti órabér-különbség, míg Románia tudhatja magának a legjobb helyezést, ahol mindössze 3,5% az eltérés. A bérkülönbség esetében kis kontraszt mutatható ki Olaszországban (5%), Luxemburgban (5%), Belgiumban (6,1%), illetve Lengyelország 7,2%-os differenciája sem számít rossz eredménynek, ha az EU-28 16%-os átlagát vesszük alapul. Az észteken kívül pedig jókora változtatásokra lenne szükség olyan államok esetében, mint Csehország (21,1%), Németország (21%), Ausztria (19,9%), Szlovákia (19,8%) és az Egyesült Királyság (17,9%).

Az Eurostat adatai szerint Magyarország kicsivel az EU átlag alatt van, hazánkban a pontos órabér-különbség 14%. Hasonló a helyzet Írországban (13,9%), Cipruson (13,7%) Bulgáriában (13,6%), vagy akár Dániában, ahol 14,7% az eltérés.

Románia alacsony mutatóját azonban lényegesen árnyalja, hogy az országban a nők foglalkoztatottsága jelentősen elmarad az EU átlagtól. A 20 és 34 év közti, felsőoktatásban végzett nők 63,6%-a áll alkalmazásban, ami 17,6%-kal marad el a román férfiak foglalkoztatási rátájától, és jelentősen alulmúlja a 76%-os EU-átlagot is. Romániában a vállalati bizottsági tagok kevesebb mint 11%-a nő, ami szintén arra utal, hogy a nők nehezen férnek hozzá a vállalati hierarchia csúcsán található pozíciókhoz. A nők alacsonyabb munkaerőpiaci jelenléte egyébként igaz Olaszország esetében is.

Intézkedések terén Svédország a legkiemelkedőbb, ahol a transzparencia segítségével igyekeznek kiszűrni a bérek közti szakadékot. A minimum 10 alkalmazottal rendelkező vállalatok kötelesek évente egy fizetési auditot kibocsátani. Ekkor a cégek egy munkabér-analízist készítenek, ahol feltárják a keresetek közti különbségek okát. Ezután egy cselekvési tervet kell készíteniük annak érdekében, hogy megszüntessék az igazságtalan bérkontrasztot.

A hatékonyság érdekében fontos lenne, hogy az átláthatósági jogszabályok számos vállalatra kiterjedjenek. Bizonyos EU-tagállamokban, például Németországban és Ausztriában ezek csak olyan nagyobb vállalatokat érintenek, melyek minimum 150-200 főt alkalmaznak. Ezáltal sok kis-és középvállalat mentesül az ellenőrzés alól.

Magyarországi helyzet

Magyarországon a felsővezetők csupán egyharmada nő, illetve a középvezetők között is súlyosan alulreprezentáltak. Ennél azonban látványosabb mutató a nettó átlagbérek közti eltérés. Egy 2018-as felmérés szerint a fizikai munkások körében a 54.000 forint volt a különbség a két nem fizetései között, míg irodai alkalmazottak esetében 50.000 forint. Álláskeresés során a kívánt bér megnevezése is nagyban eltér a két nem között. A fizikai dolgozók esetében a férfiak a nőknél 122.000 forinttal több fizetésre tartanak igényt, az irodai állások terén pedig 123.000 forinttal magasabb összeget követeltek a férfiak.

Magyarországon az is problémát jelent, hogy nem áll rendelkezésre annyi rugalmas munkahely, mint amennyire szükség lenne. Egy 65 évnél fiatalabbak körében végzett kutatás szerint a megkérdezettek 41% állította, hogy nem tud flexibilis álláshoz jutni. Így azonban sok szülő – általában az anya – dönt a részmunkaidő mellett, vagy évekig vissza se megy a munka világába. Továbbá, a férfi válaszadók mindössze egyharmada élt vagy élne az apasági szabadsággal, majdnem a népesség fele gondolja azt, hogy a nőknek problémamentesebb a családi szabadságolás, illetve 30% véli úgy, hogy a munkából való pár éves kiesés hátráltatja majd a karrierjét.

A sok problémát felvető bérdiszkrimináció kérdését mellesleg már egyszer a parlament elé vitték, a témát azonban a kormány– a miniszterelnök elmondása szerint – nem tudja kezelni, hiszen a férfi és a nő közti különbséget ők nem képesek eltüntetni.

Ha a magyar állam számára ez a téma nem is kiemelt prioritás, a vállalati szféra – többek között multinacionális vállalatok – egyre több projektet vezetnek be annak érdekében, hogy az általuk kínált állások vonzóvá váljanak nők számára, és biztosítsák őket arról, hogy náluk egyenlő bánásmódban fognak részesülni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy minden nagyvállalat eleget tesz az egyenlő munka – egyenlő bérezés elvének, de számos kiváló törekvésre van példa.

