HTML

A Transparency International Magyarország blogja

Az a célunk, hogy Magyarországon csökkenjen a korrupció mértéke, a közhatalmi döntéshozatal és a közpénzek elköltése átlátható és számonkérhető legyen, a közérdekű adatok pedig könnyen hozzáférhetőek. Ezért küzdünk. Bátran. A korrupció ellen.

Támogassa a korrupció elleni küzdelmünket!

fb_1szazalek_2015.jpg

Impresszum

Kiadó: Transparency International Magyarország Alapítvány
Székhely: 1055 Budapest, Falk Miksa u. 30.
Kiadásért felelős személy: Szabó Dániel

Ha mindenki korrupt, mi miért legyünk tisztességesek? - A társadalmi normák szerepe a korrupció elleni küzdelemben

A korrupció természeténél fogva rendkívül összetett jelenség, és a felszámolására nem létezik tökéletes, mindenki által elfogadott módszer: nincs a kezünkben egy univerzális formula, amelynek alkalmazásával Ugandától Magyarországon át az Egyesült Államokig eredményesen küzdhetnénk ellene. Ahhoz, hogy valódi gyógymódot találjunk, részletesen meg kell vizsgálnunk azokat a tényezőket, amelyek hozzájárulnak a kialakulásához. Egy friss tanulmány ezzel kapcsolatban arra világít rá, hogy a korrupció megfékezéséhez nem elegendő a korrupt cselekedetek szankcionálása, a hatékony megelőzéshez előbb a jelenséget lehetővé tevő társadalmi normák megértésére van szükség.

Két amerikai kutató, Cheyanne Scharbatke-Church és Diana Chigas egy, az antikorrupciós tervezés hatékonyságát növelni hivatott projekt keretében azt vizsgálják, hogy az ún. törékeny, gyenge intézményrendszerű és konfliktus sújtotta országokban (Fragile and Conflict-Affected States, FCAS) milyen szerepet töltenek be a társadalmi normák a rendszerszintű korrupció kiépülésében és fenntartásában, valamint hogy ezek vizsgálata hogyan integrálható a hatékony antikorrupciós tervezésbe. Bár elemzésük elsősorban afrikai országokra, például Ugandára, a Közép-Afrikai Köztársaságra és a Kongói Demokratikus Köztársaságra terjed ki, az általuk kidolgozott korrupciókutatási módszertan és a levont tanulságok a világ más, korrupciótól fertőzött társadalmaiban, így akár Magyarországon is komoly relevanciával bírhatnak.

A szerzők a gyakorlati kézikönyvnek is szánt tanulmánnyal és az ebben kidolgozott módszertannal a társadalmi normákról szóló szakirodalmat próbálják a korrupciókutatók és a korrupció ellen küzdő szervezetek számára könnyen alkalmazhatóvá és integrálhatóvá tenni, hiszen a normák vizsgálata ezidáig nem képezte a korrupcióelemzés szerves részét.

Amikor a Korrupció Elleni Bíróság mit sem ér

A törékeny államokban a korrupció nem a normális működéstől való eltérést, a kivételt, hanem éppen ellenkezőleg, a szabályt jelenti. Egy ilyen országban tipikusnak tekinthető egy olyan állapot, amelyben legalizált a korrupció, és az igazságszolgáltatás szereplőit a társadalom nem a jogok őreinek és védelmezőinek, hanem ragadozóknak tekinti. A bírák, a rendőrök és a börtönök dolgozói minden lehetőséget megragadnak a személyes gazdagodásuk érdekében, az állampolgárok pedig gyakran megvesztegetik őket.

Nézzünk egy példát: egy telekvitában az egyik érintett lefizeti a rendőrséget, hogy vegyék őrizetbe a másik felet, így kényszerítve ki a vita mielőbbi, a kenőpénzt fizető fél számára kedvező rendezését. Az őrizetbe vett személy hozzátartozójának ekkor vagy azért kell fizetnie, hogy a szerencsétlenül járt rokont kiengedjék, vagy azért, hogy a börtönben megfelelő élelmet és egészségügyi ellátást kapjon. Ha ezzel kapcsolatban kérelmet szeretne benyújtani, akkor a bírósági tisztviselőnek is „ügymenetkönnyítő juttatást” („facilitation payment”) kell biztosítani annak érdekében, hogy feldolgozza kérelmét, majd még egyszer, hogy később ne „veszítse el” a dokumentumot. Ezután a kedvező ítéletért cserébe a bíró „bírói díjat” számolhat fel.

Így a vesztegetés annyira integráns részévé válik a rendszernek, hogy mind a tisztviselők, mind az állampolgárok számára ez lesz a dolgok természetes menete.

A fenti leírás az észak-ugandai igazságszolgáltatási rendszerre vonatkozott, és a helyi lakosok beszámolói alapján készült. Amikor feltették nekik a kérdést, hogy mit gondolnak, miért hatja át ilyen mértékben a rendszert a korrupció, csak annyit válaszoltak: „Ez Uganda”. Ennek ellenére az országban egy sor olyan szabályozás van hatályban, amely a korrupciót hivatott megelőzni vagy szankcionálni. Létezik egy Korrupció Elleni Bíróság, továbbá – papíron legalábbis – különféle átláthatósági és ellenőrzési rendszerek működnek, melyek betartásáért az Igazságügyi Szolgálat és a Főfelügyelőség felel. A csalások visszaszorítására más intézmények is hivatottak: a rendőrségi fegyelmi bíróságok, az emberi jogokkal és a korrupcióval kapcsolatos panaszok irodája, nem beszélve az integritásra vonatkozó képzésről és oktatásáról, valamint a korrupció elleni médiakampányokról. Hiába azonban a kiépült korrupció elleni intézményrendszer, a Transparency International Korrupció Érzékelési Indexén Uganda 2018-ban 180 ország közül a 149. helyen végzett, mindössze 26 ponttal. (A 0 jelöli a legnagyobb, a 100 pedig a legkisebb korrupciós fertőzöttséget.)

Hogyan lehetséges, hogy Uganda ma a világ egyik legkorruptabb országa, ha látszólag ilyen sok erőforrást fektetnek a jelenség felszámolásába?

kampala-2376011_1920.jpg

A rendszerszintű korrupció és a társadalmi normák

Ugandában és a hozzá hasonló törékeny országokban az állam működésének minden elemét áthatja a hatalommal való visszaélés, és az állampolgároknak nincs más választásuk: muszáj kapcsolatba lépniük a korrupt hivatalnokokkal. Ez a rendszerszintű korrupció klasszikus példája, amely számos formát ölthet: a zsarolás, a sikkasztás, a nepotizmus vagy a részrehajlás (favoritizmus) csak néhány ezek közül. A rendszer fenntartásához további egyéni és társadalmi szintű tényezők is hozzájárulnak, például a jövővel kapcsolatos bizonytalanság, a túlélésért való küzdelem, az egyéni attitűdök, az erőforrások egyenlőtlen eloszlása, maguk a törvények, és nem utolsó sorban a társadalmi normák.

Annak megértéséhez, hogy miképp befolyásolják a normák a korrupciós mintázatokat, először elengedhetetlen a normák definiálása. A Scharbatke-Church - Chigas szerzőpáros szerint a társadalmi norma egy csoport tagjai közötti kölcsönös elvárásokat jelent az adott helyzetben való megfelelő viselkedésről. Ezek az elvárások döntő befolyással lehetnek arra, hogy valaki hogyan cselekszik bizonyos helyzetekben, hiszen a csoporthoz tartozás vágya erősebb lehet az egyéni morális meggyőződésnél.

A társadalmi elfogadás és megbecsülés kivívása érdekében gyakran követjük az uralkodó csoportviselkedést még olyan esetekben is, amikor kételyeink támadnak annak helyességét illetően.

A fennálló normák elutasítása ráadásul gyakran társadalmi szankciót von maga után, amely jellegét tekintve lehet belső vagy külső: bűntudatunk támadhat azok megtagadása miatt, vagy nevetség tárgyává tehetjük magunkat a csoport tagjai előtt.

A tanulmány szerzői kiemelik: a társadalmi normák jellegüket tekintve informálisak és íratlanok, és elkülönülnek a formális szabályoktól és törvényektől, amelyek írott formát öltenek, intézményesülnek, és jogi úton érvényesíthetővé válnak. Különbséget kell tennünk az egyénhez köthető értékek (például erkölcsi normák) és a társadalmi normák között is. Az egyénhez köthető értékek nem a folyamatosan zajló társadalmi interakciókból vezethetők le, és nehezen változtathatók meg büntetés kilátásba helyezésével.

pedestrians-400811_1920.jpg

Fontos megemlíteni, hogy egyetlen társadalmi norma eredményeként különféle viselkedésminták is kialakulhatnak, melyek össztársadalmi szempontból pozitívak és negatívak is lehetnek. Például a közösen végzett munka eredményeképp egy rendőri egység tagjai között kialakulhat együttműködés és az a meggyőződés, hogy a csapat tagjai mindig számíthatnak egymásra. Ez azt a pozitív viselkedésmintát erősítheti, hogy a rendőrök segítik és támogatják egymást, ahogy azt a tanulmány készítői például a Kongói Demokratikus Köztársaságban tapasztalták. Az is megtörténhet azonban, hogy – a nagy együttműködésben – a rendőrök szemet hunynak afölött, hogy valamelyikük visszaél a hatalmával, és bűncselekményt követ el. A társadalmi normák tehát önmagukban nem predesztinálják, hogy morálisan helyes vagy helytelen döntést hozunk-e, de befolyásolják viselkedésmintáinkat, amelyek mentén korrupt, vagy éppen becsületes cselekvést választunk.

Ebből logikusan az következne, hogy e normák vizsgálata az átláthatósági és korrupció elleni programok megtervezésének szerves részét kell, hogy képezze. De vajon így van-e?

Szélmalomharc helyett

A szerzők értékelése szerint sajnos nem: ők úgy látják, az antikorrupciós programok és intézmények jobbára olyan korrupciós helyzetelemzésekre épülnek, melyek a jelenséget ösztönző tényezőket figyelmen kívül hagyják, és csak azt vizsgálják, mi történik az adott országban, az okok megértése nélkül.

A tanulmány példaként említi a korrupciós járadékok és kenőpénzek áramlásának nyomon követését, ami a szerzők szerint remek módszer annak kiderítésére, hogy kik és milyen módon működtetik a rendszert, és segítségünkre lehet az elkövetők tetten érésében vagy a kiépült rendszer blokkolásában. Arról azonban semmit nem tudunk meg, hogy miért történik ilyen visszaélés. A törékeny államokban megpróbálhatják megakadályozni, hogy a bírák kenőpénzt fogadjanak el, mivel azonban a viselkedést ösztönző tényezők ettől nem változnak meg, az elkövető valószínűleg új, alternatív módszereket keres majd a gyakorlat fenntartása érdekében. Ha nem tesznek kísérletet a korrupció mögött húzódó okok megértésére, az átláthatóság élharcosai csupán szélmalomharcot vívnak – állítja a szerzőpáros.

Scharbatke-Church és Chigas szerint a korrupciót komplex rendszerként kell vizsgálni. Ez magában foglalja a feltárás és az elemzés kibővítését a korrupt viselkedésminták különféle okaira, különös tekintettel a korrupciót ösztönző („driver”) és lehetővé tevő („enabler”) tényezőkre. Fontos megvizsgálni azt is, hogy e tényezők kölcsönhatása miképpen teszi a korrupciót morálisan elfogadottá egy adott társadalmi kontextusban.

A legtöbb elemzés a szerzők szerint kellő mértékű figyelmet fordít a nem megfelelő jogi szabályozásra, a gyenge ellenőrzési mechanizmusokra vagy a hatalomkoncentrációra. Ezek mind fontos elemek, és érthető módon gyakran képezik vizsgálat tárgyát a korrupció felszámolásáért küzdő szakmai körökben. Azonban a korrupciót lehetővé tevő tényezők nem a korrupció közvetlen okai és okozói. Valaki nem azért lesz korrupt, mert monopolhelyzetbe kerül, vagy mert gyenge az átláthatósági szabályozás.

A korrupcióelemzéseknek ezért az ösztönzőket („drivers”) is azonosítaniuk kellene. Azokat a tényezőket, amelyek miatt az egyének úgy döntenek, visszaélnek a rájuk ruházott hatalommal.

Ilyen faktorok egyéni, intézményi, társadalmi és rendszerszinten egyaránt léteznek. „Driver” lehet például a hatalomvágy, a magasabb státusz és hírnév iránti igény, a korrupció által biztosított anyagi előnyök vagy pusztán a kapzsiság. De léteznek erkölcsileg könnyebben igazolható motivációs tényezők is, például a túlélés, a veszélyeztetettség vagy a társadalmi nyomás.

A szerzők arra világítanak rá, hogy ezek a tényezők már jóval kevesebb figyelmet kapnak a korrupcióanalízisben. Érvelésük szerint a törékeny államokban a korrupció egy úgynevezett komplex adaptív rendszer, amelyben a korrupt cselekedetek (például a kenőpénz fizetése) racionális viselkedésnek minősülnek. Végkövetkeztetésük szerint valószínűtlen, hogy ezekben a kevésbé fejlett országokban a hatalommal való visszaélés csökkenthető lenne olyan beavatkozások révén, amelyek azt feltételezik, hogy a korrupció csupán rendszerhiba és a normális működéstől való eltérésből fakad. A korrupció a vizsgált helyeken a rendszer alapvető eleme, működtetői pedig – az adott közegben – racionálisan cselekednek.