Ilyen például a Vodafone nők felkarolásával kapcsolatos akciója, amelyben a vállalat azt a célt tűzte ki maga elé, hogy 2025-re a legjobb munkahellyé váljon a nők számára. A cég ReConnect nevű programja kifejezetten a nők munkaerőpiacra való visszaintegrálására fókuszál, ami azért fontos, mert a gyermekvállalás során sok hasznos tudású munkavállaló tűnik el világszerte, ami a cégeket is hátrányosan érinti. A program természetesen nemcsak a nőket akarja segíteni, férfiak és/vagy apák is igénybe vehetik ezt a lehetőséget, illetve a Vodafone, sok más vállalathoz hasonlóan hosszabb apasági szabadságot nyújt, mint a magyar állam: 5 nap helyett 10 napot vehetnek ki ebből a célból a cég férfi dolgozói. A #énjövőm nevet kapta a Coca-Cola programja, amely a kismamák és kisgyerekes anyukák képzésével foglalkozik. A Morgan Stanley és a Nők a Tudományban Egyesület SMARTIZ néven indított közös projektet, amely középiskolás, 16 éves lányokat támogat abban, hogy közelebb kerüljenek a matematikához és az informatikához. A Microsoft DigiGirlz nevű programjának segítségével szintén igyekszik gimnazista lányokat motiválni arra, hogy az informatikai pályát válasszák a jövőben.

A multinacionális cégek nagy többsége létrehozott már hasonlóan ösztönző projekteket, azonban ezek mind kis lépések, és még így sem mondható el, hogy a nagyvállalatoknak sikerült kiküszöbölni a nemi egyenlőtlenségeket. A lányokat ugyanis már gyerekkortól kezdve bátorítani kell arra, hogy ők is képesek ugyanolyan mértékben részt venni a tudományokban, mint a fiúk, sikeres női példaképeket kell eléjük állítani, és lelkesíteni kell őket, hogy szakmailag fejlődjenek.

A Transparency International Magyarország az elmúlt másfél évben rendszeresen foglalkozott a társadalmi nem és a korrupció kapcsolatával, így a nők üzleti életben betöltött szerepével is. Habár a bérszakadék kérdése közvetlenül nem kapcsolódik a korrupció jelenségéhez, hozzájárul olyan hatalmi struktúrák létrejöttéhez és megkövesedéséhez, amelyek lehetővé teszik a visszaéléseket, ezért fontosnak tartottuk foglalkozni a témával. A Transparency International Magyarország ’Speak up for Women’ című programjának keretén belül korábban megjelent blogposztjaink itt, itt és itt olvashatóak.

A szerző Kozma Lilla, a Transparency International Magyarország gyakornoka

Az Ipsos kéthavi rendszerességgel publikált, a világ 28 országában végzett kutatása szerint a magyarokat az egészségügy állapota és a szegénység aggasztja leginkább, a harmadik helyen a korrupció áll.

Január végén jelent meg az Ipsos legfrissebb, ’What Worries the World’ című felmérése, amely 28 országban végzett reprezentatív közvélemény-kutatások alapján igyekszik felmérni, hogy a vizsgált országokban melyek azok a társadalmi jelenségek, amelyeket a helyi közvélemény leginkább veszélyként érzékel, illetve, hogy ezek alapján mennyire pozitívak az országuk fejlődésével kapcsolatos várakozásaik. A felmérés összesen 17 problémaként érzékelhető területet vizsgál, amelyek között szerepel a szegénység, a munkanélküliség, a bűnözés, az oktatás, a klímaváltozás és a korrupció is (a kérdések, valamint a felmérés által lefedett országok teljes listája a legutóbbi eredményeket bemutató jelentésben megtalálható). A válaszadók három területet választhatnak, rangsorolás nélkül, így az arányok önmagukban nem jelölnek fontossági sorrendet, mégis irányadóak arra nézve, hogy mely területeket érzik a legtöbben problémásnak egy adott országban.

A legfrissebb adatokról szóló eddigi írások elsősorban azt emelték ki, hogy a magyarok 76 százaléka az egészségügyet jelölte meg a három legaggasztóbb terület egyikeként, ami a legmagasabb arány a vizsgált 28 ország közül. Bár a mintában rendkívül eltérő gazdasági fejlettségű országok szerepelnek, valóban szembetűnő, hogy a Magyarországhoz hasonló adottságokkal rendelkező Lengyelországban ugyanez az arány 55 százalék, globálisan pedig a válaszadók mindössze 27 százaléka sorolta az egészségügyet a TOP 3 aggodalma közé. Szintén lesújtó egyébként a szegénységre és társadalmi egyenlőtlenségekre vonatkozó adat: előbbi a magyarok 52%-a szerint problémás terület, ami globálisan a harmadik helyre elég, Oroszország és Chile mögött.

Az eddigi beszámolókból azonban kimaradt, hogy az egészségügy és a szegénység után a korrupció volt a harmadik olyan terület, ami a magyar válaszadók legfőbb aggodalmai között szerepelt:

A pénzügyi/politikai korrupciót a megkérdezett magyarok 49 százaléka sorolta a három legaggasztóbb jelenség közé Magyarországon.

Ez az adat több szempontból is érdekes. Egyrészt, ez globálisan az ötödik legmagasabb arány, a mintában szereplő európai országok közül viszont az első, megelőzve a közelmúltban korrupciós botrányok miatt kormányt váltó spanyolokat (41 százalék) és a nagyon hasonló adottságokkal rendelkező lengyeleket (35 százalék), a globális átlagról (30 százalék) nem is beszélve. Másrészt, habár az egészségügy problémáit lényegesen többen érzékelték releváns veszélynek, mint a korrupciót, utóbbi mégis megelőzött olyan, szintén nem problémamentes területeket, mint az oktatás (32 százalék), vagy a kormányzati kommunikációban évek óta hangsúlyos bevándorlás (11 százalék).

Bár a fenti kutatás mindössze egy, a korrupcióval kapcsolatos kérdést tartalmaz, reprezentativitása miatt mindenképp releváns számunkra, hiszen a magyar lakosságra nézve reprezentatív felmérések ritkán készülnek ebben a témában. A Transparency International Magyarország január végén publikálta a Korrupció Érzékelési Index (CPI) 2019-es eredményeivel kapcsolatos legfrissebb jelentését, amely megállapította: Magyarország a 180 országot rangsoroló globális felmérés 70. helyén végzett, Romániával holtversenyben, két pontot és hat helyezést rontva egy évvel korábbi értékeléséhez képest. A CPI azonban szakértői és üzleti értékeléseket tartalmaz, nem pedig a lakosságét.

A lakossági érzékelés vonatkozásában az Ipsos felmérésének itt közölt eredményei nagyrészt összecsengenek a European Council on Foreign Relations (ECFR) egy, a 2019-es EP-választások előtt közölt kutatásának eredményével, miszerint az egészségügy mellett a korrupció az a téma, amelyet leginkább veszélyként érzékelnek a magyarok, felülmúlva a bevándorlással kapcsolatos aggodalmakat. Az ECFR felmérése keretében végzett magyarországi 4000 fős reprezentatív kutatás válaszadói az egészségügyet és a korrupciót közel azonos arányban jelölték meg az ország előtt álló két legfontosabb kihívás egyikeként, míg arra a kérdésre, hogy jelentős probléma-e Magyarországon a korrupció, a válaszadók több mint 70 százaléka felelt igennel.

A lakossági érzékelésekre vonatkozóan a fent említett ECFR-felmérés mellett a Transparency International 2016-os Globális Korrupciós Barométere (GCB), valamint az Eurobarometer 2017-es különkiadása szolgálnak további releváns adatokkal. Előbbi szerint 2016-ban a magyar lakosság többsége (57 százaléka) úgy érzékelte, hogy romlott Magyarország korrupciós helyzete a lekérdezést megelőző négy évben, a kormány pedig a válaszadók szinte megegyező aránya (56 százaléka) szerint nem tett eleget a korrupció megfékezéséért. Ugyanakkor az országot sújtó problémák között csak a hatodik legfontosabbként értékelték a korrupciót (a válaszadók 28 százaléka említette), a prioritási listát ekkor toronymagasan az egészségügy problémái és a munkanélküliség vezette.

A 2017-es Eurobarometer kifejezetten a korrupció kérdéskörével foglalkozó felmérése szerint a magyar válaszadók mindössze 35 százaléka tartotta elfogadhatatlannak a korrupció különböző formáit, amely Lettország (34 százalék) után a második legalacsonyabb arány volt, jelentősen elmaradva a 70 százalékos uniós átlagtól.

Szintén rendkívül magas, 86 százalékos volt Magyarországon azok aránya, akik úgy vélték, hogy a korrupció széleskörben elterjedt jelenség az országban, míg arra a kérdésre, hogy az elmúlt három évben nőtt-e a korrupció mértéke, 56 százalék válaszolt igennel, ami a harmadik legmagasabb arányt képviselte az Európai Unióban.

A Transparency International Magyarország a célzott megoldási javaslatok kidolgozásához elengedhetetlennek tartja a korrupcióval kapcsolatos lakossági vélekedések minél teljesebb körű megértését, ezért a közeljövőben több olyan publikációval is készülünk, amelyek kifejezetten a lakossági érzékelésekkel és az azokat meghatározó legfontosabb szocio-demográfiai változókkal foglalkoznak majd.

Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmendezsere

Nehezebb-e megvesztegetni a női rendőröket? Csökkenti-e a korrupciót mértékét, ha a kormányokban és a gazdasági életben több nő jut vezető szerephez? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre próbált választ találni az ENSZ Fejlesztési Ügynökségének (UNDP) latin-amerikai és karibi irodája. A témában készült tanulmány az említett régió korrupciós helyzetét vizsgálja, figyelembe véve annak kulturális adottságait és a meglévő adatokat ahhoz, hogy megállapítsák, van-e valós ok-okozati összefüggés a női nem és a korrupt viselkedés közt.

Női közlekedési rendőrök – ez jelenthetné a hétköznapi korrupció végét?