 

Szabó Dániel, a TI Magyarország kommunikációs projektmenedzsere

16 komment

Magyar-portugál: Ki menedzseli hatékonyabban az EU-s forrásokat?

Magyarország az Európai Unió tagállamai közül az uniós alapok egyik legnagyobb kedvezményezettje: A 2014-2020-as programozási időszakban 25 milliárd euró támogatást kapunk az Európai Strukturális és Befektetési Alapokból, a hazai közbeszerzések közel 50%-a pedig uniós társfinanszírozásban valósul meg. De mennyire hatékony e források felhasználása, és vajon megfelelően működnek-e a hatékony felhasználást biztosítani hivatott ellenőrzési mechanizmusok? Hogy erre választ kapjunk, érdemes összehasonlítani hazánk teljesítményét egy olyan országéval, amely hasonló mérete és lélekszáma mellett szintén az egyik kiemelkedő kedvezményezettje az uniós forrásoknak. Ez az ország pedig nem más, mint Portugália.

Magyarországon az uniós források felhasználása számos rendszerszintű kockázatot rejt magában, és az intézmények sok esetben nem képesek kiszűrni ezeket. Sőt, valójában az intézményrendszer teremti meg a korrupció lehetőségét, ahogy azt a Transparency International Magyarország 2015-ös tanulmányában megállapította. Magyarország már jó néhány éve az első három hely valamelyikén végez az OLAF (Európai Csalás Elleni Hivatal) által ajánlásokkal lezárt ügyek listáján, és vezeti azt a listát is, amely a pénzügyi visszafizetésekre vonatkozó ajánlásokat rangsorolja az uniós kifizetésekhez százalékosan viszonyítva.

A TI Magyarország azt is többször, több tanulmányban bemutatta, hogy az uniós alapok, azaz az európai közpénzek Magyarországon sokszor egyéni érdekeket szolgálnak: ezek a kormányhoz lojális körök gazdagodásának fő forrásai. Magyarországon a politikai integritás nagyban erodálódik, ahol az uniós pénzek játszák a főszerepet.

Az OLAF éves jelentéseit tanulmányozva Portugália is kitűnik, de nem a Magyarországhoz hasonló negatív előjellel: habár Portugália is az uniós alapok egyik legnagyobb kedvezményezettje, és az ország sok tekintetben összehasonlítható Magyarországgal, Portugália vonatkozásában az OLAF évek óta csak egy-két esetet vizsgál.

Portugália, Magyarországhoz hasonlóan, 25.8 milliárd eurót kap az uniós alapokból a jelenlegi hétéves programozási időszakban. A régióinak többsége, akárcsak Magyarországon, fejletlennek tekinthető, kivéve a fővárosi régiót. A két ország összehasonlíthatóságát megkönnyíti, hogy területük és lakosságszámuk is közel megegyező.

A hasonlóságok ellenére, míg a 2014-2018-as időszakban az OLAF 52 olyan ügyet zárt le Magyarország vonatkozásában, amelyben szabálytalanságot, vagy csalást detektált, és ebben az 52 ügyben az összes Magyarországnak allokált uniós támogatás közel 4%-ának visszafizettetését javasolja az OLAF – amely magasan a legnagyobb arány az összes tagállamot tekintve is –, addig Portugáliát illetően az OLAF csak 10 ügyet zárt le ajánlásokkal, 0,42%-os visszafizetési rátával.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy az OLAF statisztikái szerint a portugál hatóságok a pénzügyi hatások vonatkozásában nagyobb arányban derítettek fel maguk szabálytalanságokat, mint a magyar hatóságok, amely öszességében egy hatékonyabb, az uniós alapok kezelésére létrehozott intézményrendszert valószínűsít Portugáliában, szemben Magyarországgal.

 Metodológia

Az uniós alapok hazai és portugáliai kezelésének hatékony összehasonlításához három olyan jelenséget érdemes kiemelni, amely hozzájárul az uniós pénzek felhasználásával kapcsolatos magas korrupciós kockázathoz Magyarországon:

  1. Az intézményrendszer centralizációja: Magyarországon az uniós alapokat kezelő intézményrendszer rendkívül centralizált, következésképpen a kormánynak mindenre kiterjedő, közvetlen befolyása van az uniós alapok felhasználására még az egyedi projektek szintjén is.
  2. Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége: Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége hazánkban erősen megkérdőjelezhető – mind az uniós alapokat kezelő intézményrendszeren belül, mind azon kívül, azaz azoknál a hatóságoknál, amelyek általában is ellenőrzik a közpénzek költését.
  3. Abszorpciós nyomás: A magyar kormány fő célja, hogy minél több uniós pénzt használjon fel a lehető leggyorsabban, míg a tervezés és az ellenőrzés másodlagos.

Most pedig e három indikátor mentén vizsgáljuk meg az uniós alapok kezelésére felállított portugál intézményrendszert.

 1. Az intézményrendszer centralizációja

A tagállamokban az uniós alapok kezelésére létrehozott intézményrendszer alapjait az Európai Strukturális és Befektetési Alapokra vonatkozó közös rendelkezések megállapításáról szóló 1303/2013/EU rendelet fekteti le. A tagállamoknak operatív programonként ki kell jelölniük egy irányító hatóságot, egy igazoló hatóságot, valamint egy funkcionálisan független általános audit hatóságot.

2011 előtt Magyarországon az operatív programok irányító hatóságai a kormány által felügyelt, de szervezetileg elkülönült Nemzeti Fejlesztési Ügynökségen (NFÜ) belül működtek, valamint regionális közreműködő szervezetek is ki voltak jelölve. 2011-ben a magyar kormány azonban megszüntette az NFÜ-t és a közreműködő szervezeteket, és az irányító hatóságokat teljes mértékben a területtel foglalkozó minisztériumokba integrálta.

Portugáliában az intézményrendszer nagyban hasonlít a 2011 előtti magyarországi rendszerhez, de még inkább decentralizált és pluralizált. A politikai felügyeletet egy tárcaközi bizottság felügyeli (Comissão Interministerial de Coordenação), míg a szakmai-technikai kordinációt egy ügynökség látja el (Agência para o Desenvolvimento e Coesão). Habár az Ügynökséget a Tervezési Minisztérium (lényegében az infrastruktúráért felelős minisztérium) felügyeli, az ügynökségnek saját elnöke van, és elkülönült hierarchiával és szervezetrendszerrel rendelkezik. Ez az Ügynökség közvetett államigazgatási szervként funkcionál (administração indireta do Estado). Az Ügynökség irányítása alatt tíz irányító hatóság (Autoridade de Gestão) működik, amelyből három ún. tematikus operatív programot kezel, hét pedig területi (regionális) operatív programokat. Ez utóbbi irányító hatóságok központjai az adott régióban találhatóak. Ezenkívül mindegyik irányító hatóság számos közreműködő szervezetre delegálta egyes hatásköreit, például önkormányzatok szövetségeire vagy a turizmusért felelős ügynökségre. Az audit hatóság feladatkörét pedig a kormány belső ellenőrzését végző szervezet látja el, az Inspeção-Geral de Finanças.

Tekintettel arra, hogy az intézményrendszer meglehetősen decentralizált és pluralizált, a portugál központi kormányzatnak nincs közvetlen ráhatása az egyedi projektekre, ezenkívül még a belső ellenőrzési mechanizmusok is függetlenül tudnak működni, hiszen a portugál kormány nem saját magát ellenőrzi.

2. Az ellenőrzési mechanizmusok függetlensége

Az uniós jogszabályokban lefektetett megosztott irányítás (shared management) alapelvének megfelelően a tagállamok és az Európai Bizottság közösen felelős az operatív programok irányításáért és ellenőrzéséért, a végrehajtás pedig elsődlegesen a tagállamok feladata. Az ellenőrzés nem csak az irányító hatóságok belső ellenőrzési mechanizmusait jelenti, hiszen az állam általános, a közpénzek költését felügyelő szervei is részt vesznek a folyamatban, például a számvevőszék, az ügyészség, a versenyhivatal vagy a közbeszerzési hatóság.

Az elmúlt kilenc évben Magyarországon a kormányzó párt kétharmados többséggel rendelkezett (és rendelkezik) az Országgyűlésben, amely lehetővé tette a kormánynak, hogy szinte teljesen felszámolja a tőle független államhatalmi intézmények szakmai és szervezeti autonómiáját, és azokat szinte kivétel nélkül iránta elkötelezett személyek irányítása alá vonta, melynek következtében megroppant a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszere.

Következésképpen ezek az elméletben független ellenőrző szervek nincsenek abban a helyzetben, hogy megfelelően felügyeljék az uniós források felhasználását, különös tekintettel arra, hogy az uniós alapok a kormányzó párthoz hűséges emberek meggazdagodását (is) szolgálják.

Habár a portugál politikai élet elemzése túlmutatna ezen írás keretein, ennek általános ismerete alapján elmondható, hogy nagyon valószerűtlen egy hasonló helyzet - lényegében az állam foglyul ejtése - kialakulása az országban. A 2015-ös parlamenti választások során egyik párt sem szerzett többséget, így az utóbbi 4 évben kisebbségi kormányzás van Portugáliában. A választások után először a jobbközép és konzervatív pártok koalíciója kapott felhatalmazást a kormányalakításra, de nem kapták meg a szükséges szavazatokat a Parlamentben. Mindeközben a Szocialista Pártnak sikerült külső támogatást szereznie három másik párttól, így végül egy szocialista kisebbségi kormány jött létre.

Az állam foglyul ejtésének valószínűtlenségét támasztja alá például a Világbank jogállamiság indexe is, melyen Portugália sokkal magasabb pontszámmal rendelkezik, mint Magyarország.

Hasonló képet kapunk, ha a kormányzat hatékonyságára, vagy a korrupció kontrolljára vonatkozó indikátorokat nézzük meg. Emellett Portugália a Transparency International Korrupció Érzékelési Index rangsorában is évről-évre sokkal jobban teljesít hazánknál.

3. Abszorpciós nyomás

Magyarországon 2015-ben a TI Magyarország írt először az uniós források felhasználásához kötődő korrupciós kockázatokról szóló jelentésében az abszorpciós nyomásról. Azóta a magyar kormány számos alkalommal kifejezte, hogy elsődleges célja az, hogy a lehető legtöbb uniós forrást használja fel a lehető leggyorsabban. Erre tekintettel a kormány a Magyarországnak szánt uniós pénzek 110-115%-át tervezi felhasználni azért, hogy ha bizonyos projektek nem mennek át az Európai Bizottság ellenőrzésén, akkor egy másik projekt számláit tudják benyújtani. Ennek eredeményeképpen a projektek tervezése, az egyes projektekkel elérni tervezett célok indokoltsága, illetve az ellenőrzés másodlagos.

Habár a portugál kormány szintén szeretné fenntartani az uniós pénzek jó abszorpciós rátáját,  és a 2007-2013-as programozási időszakban Portugália végzett az első helyen ebben a tekintetben, az uniós pénzek 100%-át sikeresen felhasználva, a két kormány megközelítése közötti különbséget mégis jól szemlélteti a következő két ábra, amelyek az uniós projektek végrehajtásának előrehaladását mutatják a két országban.

Az ábrákon jól áthatjuk, hogy a 2014-2020-as programozási időszakban a tényleges végrehajtás valójában 2016-ban kezdődött.

2017-re Magyarország már az uniós pénzek 96%-ról döntött, tehát a kormány papíron gyakorlatilag két év alatt elköltötte a hét évre kapott uniós pénzeket.

Ugyanebben az időszakban a portugál kormány csak az uniós pénzek 64%-áról döntött. 2019 közepére a magyar kormány döntési rátája már elérte a 109%-ot, míg a portugál kormányé ehhez képest 88%-ot. Másfelől viszont azt is láthatjuk, hogy a portugál kormány az uniós pénzek nagyobb hányadát fizette ki a kedvezményezetteknek ténylegesen, mint a magyar kormány: 36%-ot szemben a hazai 27%-kal 2018-ban; és 41%-ot szemben a mi 34%-unkkal 2019 közepéig. Mindez jobban előkészített projekteket, és összességében az uniós források átgondoltabb felhasználását sugallja a portugál kormány részéről egy kiegyensúlyozott abszorpciós ráta mellett a hétéves uniós költségvetési időszak folyamán.  

Mi következik ebből?

A magyar és portugál uniós forráskezelési rendszerek rövid összehasonlítása alapján elmondhatjuk, hogy az uniós pénzeket kezelő intézményi struktúra Portugáliában decentralizált és pluralizált, különösképpen a Magyarországon tapasztalható nagymértékű centralizációjához képest. Emellett nem mutat semmilyen jel arra, hogy Portugáliában a független ellenőrző szervek ne tudnák független módon ellenőrizni a közpénzek költését. Az adatok továbbá azt valószínűsítik, hogy Portugáliában az uniós pénzek elköltése sokkal inkább előkészített és átgondoltabb folyamat. Mindezek magyarázatul szolgálhatnak az írás elején felvetett különbségre, miszerint Portugália vonatkozásában jóval kevesebb csalást vagy szabálytalanságot feltételező OLAF nyomozás van, illetve azt, hogy a portugál hatóságok nagyobb arányban szűrik ki maguk a szabálytalanságokat, mint a magyar hatóságok.