Annak ellenére, hogy a Biblia szerint Éva bűne ahhoz vezetett, hogy az emberiséget száműzték az Édenből, a mélyen katolikus latin-amerikaiak a nőket morális szempontból sokkal magasabb szintre helyezik, mint férfi társaikat. A kolumbiai Valledepur polgármesterének a tanulmányban idézett szavaival élve: „A nők kevésbé haszonlesők, felelősségteljesebbek, és nem vesznek részt olyan tivornyákban, mint a másik nem képviselői. Továbbá adminisztratív és szervezési készségeik is kifejezetten jobbnak bizonyulnak a férfiakénál.” Ennek köszönhetően az említett polgármester büszkén szóvá is tette, hogy szakmai gárdájának 70%-át nők teszik ki. A nők integritásába vetett bizalom a helyi hatóságok foglalkoztatási politikáját is befolyásolta: Mexikóban, El Salvadorban és Kolumbiában is bevezettek csak nőkből álló forgalmi rendellenőrző csapatokat, a korrupció elkerülése végett.  

Ugyan a fenti intézkedések nagy előrelépést jelentenek a nemi egyenlőségért vívott harcban, azonban felmerül a kérdés, hogy valóban igaz-e, hogy a korrupció csökkenhet azáltal, hogy több nőt vonunk be a politikai, gazdasági életbe.

Az erről készült jelentésben összegyűjtött bizonyítékok szerint ez az elmélet nem igazolható, vagy legalábbis a társadalmi nem és a kialakult korrupció közötti közvetlen, ok-okozati kapcsolat a rendelkezésre álló adatok segítségével nem bizonyítható.

A tanulmány szerint a korrupcióval összefüggésbe hozható cselekményeket sokkal inkább az egyéni és a kulturális ösztönzők határozzák meg, mintsem a potenciális elkövetők neme. Ugyanakkor kérdésként merülhet fel, hogy a laborkísérletek és pszichoanalitikai kutatások eredményei tükrözik-e a valós körülmények közötti viselkedést. Ennek ellenőrzése érdekében a tanulmány a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexének (CPI) eredményei és az egyes latin-amerikai országok női képviselőinek száma közötti összefüggést vizsgálta. A kutatás arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon ahol több női politikus van a kormányban vagy a parlamentben, a CPI alacsonyabb értéket mutat-e. A tanulmány leszögezi: alapvetően eddig semmilyen vizsgálat nem mutatott ki kapcsolatot az alacsonyabb szintű korrupció és a több magas beosztású nő vagy női képviselő jelenléte között egy adott országban (ezt a kérdést egy következő blogposztunkban részletesebben is körüljárjuk).

A 2019-es Korrupció Percepciós Index eredményei alapján például Chile és Uruguay a legkevésbé korrupt országoknak számítanak a régióban, holott az itt található női képviselők aránya csak 22-23 százalék körüli (ez ugyan világviszonylatban alacsonynak számít, de így is majdnem a magyarországi arány kétszerese). Ezzel szemben Costa Ricában kiugróan magas női részvétel mutatkozik a politikai életben, ugyanakkor a korrupció is magasnak mondható. Ezzel ellentétben Ecuadorban szintén magas női képviselet mellett a korrupciós szint alacsony. Brazília vagy Argentína esetében a női vezetők jelenléte is csekély hatással bírt az ottani CPI indexre.  A UNDP kutatása nem fedi fel előttünk, hogy ennek ellenére mi indokolja a nők magasabb integritási kapacitásába vetett hitet Dél-Amerikában, amit ráadásul a statisztikák sok esetben nem igazolnak. Erre jó példa Eva Peron, Argentína egykori first ladyje, akit sokak a nemzet spirituális vezetőjének tekintettek, holott a valóságban nagyon is rendelkezett sajátos emberi hibákkal, sőt mi több, tudatában volt az igen súlyos állami szintű korrupciónak is.

Egy lehetséges magyarázat szerint a nemi egyenlőség hiánya miatt a nők még mindig nincsenek olyan intenzíven bevonva a társadalmi-gazdasági folyamatokba, mint férfi társaik, így a korrupcióba sem. Azonban, ha ez így van, akkor nem érthető a korrupciós cselekmények magas előfordulása az alacsonyabb államigazgatási szinteken, ha az ottani állásokat magasabb arányban nők töltik be. Kell, hogy legyen további magyarázat arra, hogy a nők integritásával szembeni attitűdök tartósan ilyen pozitívak. 

A tanulmány szerint a nők iránti pozitív észlelést meg lehet magyarázni azzal is, hogy a hagyományos társadalmi szerepeknek megfelelően elsősorban édesanyaként vagy gondviselőként jelennek meg a közgondolkodásban, így valószínűleg nehezebb rosszat feltételezni róluk. Továbbá a nők gazdasági-társadalmi státuszának alacsonyabbként való érzékelése is azt feltételezi, hogy a korrupcióhoz való hozzájárulásuk elenyésző. Ez azt is magában foglalja, hogy a nők kisebb valószínűséggel jelentenék, hogy megvesztegették őket. Egy 2010-es chilei felmérés szerint a férfiak 21.5%-a, míg a nők 14%-a jelentette, hogy meg akarták őket vesztegetni. 2012-ben ez a trend ugyanúgy fennállt. Hasonló eredményt mutattak ki Kolumbiában és El Salvadorban, ezekben az országokban a férfiak 9.6%-kal és 4%-kal nagyobb mértékben voltak hajlandók a megvesztegetést jelenteni, mint a nők.