 

A szerző Nagy Gabriella, a Transparency International Magyarország közpénzügyi programjainak vezetője

0 komment

„Az egyedüli fegyverünk a nyilvánosság” – hangzott el a Transparency International Magyarország a Korrupcióellenes Világnap alkalmából tartott konferenciáján

Magyarországon a korrupció végtelenül központosítottá vált, ugyanakkor az önkormányzatok az átláthatóság szigeteiként jó példát mutathatnak, s ezáltal helyi szinten a jogállamiság helyreállítását is szolgálhatják – ez derült ki a Transparency International Magyarország a december 9-i Korrupcióellenes Világnap alkalmából szervezett konferenciáján tartott előadásokból és panelbeszélgetésekből, amelyek teltházas közönség előtt zajlottak a budapesti Mozsár Bisztróban.

„A jogállami normák megsértése és a korrupció egymást feltételezi. Ebben az évtizedben a korrupció végletesen központosítottá vált Magyarországon. Ennek lényege az erőforrásoknak különféle eszközökkel történő újraosztása, az új elit megteremtése, a kormányközeli szereplők jutalmazása, helyzetbe hozása. A közpénzszivattyúk révén – a legtöbb esetben a jogállami normák megsértésével – az adófizetők pénze magánvagyonná lényegül át. (…) Az a hatalomközpontosítás, ami Magyarországon kiépült, a világban nem, de az Európai Unióban szélsőségesen egyedinek mondható. Sehol az Unióban nincs ekkora hatalma a kormánynak, az államnak, végső soron egy embernek, a kormányfőnek. Nálunk ott is a piramiselv uralkodik, ahol annak semmi helye nem lenne” – fogalmazott nyitóbeszédében Martin József Péter, a Transparency International Magyarország ügyvezető igazgatója a „Magyarország: túl a jogállamon? – A helyi önkormányzatok és az Európai Unió szerepe a jogállamiság erősítésében” című konferencián. A TI Magyarország ügyvezető igazgatója hozzátette: a most hatalomra került polgármestereknek a folyamatos feladat- és forrásmegvonások miatt rendkívül nehéz dolguk lesz, amit a sokhelyütt feudális társadalmi viszonyok sem fognak segíteni.

"A közhatalmat gyakorlóknak egyfelől példát kell mutatniuk, és ellenállni minden korrupciós nyomásnak, jöjjön akár adott esetben a saját politikai oldalukról is. Másfelől, a lakosságban is meg kellene érlelődnie a változás szükségességének, annak, hogy a jelenlegi helyzet tarthatatlan" - fogalmazott Martin József Péter.

ksz_159152_tz_20191209_0158-150.jpg

Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere nyitóbeszédében kiemelte: az önkormányzatok átlátható működése lényegi eleme annak a politikának, amit a választók október 13-án támogattak, s hasonló törekvéseket tapasztalt az elmúlt időszakban Isztambulban, Varsóban és a térség más nagyvárosaiban is. Úgy fogalmazott:

„Amikor a demokrácia válságban van, akkor nem a kevesebb demokrácia a helyes válasz, hanem a még több demokrácia.”

Ezt kifejtve rámutatott, hogy a 20. századi képviseleti demokrácia válságát nem populista, a vezetőkbe vetett feltétlen hitre építő politikával, hanem a részvételiség erősítésével lehet orvosolni, amely helyreállítja a választópolgárok bizalmát abban, hogy kontrollálni tudják az életüket befolyásoló döntéseket. „Az átláthatóság valójában arról szól, hogy lebontjuk a döntéshozók és az állampolgárok között fennálló információs aszimmetriát” – fogalmazott Budapest főpolgármesetere, hozzátéve: a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén elfogadott, a Transparency International Magyarország, a K-Monitor és az Átlátszó által közösen kidolgozott Ez a minimum! program célkitűzéseinek megfelelően törekedni fognak arra, hogy minden közérdekű információt megosszannak a polgárokkal. Karácsony Gergely beszédében arra is kitért: „nagy megtiszteltetés volt a főváros számára”, hogy Ligeti Miklós beszédet tartott a Fővárosi Közgyűlés alakuló ülésén az Ez a minimum! programmal kapcsolatban. Budapest főpolgármestere egyben kifejezte elkötelezettségét az átláthatóság irányában tett további jogalkotási lépések megtétele iránt, valamint reményét fejezte ki, hogy a budapesti példa egyfajta „pozitív spirált” indít el az országban, ami az átláthatóság kérdését illeti.

ksz_159154_tz_20191209_0218-150.jpg

Az Ez a minimum! programot ismertető előadásában Ligeti Miklós, a Transparency International Magyarország jogi igazgatója kiemelte: az először 2014-ben megfogalmazott, a 2019-es önkormányzati választásokra részletesebben kidolgozott program hat témakört ölel fel; az ezekben foglalt ajánlások megvalósulása jobb, átláthatóbb, a közérdekű adatok széleskörű hozzáférését biztosító önkormányzati működést eredményezne. Ligeti Miklós rámutatott: idén majdnem 400 jelölt csatlakozott a programhoz, akik közül közel 200-an mandátumot is szereztek 60 településen. A megválasztott „Ez a minimumos” jelöltek közül tizenöten polgármesteri mandátumot szereztek, beleértve Budapest főpolgármesterét is. A TI Magyarország jogi igazgatója azt is megjegyezte: az Ez a minimum! „két szempontból is csak minimumcsomag”. Egyrészt, „ennél kevesebbet nem nagyon érdemes tenni a korrupció ellen”. Másrészt, az elkészült mintarendelet további jogszabályokkal történő kiegészítésére van szükség ahhoz, hogy a szabályozás tényleg jól működjön. Ligeti Miklós arra is figyelmeztetett: „nem elég jó szabályokat alkotni, azokat jól is kell alkalmazni a gyakorlatban”, így például el kell érni, hogy a vagyonnyilatkozatok a valóságot fedjék.

A konferencia nyitóelőadásait egy frissen megválasztott polgármesterekből álló panelbeszélgetés követte, amelyben a városvezetők azt a kérdést járták körül, hogy az önkormányzatok mennyiben lehetnek a jogállami korrekció színterei. A Baranyi Krisztina (Ferencváros), Fülöp Zsolt (Szentendre), Márki-Zay Péter (Hódmezővásárhely) és Pikó András (Józsefváros) részvételével zajló panel tagjai egyetértettek abban, hogy az önkormányzatok pozitív példákkal járhatnak elöl az átláthatóság előmozdításában és a korrupciós bűncselekmények felderítésében, ugyanakkor eltérő véleménnyel voltak a 2019-es önkormányzati választásokra létrejött ellenzéki együttműködés tartósságáról. Míg a résztvevők többsége alapvetően optimista volt az együttműködés jövőjét illetően, Márki-Zay Péter úgy fogalmazott: ha a pártokon múlik, azok „bármikor lenyelik” ezeket az elsősorban kényszer szülte együttműködéseket.

A polgármesterek arról is beszámoltak, hogy eddigi működésük során milyen korrupciós esetekre derítettek fényt, s ezek közül hány esetben indult büntetőeljárás.

Pikó András úgy fogalmazott: mióta átvette mandátumát, Józsefvárosban „másznak ki a csontvázak a temetőből”, így sorra derül ki, hogy az önkormányzati cégeket sok esetben kifizetőhelynek használta a korábbi városvezetés.

Budapest VIII. kerületének polgármestere azt is hozzátette: úgy tapasztalja, hogy a korrupciós kérdésekre a polgárok is nagyon érzékenyek, így a hasonló esetek felderítését élénk érdeklődés kíséri a helyiek részéről. Hódmezővásárhely polgármestere hasonlóképpen arról számolt be, hogy a város több tucat alkalmazottat foglalkoztatott „kamuállásokban”, hogy ezzel segítse a helyi Fidesz-frakció munkáját, valamint a kormánypárt az internet-szolgáltatást is ingyenesen kapta egy városi cégtől. Márki-Zay Péter szintén beszámolt önkormányzati lakások barátoknak történő értékesítéséről, előre lejátszott közbeszerzésekről, valamint rokonoknak adott tiltott kedvezményekről is. Értékelése szerint az újonnan megválasztott polgármesterek felelőssége, hogy megmutassák, „egyáltalán nem feltétlenül igaz, hogy minden politikus lop”. Baranyi Krisztina arról beszélt: elkezdett nyilvántartást vezetni arról, hogy mennyi pénzt takaríthatnak meg a korrupciógyanús szerződések felmondásával. Erre példaként megemlítette, hogy a hivatalnak eddig 24 ügyvédi irodával voltak külön szerződései, amelyek alapján az önkormányzat érdemi teljesítés nélkül fizetett ki „havi többmillió forintot”. Szintén kifizetőhelynek számított a ferencvárosi önkormányzati lap, ahol volt olyan munkatárs, akinek az volt a feladata, hogy elolvassa az újságot. Ferencváros újonnan megválasztott polgármestere arra is javaslatot tett, hogy az önkormányzati szerződések nyilvánossága azok hatályba lépésének is feltétele legyen. Fülöp Zsolt, Szentendre új polgármestere leszögezte: alapelvük volt, hogy az átadás-átvételkor megszerzett dokumentumokat hozzák nyilvánosságra, azonban a honlapot a szerződések nyilvánosságra kerülése után szinte azonnal feltörték. Fülöp az önkormányzati választások előtt megrendelt, majd hirtelen visszamondott értékes festményről, valamint egy kormányközeli közvélemény-kutató cég 8 oldalas tanulmányáért kifizetett kétmilliós megbízási díjról is beszélt, rámutatva, hogy az új városvezetők „egyedüli fegyvere a nyilvánosság”, amelyet saját magukkal szemben is alkalmazniuk kell.

ksz_159165_tz_20191209_0391-150.jpg

Az első panelbeszélgetést követő vitaindító előadásában Győrffy Dóra, a Budapesti Corvinus Egyetem egyetemi tanára arra kereste a választ, hogy az Európai Unió miként tudja ösztönözni tagállamaiban a jogállami elvek érvényesülését. Győrffy előadásában úgy fogalmazott: „A jogállamiság az európai identitás egyik alappillére.” Különböző statisztikai adatok összevetésével rámutatott: azok az EU-tagállamok, amelyek jogállamiságban lecsúsznak, egyben a gazdasági felzárkózásban is lemaradnak.

Győrffy Dóra egyben hangsúlyozta: a jogállam nem csak önmagáért fontos, hanem egyben ez biztosítja a gazdasági növekedés, a szabadság, a biztonság, a természetvédelem, s egy ezek révén megvalósuló magasabb életminőség alapfeltételét.

A fentiekre reflektálva a konferencia második panelbeszélgetésében Arató Krisztina, az ELTE ÁJK egyetemi tanára, Csontos Enikő, az Európai Bizottság Magyarországi Képviseletének képviseletvezető-helyettese, Fleck Zoltán, az ELTE ÁJK egyetemi tanára és Michiel van Hulten, a Transparency International európai uniós tagozatának vezetője azt járták körül, hogy az Európai Unió milyen eszközökkel szankcionálhatja a jogállamiság erózióját az egyes tagországokban. Ennek kapcsán Csontos Enikő kiemelte: az Európai Bizottság számos eszközzel igyekszik támogatni a jogállami érvek érvényesülését, így például az ún. „hetes cikk szerinti eljárással”, illetve az Európai Ügyészség felállításával. Válaszul Arató Krisztina megjegyezte: az EU-s szabályok felállításakor nem kalkuláltak a „trükkös kelet-európaiakkal”, így nem véletlen, hogy épp Lengyelország és Magyarország nem támogatja az Európa Ügyészség létrehozását. Arató Krisztina szintén kiemelte: a túlárazott közbeszerzések az EU-s támogatások lényegét hiúsítják meg, s ezáltal valójában nem segítik elő a konvergenciát, vagyis a leszakadt tagállamok felzárkózását.

ksz_159190_tz_20191209_0823-150.jpg

A Transparency International EU-s tagozatának vezetője úgy fogalmazott:

„A jogállamiság az Európai Unió alapja”, így a jogállami kritériumok nem csak a csatlakozás pillanatáig érvényesek, hanem éppen onnantól válnak igazán jelentőssé.

Michiel van Hulten hozzátette: a TI EU támogatja, hogy az EU új szabályokat fogadjon el a jogállami alapelvek megsértésének szankcionálására, különösen mivel a hetes cikk szerinti eljárás eddig csak politikai eszközként működött. Michiel van Hulten arra is kitért: ugyan a támogatások felhasználása nem a Bizottság felelőssége, de a támogatási sémák megtervezésében is vannak hibák, ezért szorgalmazta ezek újragondolását. Ezzel szemben Fleck Zoltán úgy érvelt: veszélyes az a megközelítés, amely szerint a Bizottság nem vállal felelősséget a tagállami visszaélésekért, hiszen az Európai Uniót is minősíti az, hogy milyen „leggyengébb láncszemet” tűr meg a sorai között. Fleck Zoltán szerint az elmúlt 10 év egy „nagyon drága tanulási folyamat” volt az EU-nak, amely nem volt felkészülve arra, hogy nem jogállami szereplőket szankcionáljon. Hozzátette: a támogatások megvonása valószínűleg nem lesz elég a jogállami korrekcióhoz.

 

A Transparency International Magyarország ezúton is köszöni minden résztvevőnek a tartalmas szakmai programot és az izgalmas vitákat, illetve a Nyílt Társadalom Alapítványoknak az esemény megszervezéséhez nyújtott támogatást.

0 komment

Női képviselők az önkormányzatokban – Nem nőknek való vidék?

Az elmúlt években számos cikk foglalkozott azzal a kérdéskörrel, hogy miért ilyen alacsony Magyarországon a nők politikai képviselete, különösen az országgyűlésben. Ugyanakkor a 2019-es EP-választások némi újdonságot hoztak ebben a tekintetben: mind a női listavezetők, mind a női jelöltek száma felülmúlta a korábbi rekordokat. Az alábbi írásban azt járjuk körül, hogy milyen különbségek fedezhetőek fel a különböző szintű magyarországi választásokon mandátumhoz jutott nők arányában, valamint hogy érzékelhető-e valamilyen pozitív elmozdulás ebben a tekintetben. Elemzésünk különösen a 2019-es önkormányzati választások eredményeire koncentrál.

 Amennyiben az Európai Unió országait vesszük összehasonlítási alapul, Magyarország hagyományosan sereghajtónak számít a nők politikai képviseletét illetően: a 2018-as országgyűlésbe beszavazott 12,6 százaléknyi női képviselő konkrétan a legalacsonyabb arány az Európai Unióban. Összehasonlításképpen: a térségbeli országok közül Csehországban 21, Lengyelországban 26,1, Szlovákiában 20,7, Romániában pedig 19,6 százalék volt a nők aránya a törvényhozásban az Eurostat 2018-as adatai szerint, míg az EU-tagállamok nemzeti parlamentjeiben átlagosan 30,6 százalék nő ült, majdnem háromszor annyi, mint itthon.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy ebben a vonatkozásban Magyarország elmaradása nem csak európai, hanem regionális szinten is jelentős, sőt, a globális átlagot is jócskán alulmúljuk.

Ahogy a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát vizsgáló projektünk keretében a qubit.hu-n megjelent cikk is rávilágított, ennél valamivel jobb a relatív helyzetünk az EP-választások tekintetében: 2004-ben a Magyarország által delegált EP-képviselők egyharmada, míg 2009-ben valamivel ennél is magasabb hányada, 36,36 százaléka volt nő. A 2019-es EP-választás ilyen szempontból európai szinten is áttörést hozott: az Európai Parlamentben a női képviselők előző ciklusbeli, 36 százalékos aránya 39 százalékra nőtt, jócskán felülmúlva ezzel a nemzeti parlamenteket (a magyar arány jelenleg 38 százalék, tehát az átlaghoz nagyon közeli).

A nők relatíve magas EP-képviseletét a leggyakrabban arra az okra vezetik vissza, hogy a szavazók az EP-választásokat hagyományosan „másodrangú” (second-order) voksolásként érzékelik, így inkább hallgatnak a „szívükre”, semmint különböző stratégiai megfontolásokra (vagyis, elsődleges szimpátiájuk szerint szavaznak). Ez egyben a pártokat is kockázatvállalóbb magatartásra készteti, s így nagyobb eséllyel indítanak olyan jelölteket, akiket belföldön, egyéni választókörzetben kockázatosnak értékelnének. Ebben szintén támogatja őket az EP-választáson használt arányos választási rendszer, amely általában a nők magasabb képviseleti arányát eredményezi. Talán az sem mellékes szempont, hogy az EP-t a női képviselők is kellemesebb munkahelynek találják, mint a nemzeti parlamenteket, így a jelöltségre is arányosan többen aspirálnak, mint egy országos voksoláson.

A fentiek fényében tehát némileg érthető, hogy miért ennyivel magasabb a magyar női képviselők aránya az EP-ben, mint a magyar parlamentben. De mi a helyzet az önkormányzatokkal? A női jelöltek előtérbe helyezése csak a 2019-es EP-választások sajátossága volt itthon, vagy egy szélesebb trend része, amely a 2019-es önkormányzati választásokon is érvényesül? Az alábbiakban ebből a szempontból vizsgáljuk a 2019-es önkormányzati eredményeket.

img_8425.png*A fotó a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetséggel közösen szervezett Nők a politikában című eseményünkön készült

Másfeledrangú választások? – Stagnáló női képviselet az önkormányzatokban

Az itt közölt összesítésekben az önkormányzati választásokon megválasztott polgármesterek és önkormányzati képviselők teljes névsorát használtuk fel, a Nemzeti Választási Iroda honlapján közölt hivatalos adatok szerint.  Mivel az adatok elemzése a 3155 magyar település mindegyike esetében manuálisan nem megoldható, ezért csak Budapest, a fővárosi kerületek, valamint a 23 megyei jogú város képviselő-testületeinek elemzésére szorítkoztunk. Ez természetesen azt eredményezi, hogy az itt közölt adatok csak Budapest és a megyei jogú városok leírására alkalmasak, amelyektől a kisebb települések arányai eltérhetnek (frissítés: egy 2012-es magyar tanulmány eredményei szerint különösen a 2500 fő alatti településeken magasabb a női polgármesterek aránya, ahol a polgármesteri tisztség mellékállásként is betölthető).

Ha a fenti halmaz összességét, vagyis a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételét nézzük, akkor az látszik, hogy a városi önkormányzatokban a nők képviselete némivel magasabb a parlamenti arányuknál, de jelentősen elmarad az Európai Parlament arányaitól: a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek 890 tagja közül összesen 181 nő, ami éppen a képviselők egyötödét jelenti (20,3%).

Az arány valamivel magasabb a fővárosban (22,7%), mint a megyei jogú városokban (18,7%), de a különbség nem szignifikáns. Annál jelentősebb a nők arányának elmaradása a polgármesterek között: az itt vizsgált körben megválasztott 47 polgármesterből mindössze 5 nő, vagyis alig több mint egytizedük (10,6%), ráadásul az öt női polgármesterből hármat Budapest valamelyik kerületében választottak meg. Utóbbi tendencia jól rezonál a parlament és a kormány összetétele közötti különbségekre: a végrehajtó szinten jóval alacsonyabb a nők aránya, mint a törvényhozásban.

A fenti adatok azt mutatják, hogy az önkormányzati politika némileg befogadóbb és jobban biztosítja a nők képviseletét, mint az országos szintű választások. A 2019-es önkormányzati választások azonban némileg egyedi esetnek minősülnek, mivel mind a választások politikai tétje, mind az ellenzéki pártok által választott együttműködési stratégiák eltértek a korábbi mintázatoktól, ami minden bizonnyal befolyásolhatta a pártok jelöltállítási stratégiáit is. Szintén hatással lehetett a jelöltek kiválasztására a mindössze pár hónappal korábbi EP-választások eredménye is, ahol a női listavezetők által vezetett pártok jelentős áttörést mutattak. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy a 2019-es arányok hogyan viszonyulnak a 2014-es önkormányzati választások számaihoz, amit a következő ábra mutat.

noi_kepviselok.png*A grafikonon szereplő országos arányok csak a főváros és a megyei jogú városok képviselő-testületeinek összetételére vonatkoznak.

A fenti adatok összességében meglepő és némileg konfúz képet mutatnak: míg a megválasztott női képviselők aránya enyhén, de mindegyik szinten csökkent 2014-hez képest, addig a női polgármesterek aránya meredeken emelkedve ért el egy továbbra is elkeserítően alacsony szintet. Ez alapján nem tűnik túlzónak kijelenteni, hogy a 2019-es EP-választások női sikereiből a pártok annyit tanultak, hogy vezető pozíciókra is nagyobb eséllyel indíthatnak női jelölteket, ennek ellenére a megválasztott női képviselők száma összességében csökkent.

A (két választás összehasonlítása alapján nyilván csak korlátozottan kimutatható) trend egyben azt is érzékelteti, hogy továbbra is akad tennivaló a nők politikai részvételének ösztönzése terén, nemcsak az országos, hanem az önkormányzati politikában is. A frissen megválasztott női városvezetők példái ugyan inspirálóan hathatnak az esetleges jövőbeli jelöltekre, de ez önmagában minden bizonnyal kevés lesz, ha nem párosul hozzá a jelölőszervezetek lelkesedése és elköteleződése.

Ahogy azt a társadalmi nemek és a korrupció kapcsolatát bemutató projektünkben igyekeztünk hangsúlyozni: a nők hangsúlyosabb jelenléte a közéletben nem csak a képviseleti demokrácia, hanem a korrupció megfékezése szempontjából is fontos lehet: bár az ok-okozati viszony feltárására vonatkozó kutatások még kezdetleges fázisban járnak, az empirikus adatok azt mutatják, hogy alacsonyabb a korrupció szintje azokban az országokban, ahol a nők intenzívebben vesznek részt a politikában. A 2019-es EP-választások ígéretes előrelépést mutattak ebben az irányban, de amíg az igazán fontos közhatalmi pozíciókban 10 százalék körüli a nők képviselete, addig bőven van tér a további fejlődésre.

 Ez a bejegyzés a „Speak up for Women!” című projektünk keretében jelent meg.

 

Mikola Bálint, a TI Magyarország projektmendezsere

6 komment

Szex, hazugság, videó – a Borkai-botrány jogi háttere

A szemérmesen fogalmazva magánéleti, valójában szexbotrányba keveredett és korrupciós vádakkal is sújtott Borkai Zsolt lemondott kormánypárti tagságáról, ám megtartotta a győri polgármesterséget. Még nem tudjuk, hogy ez a lépés a végét, vagy csak a kezdetét jelzi-e Borkai Zsolt politikai kálváriájának. Reméljük azonban, hogy rá és a környezetére valós számonkéréssel záruló eljárások is várnak. Lenne ugyanis miről számot adni.

A HVG.hu 2012-ben cikksorozatban (lásd például: itt és itt, valamint itt) tárta a nyilvánosság elé, hogy Győrött miként teljesített a korrupció az évtized elején. Az ezazordogugyvedje elnevezésű blogon megjelent kiszivárogtatások újra aktualitást teremtettek a hét évvel ezelőtti híreknek. Új vagy perdöntő bizonyíték ugyan nem került elő, de a helyhatósági választási kampány során, elsősorban az orgiáról kiszivárgott felvételek hatására az országos közfigyelem középpontjába került a győri kiskirályság.

A jól értesült bizományos

Már 2012 óta világos, hogy az Audi Győrött megépített logisztikai központjához kapcsolódóan termőföldeket és telekingatlanokat érintő súlyos szabálytalanságok történtek. A visszaéléseknek Rákosfalvy Zoltán volt az egyik kulcsfigurája, legalábbis jelen állás szerint az ő neve hozható leginkább összefüggésbe az ingatlanpanamázással. A győri városházán is bejáratos ügyvéd – jogi kifejezéssel élve – ingatlanvételi bizományosként járt el, amikor felvásárolta a később az Audi logisztikai központjának helyszínéül szolgáló szántókat. A földvásárlások 2011-ben és 2012-ben zajlottak, a terület korábbi tulajdonosai Rákosfalvy Zoltánnal szerződtek, ő azonban az Immobilien Trade Center Kft. (ekkor használatos elnevezése: SR Invest Logistic Kft.) javára vásárolta meg a telkeket. Ennek a cégnek a Luxemburgban bejegyzett SR GROUP S.A. a tulajdonosa, a tulajdonosi láncon továbbhaladva pedig két Brit Virgin-szigeteken bejegyezett társaságig jutunk.

Rákosfalvy Zoltán közbeiktatására azért lehetett szükség, mert a földforgalmi korlátozások miatt cégek nem vásárolhattak termőföldtulajdont. A zsebszerződés-gyanús manőverek eredményeként az ügyvéd lett a területek tulajdonosa, aki rögvest kezdeményezte is a parcellák egyesítését, majd az egyesített teleknek a mezőgazdasági művelés alól történő kivonását.

Az illetékes földhivatal engedélyezte is a „termőföldrész más célú végleges hasznosítását ipari-kereskedelmi terület kialakítása céljából”, mivel az ingatlan „előreláthatólag a bővülő Audi gyár további sikeres működését hivatott kiszolgálni”. Az átminősítést követően a területet már szabadon lehetett adni és venni, így többé nem volt akadálya annak, hogy a Rákosfalvy Zoltán mögött meghúzódó cég tulajdonosként előlépjen. A logisztikai központ az SR Invest Logistic Kft.-től vásárolt földterületen épült fel, és az Audi feltehetően iszonyatosan drágán szerezte meg a területet. A korábbi szántóterület az átminősítést követően ugyanis ipari-kereskedelmi területként volt hasznosítható, ezért az SR Invest Logistic Kft. négyzetméterenként akár 25-30 euro nyereségre is szert tehetett a továbbértékesítés révén. Tény mindenesetre, hogy az Audi a logisztikai központ céljaira megvásárolt földeket 2014-2015 fordulóján nagyjából 8,6 milliárd forinton tartotta nyilván a könyveiben.

auto-1634815_1920_1.jpg

A csaló bennfentes

A történet talán leglényegesebb szála az, hogy az SR Invest Logistic Kft. a megszerzett földek átminősítését engedélyező hatósági döntéseknek köszönhetően jutott nyereséghez. Ezt lehetne ugyan az üzleti szerencse számlájára írni, ám nehéz azt feltételezni, hogy Rákosfalvy Zoltán, illetve az SR Invest Logistic Kft. amolyan készletező jelleggel vásárolta fel az érintett szántókat és a puszta véletlennek köszönhette, hogy az Audi később éppen ezen a földterületen kezdett építkezni.

Rákosfaly Zoltánnak és az SR Invest Logistic Kft.-nek jó oka kellett legyen a szántók megvásárlására, és ez nem lehetett más, mint a biztos tudat, hogy számíthattak egyrészt a hatóságok átminősítést lehetővé tévő döntésére, másrészt arra, hogy lesz olyan befektető, amelyiknek jó pénzért tovább lehet passzolni a felvásárolt földeket.