Ennek természetesen az is állhat a hátterében, hogy a nőket nagyobb arányban érintő, szexuális ellenszolgáltatásért cserébe megvalósított korrupt cselekmények esetében alacsonyabb a bejelentési hajlandóság.

A tanulmány azonban azt is igazolja, hogy ez a trend nem általános, hiszen a nők néhány latin-amerikai országban sokkal inkább hajlamosak jelenteni egy-egy korrupciós esetet és nagyobb valószínűséggel érzékelik a közszférában tapasztalható korrupciót. Olyan esetekben, amikor a nők jelentősen felülreprezentáltak a bejelentők között, mint például az Argentina Social Care nevű program (2002-2007) esetében jellemzően magas volt a nélkülöző, kiszolgáltatott nők aránya. A bejelentők arányában tapasztalható különbséget a nemek közti aszimmetria is magyarázhatja, ide tartozik a közszféra, ahol jellemzően több nő dolgozik, mint férfi, például az oktatás vagy az egészségügy területén.

A tanulmány szerint szintén jellegzetes probléma, hogy a nők aránytalanul több esetben válnak szexuális kizsákmányolásban megtestesülő visszaélések (sextortion) áldozataivá, ami különösen az alacsony társadalmi-gazdasági státuszú nőket veszélyezteti.

Mi következik ebből?

A tanulmány rámutat arra, hogy nincs bizonyítható kapcsolat egy bizonyos nemhez való tartozás és a korrupt viselkedés között. A nők politikai részvételének előmozdítása ennek fényében elsősorban jogi kérdés, ami a demokrácia minőségének javulását eredményezné, de a korrupció elleni küzdelemnek nem elsődleges eszköze.

E téma boncolgatására több tanulmányra, illetve további empirikus tapasztalatok gyűjtésére lenne szükség, ugyanis az eddigi adatok és gyakorlatok nem támasztják alá egyértelműen a nők magasabb részvétele és a korrupció alacsonyabb szintje közti kapcsolatot, habár nem is cáfolják azt.

Úgy tűnhet, hogy Valledepur polgármesterének alkalmazási stratégiája jól működhet, de az ottani munkahatékonyság és az alacsony korrupció mögött sok egyéb tényező állhat.

Az e blogposzt alapjául szolgáló tanulmány teljes szövege ezen a címen olvasható.

A nemek és a korrupció közti kapcsolatot a Transparency International Magyarország is vizsgálja a ’Speak up for Women’ programjának keretén belül. A témában korábban megjelent blogposztjaink itt és itt olvashatóak.

A szerző Owen Howells, a Transparency International Magyarország korábbi gyakornoka (fordította: Kozma Lilla, a Transparency International Magyarország jelenlegi gyakornoka)

Magyarország a nemek közötti egyenlőség kapcsán továbbra is sok kihívással küzd, ahogy ezt a fenntartható fejlesztési célok gender-aspektusait összegző Equality Measure 2030 index is megmutatja. A nőket érintő szociális támogatásokon, illetve a béregyenlőségen is bőven lenne még mit javítani, de a nők politikai képviselete is sok kívánni valót hagy maga után. A nők politikai reprezentációja világszinten is gondot okoz még a legfejlettebb országokban is, azonban Európán belül nálunk a legalacsonyabb a női politikusok aránya. A nők hiánya a politikában és más vezetői pozíciókban azonban nem csak őket érinti: a női politikusok és vezetők számának növelése nagyot lendíthet a korrupció megfékezésén. Többek között ebben segíthet az Equality Measure 2030 új adatbázisa.

A Y2K-probléma túlélése után, 2000 szeptemberében az ENSZ tagjai aláírták a Millenniumi Fejlesztési Célokat (MFC). Ennek értelmében 15 éven belül, vagyis 2015-ig bizonyos célokat el kellett érni világszerte az előrehaladás jegyében. Kisebb-nagyobb sikerek után 2015-ben a világ vezetői egy New York-i csúcstalálkozón aláírtak egy új fenntartható fejlődési keretrendszert, amely felváltotta az MFC-t: ez az Agenda 2030. Az Agenda 2030 egy 17 Fenntartható Fejlődési Célból (FFC) és 169 konkrét feladatból álló ambiciózus lista, amelynek célkitűzéseit 2030-ig kellene teljesíteni. Az FFC-k (angolul: Sustainable Development Goals, vagyis SDG-k) a világ gyökeres megváltoztatásának építőkövei: a célok között megtalálható a szegénység felszámolása, a fenntartható városok és közösségek létrehozása, de van köztük konkrétabb feladat is, mint például a tengeri szennyezés megfékezése.

A célok között külön kategóriát képez a nemek közötti egyenlőség, amit az Equality Measure 2030 (EM30), egy független civil szervezet és globális szövetség olyannyira fontosnak vélt, hogy készített egy átfogó adatbázist arról, hogy a világ most hol áll a nemek közötti egyenlőség kérdésében.

Ehhez nem csupán azt a Fejlődési Célt használták fel, ami kifejezetten a nemek közötti egyenlőség előmozdítására irányul, hanem további 12 FFC-n belül külön figyelmet fordítottak a nőket kiváltképp érintő problémákra. A 13 felhasznált indikátor további alkategóriákra van lebontva; egy kategóriában maximum 100 pontot lehetett elérni. Itt fontos megemlíteni, hogy ezek a pontszámok nem százalékok, hanem több felmérés alapján egy 0-tól 100-ig terjedő skálán egységesített pontok – ahol a 0 a legalacsonyabb, a 100 a legmagasabb elérhető pontszám – némely kategóriában az egyes számszerűsített Fejlődési Célokat is figyelembe véve.  A valamennyi kategóriában elért pontszám átlagából állított össze az EM30 egy sorrendet, ami alapján valamennyi régiót és országot könnyen össze lehet hasonlítani.

Magyarország egy "fair" ország

Globálisan 129 országból Magyarország a 35. helyet érte el az Equality Measure 2030 indexben, 74,1 ponttal. Ugyan ez egészen jól hangzik, érdemes megjegyezni, hogy az Európai Unión belül 28-ból csupán a 25. helyen állunk. Összehasonlításképpen, a V4 országok is mind megelőztek minket a globális listán: Lengyelország a 30. helyen áll, Szlovákia a 22.-en, Csehország pedig a legjobb 20 közé is bekerült, igaz, csak az utolsó helyen. Mind a négy ország fontos mérföldköveket ért el a nemek közötti egyenlőség felé vezető úton, de csak Csehországnak sikerült „Jó” pontszámot elérni; Magyarország, Szlovákia, illetve Lengyelország mind „Fair” besorolást kaptak.

A legjobb 20 ország közül egyébként 17 Európában található. Minden régióban van legalább egy ország, ami „Rossz” vagy „Nagyon rossz” eredményt ért el, azonban Európában nincs egy ország sem „Nagyon rossz” pontszámmal. Meglepő módon, Szlovénia a 6. helyen áll globális szinten az indexben. Világszinten az átlagos pontszám 65,7 volt 100-ból, és a legtöbb kelet-európai ország az átlag körül vagy alatt teljesített. Európában első helyen Dánia áll 89,3 ponttal, ami globálisan is a legmagasabb pontszám, a legalacsonyabb pontszámot pedig Azerbajdzsán érte el.

Az európai és észak-amerikai régió kimagaslóan jól szerepel az 1. (A szegénység felszámolása), a 3. (Egészség és jóllét), a 4. (Minőségi oktatás), a 6. (Tiszta víz és alapvető köztisztaság), illetve a 7. (Megfizethető és tiszta energia) kategóriákban a nemek közötti egyenlőséget figyelembe véve – bár ezek az FFC-k inkább a legkevésbé fejlett országokban játszanak nagy szerepet. Itt olyan alkategóriákra kell gondolni, mint például az anyai halálozás, vagy a nők földbirtoklással kapcsolatos jogai. A régió átlaga az ötös (Nemek közötti egyenlőség) és a kilences (Ipar, innováció és infrastruktúra) kategóriában is jó a többi régióval összevetve. Ugyanakkor, néhány eredményen van mit javítani: átlagosan a régió még messze van a 13-as FFC (Fellépés az éghajlatváltozás ellen) és a 17-es FFC (Partnerség a célok eléréséért) elérésétől. Ezekben a kategóriákban az átlagpontszám 58,0, illetve 52,8 – ezzel mindkettőben a „Nagyon rossz” címet nyerte el a régió.

Az adatbázisban felhasznált 13 FFC közül Magyarország legrosszabb eredményét a 17-es, úgynevezett ’Partnerség a célok eléréséért’, kategóriában szerezte meg – ez például nőket érintő szociális támogatásokat foglalja magában. Ebben mi 46,2 pontot értünk el, de érdemes megjegyezni, hogy a szociális támogatásokkal kapcsolatban a legtöbb kelet-európai ország a globális átlag környékén vagy az alatt teljesített.

A 17-es FFC-t szorosan követi a 13-as, „Fellépés az éghajlatváltozás ellen” mutató, amelyben Magyarország 47,8 pontot ért el, ezzel szemben Csehország 64,5 ponttal az európai toplistát vezeti. A 9-es Fejlődési Célban, amiben fontos pontként szerepel a nők száma a matematika, technológia és mérnöki tudományokban (angolul STEM), 59,94 pontot értünk el, míg Csehország 64,5-öt. Ugyanakkor a statisztikák alapján Magyarországon a STEM-ben dolgozók 27%-a nő, míg Csehországban ez az arány csupán 23%. Ebben a kategóriában egyébként a kelet-európai országok meglepően jól szerepeltek: a nyolc legjobban értékelt ország közül kettő Kelet-Európában található. Érdekes módon, azokban az országokban, amelyek keveset költenek kutatás-fejlesztésre, kedvezőbbek a nemek közötti arányok a STEM-ben, mint azokban, amelyek sokat költenek rá, például Ausztria és Németország, akik a legrosszabb pontszámot érték el Európán belül.