Abban biztosak lehetünk, hogy Rákosfalvy Zoltán és az SR Invest Logistic Kft. valóban táplálhatott ilyen reményeket. A szántók megszerzésére kötött szerződések titoktartásra kötelezik a telkek korábbi tulajdonosait, és korlátozzák az eladókat abban, hogy értékaránytalanság címén utóbb megtámadják az általuk aláírt szerződést. Ilyen feltételeket csak az köt ki, aki már a szerződés aláírásakor tudja, hogy a vételárnál lényegesen magasabb összegért fogja továbbértékesíteni a megszerzett földeket. Rákosfalvy Zoltánnak kizárólag akkor volt oka ebben bízni, ha számíthatott arra, hogy a megszerzett területet átminősítik, és lesz olyan vevő, akinek ez a földterület kelleni fog.

Alappal feltételezhető ezért, hogy Rákosfalvy Zoltán bennfentes információ birtokában vásárolta fel a földeket. Másként fogalmazva megtévesztette az általa megvásárolt földterületek korábbi tulajdonosait és kárt okozott nekik. Azzal kapcsolatban sem lehet kétségünk, hogy Rákosfalvy Zoltán haszonszerzés reményében cselekedett. A Büntető Törvénykönyv – mind a jelenleg hatályos, mind pedig a földvásárlások idején használatos – az ilyen magatartást csalásként bünteti. Rákosfalvy Zoltán terhére ezért mindenképpen megállapítható a csalás gyanúja, azt azonban nem tudjuk, hogy pontosan mekkora kárt okozott. (A kár összegét az SR Invest Logistic Kft. által a földek továbbértékesítésért kapott vételár és a Rákosfalvy Zoltán által az eredeti tulajdonosoknak fizetett ár különbözete alapján lehetne meghatározni.)

autumn-972717_1920.jpg

Korrupció ez egyáltalán?

Ha eddig tart a történet, akkor csalással és nem a közpénzeket károsító korrupcióval állunk szemben. Nem szabad ugyanis elfeledni, hogy Rákosfalvy Zoltán és az SR Invest Logistic Kft. magánpénzből vásároltak meg olyan területeket, amelyek korábban is magántulajdonban voltak és az Audi is magánpénzből fizette a logisztikai park beruházást. Közpénzben, közvagyonban tehát nem esett kár. A Transparency International Magyarország mégis úgy véli, hogy mindez korrupciónak minősül.

Igen életszerűtlen ugyanis annak a feltételezése, hogy Rákosfalvy Zoltán véletlenül került a bennfentes információ birtokába. Ésszerűen csak arra lehet következtetni, hogy valaki vagy valakik helyzetbe hozták Rákosfalvy Zoltánt azáltal, hogy az általa végrehajtott földvásárlásoknak értelmet adó bennfentes információt osztottak meg vele. Különféle elméletek állíthatóak fel arra, hogy ki lehetett a bennfentes információ forrása és miként juttatta el azt Rákosfalvy Zoltánnak.

Leginkább az tűnik valószínűnek, hogy valamely közhatalmi szervezet, például a győri városháza vagy a földek átminősítésében szerepet játszó valamelyik hivatal adta ki a titkokat. Ez hivatali visszaélést feltételez, hiszen a közhatalmi dolgozók kötelesek a tudomásukra jutott bizalmas információk megőrzésére. A bennfentes információ Rákosfalvy Zoltánnal történő megosztására hivatali kötelességszegéssel vagy a hivatali helyzettel visszaélve kerülhetett csak sor.

A történetben sok más mellett az Audi szerepe is tisztázásra vár. A német autógyártó a csalás egyik áldozata lehet, hiszen drágábban jutott a logisztikai parkhoz szükséges földterülethez, ugyanis a minden valószínűség szerint bennfentes információ birtokában eljáró Rákosfalvy Zoltán manőverei mesterségesen felhajtották az érintett telkek árát. Másrészt az sem zárható ki, hogy a bennfentes információ egy része, konkrétan az arra vonatkozó megerősítés, hogy az Audi a Rákosfalvy Zoltán által összevásárolt földeken fog majd építkezni, valamilyen módon magától a gyártól kerülhetett ki.

Azt is alappal lehet feltételezni, hogy aki, vagy akik a bennfentes információt megosztották Rákosfalvy Zoltánnal, nem az illető két szép szeméért, vagyis nem ingyen szegték meg a hivatali kötelességüket. Ha pedig némi pénz vagy más ellenszolgáltatás is gazdát cserélt, akkor a vesztegetés valamelyik alakzata jön szóba. A pontos minősítés attól függ, hogy milyen jogállású személynek adtak vagy ígértek jogtalan előnyt. Büntetőjogi szempontból az a hivatalos személy bír kiemelt jelentőséggel, aki valamelyik közhatalmi szervezettől származó bennfentes információt juttatott Rákosfalvy Zoltánnak. Ez a magatartás, amint azt az előbb levezettük, kizárólag az illető hivatali helyzetével visszaélést elkövetve valósulhatott meg. Ha tehát az érintett hivatalos személy jogtalan előnyért vagy annak reményében szivárogtatott, a hivatali vesztegetés (a jelenlegi büntetőtörvény szóhasználatában: hivatali vesztegetés elfogadása) akár tízévi szabadságvesztéssel is büntethető alakzata róható a terhére.

A vesztegetés további formái is megvalósulhattak. A hivatali vesztegetés úgynevezett aktív változata miatt felel például az, aki a bennfentes információ megszerzésért hivatalos személynek adott vagy ígért jogtalan előnyt. Vesztegetés és annak elfogadása pedig abban az esetben valósulhatott meg, ha a bennfentes információ megszerzéséért nem hivatalos személy kért vagy fogadott el jogtalan előnyt, illetve ha nem hivatalos személynek adták vagy ígérték a jogtalan előnyt. Erre például akkor kerülhetett sor, ha hivatalos személynek nem minősülő és nem is hivatali minőségben cselekvő közvetítő vagy hírhozó személy szivárogtatta ki Rákosfalvy Zoltánnak a bennfentes információt, és ennek ellentételezéseként jogtalan előnyt fogadott el.

Ha korrupció, akkor feljelentés!

Mindezek miatt a Transparency International Magyarország feljelentést tett a rendőrségen. Tettük ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a feljelentéssel szemben támasztott követelményekkel. Így azzal, hogy a nyomozó hatóságok általában nem indítanak büntetőeljárást sajtóértesülések vagy a sajtó útján nyilvánosságra került információk alapján. Valamint azzal, hogy a feljelentésben a Büntető Törvénykönyv által meghatározott valamely konkrét bűncselekményre vonatkozó egyértelmű és bizonyítható állítást kell megfogalmazni. No és azzal is, hogy a feljelentett állításokat célszerű a rendelkezésre álló bizonyítékokkal vagy az azok feltalálhatóságára utaló információval alátámasztani. A feljelentésünk nem teljesíti ezeket a követelményeket. Kétségtelen viszont, hogy a gyanú szerint csalás és vesztegetés róható Rákosfalvy Zoltán terhére, és ezek a Büntető Törvénykönyv által büntetni rendelt konkrét bűncselekmények. És az is kétségtelen, hogy e cselekmények megvalósulását nem annyira konkrét állítások, még kevésbé konkrét bizonyítékok, mint inkább a józanész támasztják alá.

Nincsen a fatális véletleneknek az a sorozata, és nincsen az emberi előrelátásnak az a mértéke, ami magyarázná, hogy miként kerültek Rákosfalvy Zoltán ügyvédhez azok a szántók, amelyeket az Audi nem sokkal később jóval drágábban megvásárolt. Rákosfalvy Zoltán földvásárlási manővereinek semmi értelme nem volt, ha nem számíthatott arra, hogy a területet később busás haszonnal megveszik tőle. Erre azonban csak akkor volt esélye, ha a továbbértékesítés előtt megtörténik a telkek ipari parkká minősítése. Feltételeznünk kell, hogy számíthattak az Audira mint vevőre és a győri városházára, valamint az egéb szakhatóságra az átminősítés elintézése során.

Ha így tettek, a számításuk bejött, hiszen az Audi fizetett, a városháza és a többi hivatal pedig engedélyezett mindent. Márpedig a készletező földvásárlás lehetőségének a kizárása esetén egyedül a gyanított csalások és vesztegetések fent leírt láncolata ad értelmet a történteknek.

Mit kellene tennie a rendőrségnek?

A feljelentésünk nyomán a rendőrségnek nyomozást kellene elrendelni, majd először a Rákosfalvy Zoltán tulajdonszerzését eredményező földvásárlási szerződéseket kellene ellenőriznie. Ha a gyanúnk, miszerint ezekre a földvásárlásokra ésszerűen csak bennfentes információ birtokában kerülhetett sor, helytálló, akkor azt kell kideríteni, hogy ki vagy kik bírtak tudomással és voltak befolyással arra, hogy az Audi éppen ezen a területen építtetett logisztikai parkot. Az Immobilien Trade Center Kft. könyveit, bevételeit és készpénzforgalmát is sürgősen ki kellene vizsgálni, mert ha igazak a hírek, akkor a telekügylet milliárdos haszna ebben a cégben csapódott le. És ha már arra jár a rendőrség, egy füst alatt a cég off-shore paradicsomokban bejegyzett vállalkozások mögött rejtőzködő tényleges tulajdonosait is azonosíthatná. Azt sem ártana ellenőrizni, hogy a Borkai Zsolt szexmesterpolgármester társaságában kikapcsolódók közül hányan részesülhettek az előbb említett cég által bezsebelt korrupciós járadékból. Feltehető ugyanis, hogy az ügyleten szerzett haszonból fizették a bennfentes információért elvárt kenőpénzt, és ha kis eszük volt az elkövetőknek, akkor ezt nem készpénzben, hanem például „lenyaraltatás” formájában tették. Magyarul lehet, hogy a nyaralótársak egy része egyszersmind bűntárs is.

yacht-1258972_1920.jpg

És persze nagyon gyorsan ki kellene deríteni, hogy ki vagy kik állnak az ezazordogugyvedje blog mögött, mert további tények és bizonyítékok leghamarabb ebből az irányból remélhetőek.

Elképzelhető, hogy a gyanú szerinti bűncselekmények közül egyesek, például a csalások már elévültek. Ha azonban igazolható a kötelességszegéssel megvalósított hivatali vesztegetés elkövetése, akkor még van idő a felelősök elszámoltatására, ennek a bűncselekménynek az elévülési ideje ugyanis tízéves.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

18 komment

Lehúzza a versenyképességünket a korrupció - Itt az új jelentés a gazdasági kilátásokról

Alaposan lehúzza Magyarország versenyképeségét a korrupció – közvetve ez is kiderül a Világgazdasági Fórum (World Economic Forum, WEF) ma közzétett 666 oldalas versenyképességi jelentéséből. A világ üzleti elitjének davosi világtalálkozóját is szervező svájci székhelyű intézet „kemény” gazdasági mutatók és üzletemberek körében végzett közvéleménykutatások alapján készíti el éves jelentését, amiben Magyarországról a Kopint-Tárki a partnere.

A 141 országot rangsorba állító felmérésben Magyarország a versenyképesség teljes skáláján a 47. helyet szerezte meg, ami világviszonylatban nem tűnik drámaian rossz eredménynek. (Ez a helyezés egy hellyel jobb, mint a tavalyi; a korábbiakkal nem érdemes összevetni, mert közben változott a módszertan.)

Ha világszinten nem is, az Európai Unióban és a régióban azonban feltűnően gyenge a magyar versenyképesség. Az unió országai közül csak – leghátulról haladva – Horvátország, Görögország, Románia és Bulgária teljesítménye silányabb a magyar mutatónál.

De mi köze mindennek a korrupcióhoz? A versenyképesség egyik tényezője a WEF nemzetközi kutatógárdája szerint a „gazdasági ökoszisztéma”. Ennek négy tényezője van, az egyik az „intézményi háttér”. Az állami működés hatékonysága, átláthatósága és elszámoltathatósága alapvetően határozza meg azt, hogy egy országban milyen az üzleti környezet. Ha a közhivatalokban az ügyintézés nem a hatékonyság és a pártatlanság írott és íratlan szabályai között folyik, hanem korrupció olajozza az ügymenetet, az nemcsak a magánszemélyeknek, hanem a cégeknek is nehezíti a boldogulást. Ha az állam olyan rendszereket hoz létre, amelyek magánzsebekbe folyatják a közpénzt, akkor egyenlőtlenek lesznek a versenyfeltételek, ami torzítja a piacot, az erőforrások érdemalapú elosztását, és – a beruházások visszaesésén keresztül – csökkentheti a gazdasági teljesítményt.    

Ha nem érvényesülnek a működőképes jogállamokban megszokott és elvárt követelmények, akkor egyik befektető sem lehet biztos abban, hogy vitás kérdésekben az igazságszolgáltatás pártatlanul jár el. A gazdaság akkor tud hatékonyan működni, ha a tulajdonjog „szent”. Ahol a közhatalom valamilyen eszközzel, például zsarolással, nyomásgyakorlással vagy akár a parlamenti többség hatalmával (vissza)élve torzítja a piacot, az az ország nem lesz többé kedvező befektetési célpont.

Magyarország éppen ezekben az intézményi tényezőkben teljesít drámaian gyengén: a régió 13 uniós országa közül csak Horvátországnál áll jobban a gazdaság feltételrendszerét szabályozó intézményi alindexben. A magyar versenyképesség egyik rákfenéje hosszú idő óta a korrupcióval átszőtt intézményi környezet. Ennek egyik oka, hogy a kormányzati döntésekkel szemben Magyarországon gyakorlatilag nem vehető igénybe hatékony jogorvoslat – legalábbis erről tanúskodik a versenyképességi jelentés ezen alkategóriájában elfoglalt 134. helyezés. De a sajtószabadság vagy a tulajdonjogok védelme terén is rossz a helyzet: az előbbiben a 69., az utóbbiban a 99. helyen állunk. A „fékek és ellensúlyok” rendszere, vagyis a központi kormányzat elszámoltathatósága Finnországban a leginkább példaértékű, a skandináv ország vezeti ezt a listát, miközben a szélsőségesen központosított Magyarország a 101. helyen áll. 

wef.jpg

A Transparency International Magyarország (TI) régóta hangoztatja: a bíróság a jogállamiság utolsó bástyája. A legutóbbi időkig azt tapasztaltuk, hogy az irányító testületek élére kinevezett néhány „haver” dacára a bírósági döntések nagy részben függetlenek, szisztematikus torzítást nem tapasztaltunk a kormánnyal és az állammal összefonódott uralkodó pártelit javára. Meglehet, ebbéli véleményünket hamarosan módosítanunk kell. És nem csak azért, mert az igazságszolgáltatás függetlenségét tekintve a versenyképességi rangsor 102. helyén állunk, hanem azért is, mert egy másik, minapi kutatás szerint a magyarországi bírák egyre inkább kifogásolják az őket érő mindennapi politikai nyomást. A felmérésben részt vett bírók 15 százaléka nyilatkozott úgy, hogy a bírói függetlenség szempontjából „sokat romlott” a helyzet Magyarországon a szolgálati idejük alatt.   

A WEF felmérése nagyon hasonló trendeket jelez, mint más, nemzetközi szervezetek által közölt mutatók, például a TI Korrupció Érzékelési Indexe (CPI). Magyarországon a korrupció, az erőforrások torzított el-, illetve újraosztása, a jogállam leépülése, valamint az állami-bürokratikus politikai pártatlanság felszámolása egyszerre tapasztalható, és mindez óriási károkat okoz.

E károk persze főleg hosszabb távon jelentkeznek majd. Rövid távon – miként a most tárgyalt versenyképességi jelentés is visszaigazolja – az egyensúly és a növekedés makromutatói kedvezők, főleg ezek táplálják a versenyképességet. De mit érnek ezek az indikátorok, ha – amint a felmérés szintén megállapítja – a vállalatokra az extrém mértékű kockázatkerülés a jellemző, és a magánszektor is alapvetően rövid távra optimalizál?!

Mi lesz egy olyan országgal, ahol a rövid távú eredmények oltárán feláldozzák a hosszú távú és a társadalom széles rétegeit elérő fejlődést? Ahol rosszabbnál rosszabb eredményeket kapunk az olyan jelentésekből, amelyek a korrupciót, az intézmények pártatlanságát, az innovációt, az egészségügyet és az oktatást vizsgálják, vagyis azokat a tényezőket, amelyek a hosszabb távú fejlődés zálogai? A kérdés sajnos költői, a vita csak arról szólhat, mikor ér véget a rövid- és kezdődik a hosszú táv…

 

Martin József Péter, a TI Magyarország ügyvezető igazgatója 

23 komment

A Microsoft magyarországi korrupciós botránya

Ma már nemcsak köztudomású a Microsoft magyarországi leányvállalatának korrupciós botránya, hanem büntetőeljárás is indult az államhatalmi szervezeteket érintő visszaélések ügyében. Ilyesmire egyre ritkábban kerül sor, ezért érdemes végignézni a Microsoft-ügy történéseit, hátha ezek ismeretében következtetni lehet az eljárás várható kimenetelére

Mi az, amiben biztosak lehetünk?

A Microsoft magyarországi leányvállalata és az egyesült államokbeli Redmondban működő anyacég idén nyáron peren kívüli egyezséget kötöttek az Egyesült Államok hatóságaival, amiben elismerték, hogy számos szabálytalanságot követtek el a magyarországi állami intézményekkel 2013 és 2015 között tető alá hozott üzletek sikere érdekében. A szabálytalanságok egy része a közbeszerzési előírások megszegésében nyilvánult meg, ilyen volt például a megrendelő állami szervek és a Microsoft termékeit értékesítő cégek összejátszása. Az összejátszás kiterjedt az árak előzetes egyeztetésére is, ami olyan módon történt, hogy az állami szervek bennfentes információt szivárogtattak ki arról, hogy mennyit tudnak informatikai termékek beszerzésére költeni. Ilyen információs előny birtokában nem kellett komoly versenyteljesítmény ahhoz, hogy a Microsoft termékeivel kereskedő viszonteladók nyerjék el az állami megrendeléseket, nem meglepő módon rendre az előzetesen megállapodott árakon. Bár az állami intézmények elvileg a listaárnál olcsóbban vásároltak Microsoft licenceket, a gyakorlatban ezek ál-kedvezmények voltak. A listaár és a közbeszerzések kijátszásával megállapodott tényleges beszerzési ár közötti különbségek valójában a magyar állami szerveknek juttatott szabálytalan kifizetéseket leplezték.

Mindez az USA igazságügyi szerveinek a vizsgálódása alapján derült ki, amit azért fontos észben tartani, nehogy bárki azt gondolja, hogy az elkövetők által előre eltervezett és üzemszerűen megvalósított korrupciót a magyar bűnüldözés tárta fel.

Kérdés, hogy a hazai korrupciós botrányokban már-már megszokott állami tétlenséget mennyiben befolyásolta az a körülmény, hogy több olyan főhatóság is vásárolt a Microsoft termékeiből, amelyiknek a korrupció elleni fellépés lenne a feladata. A rendőrségen és az adóhatóságon kívül az ügyészség, valamint az állami informatikai beszerzésekért felelős Nemzeti Infokommunikációs Szolgáltató Zrt. (NISZ) is akkor szerzett be Microsoft szoftvereket, amikor a cég által elismert korrupciós hálózat működött. Kétes dicsőség, hogy az USA hatóságai a Microsofttal kötött egyezségben a kizárólagos állami tulajdonban lévő NISZ és a rendőrség példáján illusztrálták a magyar állam informatikai beszerzéseinek korrupciós modelljét. Vagyis ez a két intézmény nem egyszerűen rosszkor és rossz cégtől vásárolt Microsoft programokat, hanem részt vállalt a korrupt rendszer működtetésében.

A Microsoft és annak magyarországi leánya az USA kormányával kötött egyezségben nemcsak a felelősségét ismerte el, de összesen mintegy 25 millió dollár büntetés megfizetését is vállalták a 2013 és 2015 között megvalósult korrupcióért.

building-1011876_1920_1.jpg

Mit tettek eddig a magyar hatóságok?

Ha a végén kezdjük a történetnek ezt a részét, akkor minden szép és jó, hiszen a nyomozó hatóságok végül büntetőeljárást indítottak.

Ha azonban az Egyesült Államok kormánya nem lép közbe, akkor a Microsoft-ügy is a hatóságok tétlensége folytán kivizsgálatlanul maradó és büntetlenül megúszható korrupciós botrányok sorát szaporítaná. Számos jel utal arra, hogy a magyar hatóságok ezúttal is alibizni akartak.

Ezt támasztja alá mindenekelőtt az a tény, hogy a nyomozás megindítására négy évvel az események után, a sajtóban megjelent számos feltáró írás – lásd például ezt, valamint ezt és ezt – valamint az USA hatóságai által nyilvánosságra hozott terhelő adatok ismeretében került sor. A rendőrség és az ügyészség tehát ezúttal sem törte össze magát.

Az egyezség nyilvánosságra kerülésétől, vagyis a korrupció letagadhatatlanná válásától az eljárás megkezdéséig vezető út sem volt sima. Július végén például a Fővárosi Főügyészség újságírói kérdésre válaszolva azt nyilatkozta, hogy a Microsoft-ügyben az „Amerikai Egyesült Államok hatóságai feljelentést nem tettek és a Fővárosi Főügyészséget semmilyen más módon sem keresték meg”. Magyarra fordítva ez a következőt jelenti: magunktól nem járunk el, és eddig senki nem szólt hozzánk, hogy kellene valamit tennünk, szóval hagyjatok minket békén. Megnyugtatónak Polt Péter legfőbb ügyész szintén újságírói kérdésre adott válaszát sem tekinthetjük, aki annyit mondott, hogy a „Legfőbb Ügyészség megkeresi az Amerikai Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumát, hogy a Microsoft ügyben van-e a birtokukban bűncselekményre vonatkozó bármely olyan adat, amit rendelkezésre tudnak bocsátani, és amely alapján a magyar hatóságok el tudnak járni”. Közérthetően fogalmazva ez annyit tesz: értjük, hogy a tétlen várakozással nem takarózhatunk tovább, akkor most úgy teszünk, mintha semmi konkrétumot nem tudnánk, de azért körbekérdezünk, hátha másvalaki látott, hallott valamit.

Gulyás Gergely kancelláriaminiszter pedig azzal az igen gyakran alkalmazott formulával próbálkozott be a nyár közepén tartott 140. kormányinfón, hogy a „magyar hatóságoknak semmilyen hivatalos tudomása nincsen” a Microsoft magyarországi korrupciós botrányáról. Világosabban: nincsen itt semmi látnivaló, menjen mindenki a dolgára, nehogy már valaki azt képzelje, hogy majd pont most kezdünk aggódni a korrupció miatt. Az sem adott okot a derűlátásra, hogy az ügyészség 2018-ban már elutasított egy, a Microsoft magyarországi viselt dolgai miatt tett feljelentést, mivel az Egyesült Államok hatóságaival kötött egyezséghez vezető, ám akkor még nem lezárt vizsgálatokról megjelent sajtóhírek Magyarországon úgymond nem keltették bűncselekmény gyanúját.

És persze az is borzolta a kedélyeket, hogy a Microsoft Magyarországot a botrányos üzletek idején vezető menedzserek vígan ejtőernyőztek állami állásokba. Papp István korábbi ügyvezető az egyik külügyi háttércég elnökhelyettese lett, a beosztásánál fogva talán leginkább érintett Sagyibó Viktor, a Microsoft Magyarország kormányzati kapcsolatokért felelős korábbi igazgatója pedig a Miniszterelnökségre került miniszteri biztosnak.

Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Microsoft-botrány Elios-2.0 ügyként kerüljön be a hazai korrupciográfiai annalesekbe. Ugye emlékszünk még: az Elios nevű, az elkövetés idején Tiborcz István nemzeti vő érdekkörébe tartozó vállalat és partnercégei 43 millió euró összegű európai uniós támogatást felemésztve többtucat települést borítottak sötétbe a közvilágítás korszerűsítése címén. Hiába jelezte az OLAF, azaz az Európai Bizottság csalásellenes hivatala a magyar kormánynak, hogy az Elios-ügyben maffiamódszerekkel zajlott a korrupció, felelősségre vonás mégsem történt. A rendőrség a büntetőeljárást bűncselekmény hiányában két ízben is megszüntette, a Közbeszerzési Hatóság pedig, legalábbis elnökének állítása szerint nem kapott jogsértésre utaló jelzést.

Mit kellene tennie a rendőrségnek és az ügyészségnek?

Roppant egyszerű: meg kellene állapítani, hogy amit az egyezségben szabálytalan kifizetésnek neveznek, vesztegetést valósított-e meg. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ebben az esetben a Microsoft termékek magyarországi állami intézmények részére történt értékesítése ne az ilyen beszerzésekről dönteni vagy azokat ellenőrizni hivatott állami alkalmazottak törvénytelen befolyásolásával történt volna. Márpedig ezt a magyar büntetőjog hivatali vesztegetésként és annak elfogadásaként, hűtlen kezelésként, valamint közbeszerzési kartellezésként és költségvetési csalásként rendeli büntetni. Az egyezségben írtakból azonban nem következik egyértelműen, hogy az USA hatóságai mindezeket a bűncselekményeket teljes körűen feltárták. A magyar bűnüldözésnek tehát bőven lenne még teendője, aminek elvégzésében sokat segítene, ha az USA bűnüldözői átadnák az általuk összegyűjtött bizonyítékokat. A Transparency International Magyarország erre külön megkérte az illetékeseket az Egyesült Államok igazságügy-minisztériumának írt levélben.

keyboard-469548_1920.jpg

A nyomozás során mindenekelőtt azonosítani kell, hogy kik döntöttek a Microsoft-megrendelésekről úgy az állami, amint a beszállítói oldalon. Az így feltárt személyi háló egyes szereplőit más és más bűncselekmények felelőssége terhelheti. Vesztegetés miatt például többen és többféle minőségben felelhetnek, egyebek mellett azok, akik a beszerzési döntés befolyásolásáért pénzt kértek, ajánlottak vagy fogadtak el, akár beszerzőként, akár beszállítóként. Közülük az állami szereplők számíthatnak súlyosabb büntetésre, ha kenőpénzt fogadtak el és cserébe megszegték a hivatali kötelezettségeiket. Vesztegetésért felel továbbá az is, akinek az lenne a kötelessége, hogy megelőzze a mások által végrehajtott vesztegetést, de mulasztása folytán a vesztegetésre mégis sor kerül. Ezért a Microsoft Magyarország, a Microsoft termékeit érétkesítő viszonteladók, de akár az állami szervek belső ellenőrei is bajban lehetnek, még ha őket közvetlenül nem is fizette le senki.