Azonban nem minden kategóriában állunk rosszul. Magyarország három kategóriában is több mint 90 pontot ért el: „Tiszta víz és alapvető köztisztaság” (FFC 6), „Minőségi oktatás” (FFC 4), illetve „Megfizethető és tiszta energia” (FFC 7), ebben a sorrendben. Ezen felül több pontot értünk el (83.21) a 10-es Fejlődési Célban (Egyenlőtlenségek csökkentése) mint Szlovákia (76.88) és Lengyelország (78.40).

Nők a politikában

Habár a nemek közötti egyenlőtlenségeknek számos releváns és mérhető aspektusa van, a nők politikai képviseletével, illetve a női vezetők számával kapcsolatos viták a közelmúltban a magyar közéleti diskurzusban is kiemelt jelentőségre tettek szert.

A nők politikai és gazdasági vezetésben való szerepvállalása nemcsak reprezentációs szempontból fontos, hanem azért is, mert számos tanulmány arra utal, hogy az adott intézményekben előforduló korrupció mértékét is csökkenti.

De nem feltétlenül azért csökken a korrupció női vezetők kinevezésével, mert a nők kevésbé lennének korruptak – bár egyes kutatások kimutatták, hogy őket kevésbé lehet megvesztegetni, mint a férfi vezetőket –, hanem mert más prioritásaik vannak: például, a női politikusok az oktatásra illetve az egészségügyre szánnak több pénzt, ezáltal magasabb humán tőke születik, ennek pedig az az eredménye, hogy csökken a korrupció. Ugyanakkor ez nem csak egyirányú korreláció: egy 2019-es tanulmány szerint a korrupció oka lehet a női képviselők hiánya.

A nők képviseletének értékeléséhez érdemes az ötös számú Fejlődési Célra koncentrálnunk, amely konkrétan a nemek közötti egyenlőség elérésére vonatkozik. Az EM30 ezen belül két külön indikátorral figyeli a nők politikai képviseletét: parlamenti képviselőként illetve magasabb szintű, miniszteri pozíciókban. A nők politikai képviselete világszerte, még a magas jövedelmű országokban is gondot okoz: 2017-ben a globális átlag kicsivel 20% fölött volt, és több országban egy női tagja sem volt a kabinetnek.

* Az adatok a 2018. április előtti állapotot tükrözik.

A V4 országok közül mindkét kategóriában Magyarország érte el a legkevesebb pontot. Parlamenti képviselők terén 20,1 pontot kaptunk, ezzel a legutolsó helyen állunk Európán belül. Ebben a kategóriában meglepő módon Lengyelország érte el a legtöbb pontot, 56,1-gyel. Ugyanúgy Lengyelországban található a legtöbb nő a kormány magasabb pozícióiban, itt ők 45,4 pontot értek el, ami éppen 45,4 ponttal több, mint amit mi: 0. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezt a pontszámot egy régebbi felmérés alapján kaptuk: a 2018-as országgyűlési választások után, Bártfai-Mager Andrea miniszterségével, valamint Varga Judit igazságügyi miniszter közelmúltbeli kinevezésével javult a helyzet, már ami a női miniszterek számát illeti.

A magyar nők helyzete az igazságszolgáltatás magasabb szintjein egy kicsivel kedvezőbb, ráadásul itt nem is mi állunk az utolsó helyen a V4-ekhez képest, hanem Csehország a maga 26,7 pontjával. Itt mi Lengyelországgal azonos pontszámot kaptunk (40), míg az élen Szlovákia áll 61,5 ponttal.

A nemek közötti egyenlőtlenségek azonban nem csak a vezető pozíciókban mutatkoznak meg, hanem a gazdasági élet teljes spektrumán megtalálhatóak.

Az index mérte a nemek közötti bérszakadék mértékét is, amiből kiderül, hogy nem csak a V4-ek között állunk utolsó helyen, de Európán belül is csak Franciaországot sikerült megelőznünk.

A fentiek alapján összességében kijelenthető, hogy Magyarországnak még bőven akad tennivalója a Fenntartható Fejlődési Célok teljesítése érdekében, különösen, ami a nemek közötti egyenlőségre vonatkozó mutatókat illeti. A fenti számok alátámasztják azt a korábban többször is megerősített képet, hogy a nők aránya a magyar közéletben kirívóan alacsony, ami számos kutatás eredményei alapján korrupciós szempontból is kockázatokat hordoz.

A cikk alapjául szolgáló adatbázis itt érhető el.

A szerző Szolnoki Nikolett, a TI Magyarország korábbi gyakornoka

„Helsinki az Nyugat-e?” – teszi fel az ikonikussá vált kérdést a Csinibaba című film főszereplője, a gyári munkás Attila egy másik munkásnak, Pista bácsinak, amikor kiderül, hogy a Ki mit tud? nyertesei abban az évben Helsinkibe utazhatnak. A kérdés azért fontos számukra, mert ha Nyugat, akkor ott vár a szabadság. A munkások kicsit összevitatkoznak arról, hogy mennyire Nyugat is Helsinki, hiszen északon van, és „már komp jár át Leningrádba”.