Büntetőjogi felelősség terheli azokat is, akik az üzletszerzés „alkotmányos költségeként”, más szóval járadékként jelentkező veszegetési összegek leplezésére hivatott fiktív szerződéseket kötöttek. Ilyeneknek létezniük kellett, hiszen a korrupció elkövetői jellemzően sem számlát nem állítanak ki a kenőpénzről, sem valós szerződésbe nem foglalják annak elfogadását. A vesztegetésre fordított összegek a gyakorlatban az állam által a Microsoft-termékek elvileg lealkudott árához képest kifizetett többletösszegként jelentkezhettek. Vagyis a kenőpénz az állam vagyonát csorbította, ami pedig hűtlen kezelésnek minősül.

A közbeszerzési szabálytalanságok miatt is büntetésre kell számítani, a büntetőtörvény ugyanis öt évig terjedő börtönnel honorálja azt, ha a közpénzes megrendelésekért folyó versenyt összejátszással torzítják. A Microsoft Magyarország esetében az állam játszhatott össze az egyik piaci szereplővel, ami ugyan nem tipikus formája a közbeszerzési kartellezésnek, de ettől még büntetendő.

Végezetül azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a magyar kormány az Európai Uniótól kapott pénzből vásárolt Microsoft szoftvereket, és Brüsszel nem annyira megengedő a közpénzek lenyúlása terén, mint Budapest.

Az OLAF már vizsgálódik a Microsoft magyarországi ügyeiben, kérdés azonban, hogy a magyar hatóságok nyomoznak-e az Európai Unió pénzügyi érdekeit sértő költségvetési csalás miatt. A magyar büntetőjog legalábbis ekként rendeli szankcionálni az uniós forrásokra elkövetett csalásokat. Az Európai Bizottság mindenesetre elrendelheti a szoftverbeszerzésekre adott, ám szabálytalanul felhasznált támogatás visszafizetését.

Mire lehet számítani, ha sikeres lesz a nyomozás?

Reménykeltő, hogy a hatóságok ezúttal eljárást indítottak, de nem szabad feledni, hogy erre az Elios-ügyben is sor került. Vagyis még mindig nem zárható ki, hogy a büntetőeljárás eredménytelennek bizonyul, és akkor a Microsoft-ügy elkövetői is megússzák a felelősségre vonást. Ha azonban bíróság elé kerülnek, akár sokéves büntetésre is számíthatnak. Ebben az esetben amolyan „Simonka György 2.0” ügy valósulna meg. Simonka György, a kormánypárt dél-békési képviselője a parlamentben, az ellene emelt vád szerint az Európai Unió mezőgazdasági és egyéb támogatásait iparszerűen lenyúló hálózatot működtetett és ezáltal összesen 1,4 milliárd forint kárt okozott. Tettiért akár 8 évet meghaladó fegyházra is számíthat, ami meglehetősen szigorú büntetés lenne. Más kérdés, hogy az ötévi nyomozást lezáró vádemelésre csak nemrégen került sor, és Simonka György, bár a parlament közel egy éve megfosztotta a mentelmi jogától és meggyanúsítására is sor került, mindvégig szabadlábon maradhatott. Ha akarta, ennyi idő alatt kimenekíthette a terhére rótt bűncselekmények útján szerzett vagyont, így most már alig maradt remény arra, hogy a hatóságok az elcsalt pénz számottevő részét visszaszerezzék.

Ennél sokkal jobb eredményekkel a Microsoft-ügy nyomozása sem kecsegtet. A vesztegetésből származó vagyont ugyan a törvény alapján el kell kobozni, ám négy évvel a korrupció elkövetése után már aligha lelhetőek fel a bűnös gazdagodásból származó pénzek. Ezért a Microsoft-ügy még az optimistább forgatókönyv szerint is legfeljebb annyira ígérkezik eredményesnek, amennyire a Simonka György ellen indított büntetőeljárás.

Elképzelhető, hogy a felelősök bíróság elé, majd onnan hosszabb időre rács mögé kerülnek, az azonban nem valószínű, hogy az általuk lenyúlt pénzt valaha viszontlátják az adófizetők.

Mindezt tetézheti az Európai Bizottság jövőbeli esetleges döntése, ha visszaveszi az uniós támogatást. Összességében tehát a magyar polgárok kétszeresen is ráfizethetnek: elbukták a vesztegetésre fordított pénzeket, és akár ugyanekkora összeg visszafizetésére is kötelezhetik az országot.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

7 komment

Útmutató kamupártozóknak

A kormánypártok átláthatósági nagyágyúi, mások mellett Gulyás Gergely kancelláriaminiszter, Németh Szilárd honvédelmi államtitkár és Kocsis Máté frakcióvezető jegyzik azt a törvénymódosítást, amely igencsak megnehezíti a kamupártozást. Aggódni azonban nem kell: a kormánypártok most sem hagynak egyetlen, közpénzből meggazdagodni vágyó polgárt sem az útszélén. A Transparency International Magyarország kamupárt útmutatója összegzi, hogy miként lehet majd csalni a 2022-es választási kampányban.

Feltételezzük, hogy az útmutatónkat olvasó közönség tisztában van azzal, mik is azok a kamupártok, és miért éri meg kamupártot alapítani. Ezért nem bíbelődünk holmi definíciós problémákkal, hanem rögvest a közepébe csapunk.

Mi a baj?

Kezdjük azzal, hogy a kormány 2017 őszén lopásgátló szabályokat vezetett be a kampányfinanszírozás területén. Például azt, hogy a szavazatok 1 százalékánál gyengébb választási eredményt elérő pártok kötelesek visszafizetni a kampánytámogatást. Meg azt, hogy ha a párt nem tud fizetni, akkor a vezető tisztségviselője a saját vagyonával is felel a kampánytámogatás visszatérítéséért. A hatás nem maradt el, a 2018-as választásokon alig hárommilliárd forintot lehetett elkamupártozni, szemben a 2014-es kampánnyal, amikor több mint 4,2 milliárdot sikerült lenyúlni.

Még nem tudni, hogy a kamupártpiac kiheverte-e egyáltalán ezt a csapást, máris itt az újabb szigorítás: 2022-ben nem kaphatnak majd kampánytámogatást azok a pártok és jelöltek, akik nem teljesítették a 2018-as kamupártozásból származó visszafizetési kötelezettségüket. Ördögi terv ez, amely arra kényszerítené a kamupártokat, hogy a 2018-ban nagy nehezen ellopott közpénz milliárdokat fizessék vissza. Máskülönben be sem nevezhetnek a 2022-es kamupártbajnokságra.

És a fekete leves még hátravan. Túl az ismételt kamupártozás tiltásán, a kormány még azt is elrendeli, hogy a pártok vezetőin túl valamennyi képviselőjelölt is a személyes vagyonával feleljen a kampánytámogatás visszafizetéséért. Ez a vég, nincsen épeszű magyar, aki e szabályok olvastán ne arra gondolna: a kamupártbiznisznek befellegzett.

Akkor miben reménykedjenek az egyszerű kamupártozók?

Őszintén? Ilyen drákói szigor láttán szinte semmiben. Elméletileg elképzelhető, hogy a választási szervek és az adóhatóság nem derítik fel az idei kamupártozás részleteit, és nem hoznak visszafizetésre kötelező döntéseket, vagy nem szereznek érvényt az ilyen döntéseiknek. Ebben az esetben a 2018-as kamupártosakat, az ismétlés megállapíthatóságának hiányában, nem lehet eltiltani attól, hogy 2022-ben újra szétkamupártozzák a választásokat. Ismerve azonban a Nemzeti Választási Iroda, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatal szorgalmát, szakértelmét és részrehajlástól mentes eljárását, felelősen gondolkodó kamupártoló erre nem spekulál.

Ha az érintettek valami csoda folytán idén mégis megúsznák a kamupártozást, akkor talán, de hangsúlyozottan csak talán, a 2022-es próbálkozók is bízhatnának abban, hogy elkerülik a tömlöcöt. Kérdés, hogy ez a halovány reménysugár elegendő-e ahhoz, hogy kellő számú versenyző nevezzen a kamupártvetélkedő 2022-es fordulójában. Erre, mármint a kellő számú versenyzőre csak akkor lehet számítani, ha eléggé sokan hisznek abban, hogy nem számít a törvények betűje, csak az, hogy a hatóságok érvényt szereznek-e a szabályoknak.

Van ennél lejjebb?

Bár a helyzet kétségtelenül elkeserítő, de lehetne ennél rosszabb. Belegondolni is szörnyű, de lehetne olyat is, hogy a pártok csak kincstári kártyán jutnak hozzá a kampánytámogatáshoz. Ezt a rémhorrort tetézhetné az, ha a pártok, hasonlóan az egyéni jelöltekhez, kötelesek lennének tételesen és szigorúan elszámolni a kampánykiadásaikkal. És ha ezt még lehet fokozni, nos, voltak itt olyan ötletek is, hogy a pártok még számlákat is legyenek kötelesek mellékelni, így igazolandó az elszámolásuk hitelességét.

Megértjük, ha ezeket a mondatokat olvasva többeket az ájulás kerülgetet. De nyugalom, ennyire azért nem kiábrándító a helyzet: a kampánytámogatás továbbra is készpénzben kerül a pártokhoz. Így van remény arra, hogy 2022-ben is milliárdjával lehet majd lenyúlni a közpénzeket, csak, biztos, ami biztos, jobb lesz kamupártszűzekkel nekifutni a négy év múlva megrendezendő nemzeti korrupciós derbinek.

 

Ligeti Miklós, a TI Magyarország jogi igazgatója

 

4 komment

Lex Pallas Athéné Alapítványok - Tiltakozunk az információszabadság leszalámizása ellen!

Erős félévet kezd az Országgyűlés, legalábbis a közpénzhasználat ellenőrzésének és a közérdekű adatok megismerésének a korlátozása terén. Most a Magyar Nemzeti Bank közpénzgazdálkodásának a titkosítása van soron, az erre irányuló törvényjavaslatot Bánki Erik, a Parlament Gazdasági Bizottságának kormánypárti elnöke ma nyújtotta be. Mindezt azok után, hogy a civil szervezetek tiltakozása ellenére minden valószínűség szerint meg fogják szavazni azt a törvényjavaslatot is, amely titkosítja a mintegy 200 milliárd forint állami vagyon felett rendelkező Magyar Posta gazdálkodását.

A jegybanktörvény tervezett módosítása értelmében az MNB és a többségi tulajdonában álló cégek az alapvető jegybanki feladatokkal kapcsolatos adatokat a keletkezésüktől számított harminc éven át tarthatnák titokban. Az MNB alapfeladatain kívül eső bármely jegybanki feladat ellátásával összefüggő adat pedig a keletkezéstől számított tíz évig nem lenne nyilvános, ha a nyilvánosságra hozatal „központi pénzügyi vagy devizapolitikai érdeket sértene”.

Az üzleti tevékenységre vonatkozó adatok körében a jegybank ugyanolyan titkosítási felhatalmazást kapna, mint amilyenre a Magyar Posta is számíthat. Vagyis a Magyar Nemzeti Bank és az általa irányított vállalkozások üzleti tevékenységével kapcsolatos adatok nem lesznek megismerhetőek, ha a nyilvánosság az „üzleti tevékenységük szempontjából aránytalan sérelmet jelentene”.  Akárcsak a Magyar Posta esetében, a jegybanknál is a versenytársak indokolatlan előnyhöz jutása számít aránytalan sérelemnek. A jegybank és csatolt részei kiterjedt beruházásaira figyelemmel lassan bármely ingatlanközvetítő és műkincsalkusz is a Magyar Nemzeti Bank piaci versenytársának számít, akire figyelemmel a jegybank eltitkolhatja a kiadásait.

A törvényjavaslat a jegybanki alapítványokat is elrejtené, azokra ugyanis a közhasznú szervezetekre vonatkozó nyilvánossági szabályokat rendelné alkalmazni. E szabályok hatására annyit tudhatunk meg a jegybank 250 milliárd forint közpénz felett rendelkező alapítványairól, mintha azok egyszerű civil szerveztek lennének. Az például homályban marad, hogy miféle bírálóbizottságok osztanak közpénzt a Pallas Athéné alapítványoknál és a nyertesek pályázatai is titkosak lesznek.

A bevezetni tervezett korlátozó szabályok a folyamatban lévő információszabadság perekre is vonatkoznak majd. Ilyenből a Transparency International Magyarország, több újságíróval együttműködve, bő fél tucatot indított és első fokon többet meg is nyertünk a jegybank és alapítványai ellen. Szemben a törvényjavaslat indokolásával, amely szerint alapítvány létesítése esetén az „alapító által juttatott vagyon elveszíti közvagyon jellegét”, a bíróság azt állapította meg a Matolcsy György elnökölte, közel 60 milliárd forinttal gazdálkodó Pallas Athéné Domus Animae Alapítványról, hogy az „MNB által az alperes Pallas Athéné Domus Animae Alapítvány rendelkezésére bocsátott vagyon közpénznek minősül”. A törvényjavaslat, már ha elfogadják, azt is megkönnyítené, hogy a jegybank megtagadja a  Századvég által 1800 millió forintért konjunktúrakutatásra elnyert közbeszerzési pályázat nyilvánosságra hozatalát. 