Nekünk nem a hatvanas években, hanem 2019 decemberében adatott meg a lehetőség, hogy a finn nagykövetségnek köszönhetően három napot Helsinkiben tölthessünk, és újságírókkal, illetve média- és kommunikációs szakértőkkel találkozzunk. Ez alapján Helsinki nagyon is Nyugat, főleg Magyarországról nézve, és olyan messze van Oroszországtól, amennyire ez csak lehetséges. De legalábbis jóval messzebb, mint Magyarország.

Az ellentét Magyarország és Finnország között éppen azért volt annyira égbekiáltó, mert nem a Kádár-korszakból utaztunk Helsinkibe. Még a személyi igazolványunkat sem kellett felmutatni sehol a három nap alatt.

Mégis olyan volt, mintha egy másik világba, egy nagyon vágyott világba utaztunk volna. Ahol az újságírói szakmát annyira megbecsülik, hogy az állami tévén belül oknyomozó műhely működik, amelyet nem mellesleg egy nő vezet. Ahol a legnagyobb napilap, a Helsingin Sanomat szerkesztősége egy olyan hipermodern, gyönyörű épületben van, mint amilyen a budapesti Telekom Székház, és ahol a lap munkatársait az online újságírás nagy innovátoraiként jegyzik.

Ahol nem létezik olyan állami szerv, hogy Médiatanács, hanem egy önszabályozó szervezet ellenőrzi az újságírók munkáját, és ha valaki vét a szakma saját maga által kialakított szabályai ellen, akkor azt nem elsunnyogják, hanem beszámolnak róla.

Ahol az állami tévét a felmérések szerint az emberek túlnyomó többsége megbízható hírforrásnak tartja, a nézettsége pedig a kereskedelmi tévékkel versenyez. Ahol nemcsak megírták, hanem be is tartják a médiatörvényt, és nem ügyeskedtek addig, hogy az teljesen kiüresedjen. Ahol botrány van abból, ha a miniszterelnök nem tartja tiszteletben a közmédia függetlenségét. Ahol az iskolában tudatos médiafogyasztásra tanítják a gyerekeket, én nem a médiaismeret tantárgy megszüntetését tervezik.

És igen, ahol nincs Alkotmánybíróság, de nem azért, mert Finnország nem jogállam, hanem mert más eszközökkel is képesek garantálni a jog uralmát.

A felsorolást még hosszan folytathatnánk, de talán elég egyetlen adat is ahhoz, hogy számszerűen éreztessük a különbséget: Finnország a második a World Press Freedom Indexen, miközben mi ugyanitt a 87. helyet foglaljuk el Kirgizisztán, Kelet-Timor, Peru és Sierra Leone után közvetlenül.

A Transparency Magyarország 7. mentorprogramjának résztvevői a Helsingin Sanomat szerkesztőségében

Eközben a finnek sem állítják, hogy náluk minden tökéletes, és megnyugtatásunkra el is mondtak néhány történetet, amikor egy kis árnyék vetült a sajtószabadságra. Beszámoltak arról is, hogy az orosz trollok ott is próbálkoznak, a populizmus előretörése évek óta probléma, és az újságíróik is kapnak néha gyalázkodó kommenteket és fenyegetéseket. Arról, hogy minderre miként reagáltak a finnek, érdemes elolvasni a CNN riportját.

Sajnos arra a kérdésünkre azonban már a finnek sem tudtak mit válaszolni, hogy mi van akkor, ha nem külföldről érkeznek az álhírek, hanem az ország saját kormánya a dezinformáció leglelkesebb terjesztője. Vagy, ha a törvény szerint elvileg független a közmédia, de valójában a propaganda egyik első számú élharcosaként működik.

A finn média egyébként gyakran foglalkozik Magyarországgal, tehát sok újat nem tudtunk mondani – ottjártunkkor például a kulturális törvény akkor még csak tervezett átalakításáról közölt egész odalas cikket a Helsingin Sanomat.

Ami igazán lehangoló volt, hogy láthatóan Magyarország az intő példa a finn újságírók és politikusok számára arról, hogy milyen könnyű is elveszíteni a szabadságot.

Tehát miközben fantasztikus volt beszívni Helsinki nyugati légkörét akár csak három napra is, és tanulságos volt megtapasztalni, hogy így is működhet egy ország és a médiája, közben folyamatosan ott volt az emberben valami nehezen leírható rossz érzés. Egy kis szégyenérzettel megfűszerezett szomorúság, ami néha talán kétségbeesésbe is átcsapott. Mert nem a hatvanas évek államszocialista Magyarországáról érkeztünk Helsinkibe, hanem 30 évvel a rendszerváltás után, az Európai Unióból. És nem az a fő baj, hogy azt éreztük, hogy baromi távol vagyunk mindettől, hanem az, hogy nem közeledünk, hanem szánt szándékkal távolodunk tőle.  

A szerző Tasnádi Kata, a Transparency International Magyarország 7. oknyomozó újságírói mentorprogramjának résztvevője