A törvényjavaslat továbbá ötmillió forintra emeli Matolcsy György jegybankelnök havibérét, az alelnököknek 4 millióval, a Monetáris Tanács külső tagjainak 3 millióval kell beérniük havonta. Egyértelmű, hogy kizárólag így lehet eleget tenni a „pénzügyi függetlenség megteremtését célzó EU követelménynek”.

Korábban arra kértük a parlamenti képviselőket, hogy ne szavazzák meg a Magyar Posta közpénzgazdálkodásának a titkosítását, ám a kormánytöbbség eddig nem sok jelét adta annak, hogy hallgatna a szavunkra. Idő hiányában még nem találtuk ki, hogy miként próbáljuk megértetni az Országgyűlés tagjaival azt, hogy ez a törvényjavaslat nyilvánvalóan ellentmond az Alaptörvénynek, amely a közpénzek felhasználása körében teljes nyilvánosságot ír elő. Nem is beszélve arról, hogy durván sérti a magyar polgárok érdekeit, hiszen egyre kevésbé lesz átlátható, hogy mire költi az állam az adónkat. Ha rájövünk a megoldásra, beszámolunk róla, bár a parlament nem biztosít számunkra túl sok gondolkodási időt, hiszen Bánki Erik kivételességi indítványának köszönhetően a törvényjavaslat megszavazása holnap, vagyis egyetlen nappal a benyújtást követően várható.

1 komment

Egyre nagyobb a homály a brókerbotrányban

A Quaestor befektetőcég, sok ezer magánszemély befektetésein túl, a nemzeti vagyon részét képező közpénzt is csalárd módon kezelt, amivel százmilliárd forintos nagyságrendű kárt okozott. Nem tudunk nem aggódni amiatt, hogy a rendőrség és az ügyészség március 9. és március 26. között semmit nem tett a Quaestor befektetőcég vezetőjeként megismert Tarsoly Csaba elszámoltatása érdekében. Tarsoly Csaba március 26. óta a hatóságok vendégszeretetét élvezi és a bíróság döntése értelmében jó eséllyel még egy hónapig nem is lesz gondja kosztra és kvártélyra. Ám a letartóztatását megelőző két hét alatt gond nélkül kimenekíthette és elrejthette a Quaestor még meglévő vagyonát. Nem tudjuk, hogy a hatóságok tettek-e bármit ennek a megakadályozására, ahogyan azt sem, hogy miféle indokok magyarázzák a törvény alapján elkobozandó vagyon felderítése terén a kéthetes tétlenséget.

A nyilvánosságra került információkból tudható továbbá, hogy Tarsoly Csaba a Quaestor befektetőcégben betöltött vezetői tisztségét úgymond ideiglenesen átruházta a pénzügyi befektetések terén mondhatni csekély vezetői tapasztalatokkal rendelkező Orgován Bélára. Tarsoly Csaba később, de még a letartóztatását megelőzően, azt is bejelentette, hogy visszaveszi a vezető tisztségviselői feladatok ellátását. Ez magyarul azt jelenti, hogy Tarsoly Csaba fiktív ügylettel át akarta játszani a Quaestor befektetőcég vezetői felelősségét egy másik személyre. Ez önmagában is bűncselekmény, és erősen valószínűsíti, hogy Tarsoly Csaba meg akarta nehezíteni a valóság kiderítését. Mindezek ismeretében nem világos, hogy Tarsoly Csabát miért nem vonták korábban gyanúsítottként felelősségre, és miért lehetett március végéig szabad lábon.

A Quaestor-botrányban az is kiderült: tetemes értékű közpénz került a befektetőcég kezelésébe. Nem tudjuk, hogy a nyomozó hatóságok vizsgálják-e azt, hogy egyes minisztériumok és háttérintézményeik, illetve önkormányzatok miként bízhatták a nekik a költségvetésből juttatott közpénzt a Quaestor befektetőcégre. A közpénzekkel ugyanis még áttételesen, például államkötvények befektetése útján sem szabad kockázatos ügyleteket végezni. Ha ezt a tilalmat megszegik, az sikkasztás vagy hűtlen kezelés gyanúját veti fel.

A sajtóból tudjuk, hogy a kormány a Quaestor pénzügyi összeomlását megelőzően kivonta a közpénzt a brókercégből, és ezzel – úgymond – megszüntette a közpénz kockáztatását. Ez egyrészt nem teszi meg nem történtté a közpénzek kockázatos befektetésével megvalósított bűncselekményt. Vagyis azok, akik engedélyezték ezeket a befektetéseket, vagy tudomással bírtak azokról, de nem tettek semmit a magakadályozásukért, továbbra is felelősséggel tartoznak e tettükért. Másrészt felmerül az a kérdés, hogy milyen úton jutott a kormány a Quaestor várható bukására utaló adatok birtokába. Az sem világos, hogy ha a kormány rendelkezett ilyen adatokkal, azokat miért nem használta fel a magánbefektetők kárának enyhítése érdekében. Amennyiben a kormány valóban rendelkezett ilyen információkkal és azokat egyedül a korábbi bűnös közpénzbefektetések eltüntetésére használta fel, az nemcsak tisztességtelen, de újabb bűncselekmény, a bennfentes kereskedelem gyanúját is kelti.

A Quaestor befektetőcég, meg a pályatársai, a korábban bedőlt Buda-Cash és Hungária befektetőcégek csalárd gazdálkodása az állami ellenőrző hatóságok felelősségét is felveti. Vagyis a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletén, majd az annak hatásköreit átvevő Magyar Nemzeti Bankon túl a közpénzek felett őrködni hivatott Állami Számvevőszék alkalmassága is megkérdőjeleződik. Kérdés, hogy ezek a szervek teljesítették-e kötelességeiket, miként az is, hogy amennyiben bűnös mulasztással segítették elő a szabálytalan befektetéseket, valaha felelősségre vonnak-e ezért bárkit is.

E kérdések tisztázása érdekében a Transparency International Magyarország a Legfőbb Ügyészséghez fordult.

Update: A legfőbb ügyész ma válaszolt a tegnapi levelünkre. 

0 komment

Dedikálj egy bankjegyet! - Parlamenti képviselőkkel

A “Dedikálj egy bankjegyet” adománygyűjtő akciónk keretében a Parlamentbe is elmentünk. Több képviselő lelkesen adakozott, de volt, aki hezitált. Rogán Antal aláírt bankjegyére még várnunk kell… A videóban elmondja, miért! ‪#‎dedikalj‬ Rendezvényeinken személyesen, honlapunkon virtuálisan te is dedikálhatsz nekünk – bátran, a korrupció ellen. https://transparency.hu/dedikalj/

4 komment

De komolyan. Mi haszna van a Transparency International Magyarországnak? És miért kér támogatást?

A Transparency International Magyarország a korrupció ellen küzdő civil szervezet. Ilyen szervezetből több van Magyarországon, az viszont objektív tény, hogy mi vagyunk a legnagyobbak. Azon dolgozunk, hogy mi legyünk a legjobbak. Kitűnő szakemberekkel rengeteg munkát végzünk, és egy nagy nemzetközi hálózat tagjai vagyunk. A Transparency International a világ 96 országában jelen van, Magyarországon 2006 óta működünk.

Amikor megnyitottuk a budapesti irodánkat, több dolgot is elhatároztunk. A legfontosabb, hogy eldöntöttük, hogyan fogunk dolgozni. A következőkben maradtunk:

  • bátran
  • rossz kompromisszumok nélkül
  • tényszerűen
  • a függetlenségünket végig megőrizve
  • értékalapon.

Ezekhez az elvekhez azóta is ragaszkodunk, és valószínűleg ez az oka annak, hogy eddig az összes éppen aktuális kormánypárt kritizálta - és kritizálja most is - a munkánkat. Miközben számos kérdésben konfrontálódunk, mindegyik kormány ad a véleményünkre, amiből arra következtetünk, hogy kénytelen-kelletlen hiteles szereplőnek tekintik a TI-t. A Transparency International Magyarország szakértelmét tehát politikai oldaltól függetlenül elfogadják, jóllehet a kritikánknak egyik kormány sem örült.

Mit értünk el az elmúlt kilenc évben?

Sokat dolgoztunk, ezért sok mindent. Törvényjavaslatokat tettünk és törvényjavaslatokról mondtuk el a véleményünket. Megalapítottuk a Bázist, a korrupció ellen harcoló fiatalok csoportját. Támogatjuk az igazságszolgáltatást, emellett vizsgáljuk az állami vállalatokat, az önkormányzatokat és a lobbizást, hogy mennyire átláthatóak.

Nagyon sok kutatást is végzünk. Mivel egy nemzetközi csoport tagjai vagyunk, ezért a kutatási eredményeinket össze tudjuk hasonlítani a többi országéval is. Ez alapján sajnos már több éve kimondhatjuk, hogy Magyarország korrupt, sőt Európa igazán korrupt harmadába tartozik. Ilyen átfogó kutatást egyedül a Transparency International végez. Ez alapján és más elemzésünk nyomán többször megállapítottuk, hogy Magyarországon 2010 után rendszerszerűvé és a korábbinál centralizáltabbá vált a korrupció. De 2010 előtt sem volt rózsás a helyzet: 2008-ban bejelentettük, hogy Magyarországon intézményesült a korrupció.

Olyan jelenségeket is vizsgálunk, ahol feltételezéseink szerint komoly esélye van a mutyinak. Ezért a Transparency International Magyarország a 2014-es választások idején kiszámolta, hogy az egyes pártok a valóságban mennyit költhettek a kampányra. Ebben a kutatásban rengeteg munkánk volt (számoltuk a hirdetéseket, beáraztuk a kampányeseményeket, gyűjtöttük a szórólapokat stb.), és sajnos itt is elkeserítő volt a végeredmény. A választások előtt – kitűnő közgazdászok segítségével - pedig még azt is kiszámoltuk, hogy mennyire megvalósíthatóak a különböző pártprogramok, és mekkora esély van ez alapján arra, hogy javuljon Magyarországon a korrupciós helyzet.

Tehát sokat kutatunk, sokat elemzünk, és ahol lehet, segítünk. Működtetünk egy jogsegély-szolgálatot is, hogy bárkinek segítséget adjunk, aki korrupciós helyzetbe keveredett. Ami nagyon fontos: nem csüggedünk. Ezért is indítottuk el az egyetemi képzéseinket, és oktatási anyagokat dolgozunk ki a diákoknak, nemcsak a felsőoktatásban résztvevők, hanem a középiskolások számára is.

Miért kérünk erkölcsi vagy anyagi támogatást?                                                  

Ahogyan azt az előző posztunkban már írtuk (és most újra ide is másoljuk), két dolgot szeretnénk tőletek kérni. Bíztatást (ez tényleg nem kerül semmibe:) és ha tudtok adni, akkor pénzt. A bíztatásra azért van szükségünk, mert egyre több kihívással szembesülünk, egyre furcsább (és akkor finoman fogalmazunk) ügyekben kell segítenünk. Nekünk nagyon fontos érezni azt, hogy támogattok minket. Erőt ad. Örülünk a bíztatásnak, örülünk a jogos kritikának.

Ezt most a saját oldalunkon is megteheted, ahol elkészítheted a saját, garantáltan korrupciómentes pénzedet, és ráírhatod a saját üzenetedet, amit rögtön meg is oszthatsz a Facebookon. (A posztba kérjük írd be, hogy #dedikalj.)

Ha anyagiakkal is tudsz minket támogatni, akkor az is nagy segítség. Átláthatóan és hatékonyan (minden kiadásunk és bevételünk itt) használjuk fel ezeket az adományokat, még azt is meghatározhatod, hogy mire szánod ezt az összeget – írd rá a javaslatodat a saját pénzedre!

Köszönjük, és legyetek bátrak. A korrupció ellen.

0 komment

Dedikálj egy bankjegyet!

Ma indult el a Transparency International Magyarország gyűjtőkampánya.

Két dolgot szeretnénk tőletek kérni. Bíztatást (ez tényleg nem kerül semmibe:) és ha tudtok adni, akkor pénzt. A bíztatásra azért van szükségünk, mert egyre nehezebb helyzetben dolgozunk, egyre furcsább és abszurdabb (és akkor finoman fogalmazunk) ügyekben segítünk. Nekünk nagyon fontos érezni azt, hogy támogattok minket. Erőt ad. Örülünk a bíztatásnak, örülünk a jogos kritikának.

Ezt most a saját oldalunkon is megteheted: a http://transparency.hu/dedikalj/ oldalon elkészítheted a saját, garantáltan korrupciómentes pénzedet, és ráírhatod a saját üzenetedet, amit rögtön meg is oszthatsz a Facebook-on.

Ha anyagiakkal is tudsz minket támogatni, akkor az is nagy segítség. Átláthatóan és hatékonyan használjuk fel ezeket az összegeket, még azt is meghatározhatod, hogy mire szánod ezt az összeget – írd rá a javaslatodat a saját pénzedre!

A kampány alatt lesznek fórumok, filmek – az első videót itt láthatjátok:

Megkérdeztük a politikusokat is, tőlük is kértünk pénzt – ezt a filmet is nemsokára láthatjátok.

Szóval csináljatok saját patyolat tiszta pénzt, osszatok, kommenteljetek, segítsetek.
Bátran. A korrupció ellen. #dedikalj

Online dedikálási lehetőség itt: http://transparency.hu/dedikalj/

 

0 komment

Gratulálunk a kormánynak!

A magyar parlament ismét nagyot alkotott. Tegnap sikerült megszavazni a jövő évi költségvetés megalapozásáról szóló ún. költségvetési salátatörvényt, tovább fokozva a közpénzek átláthatatlan elherdálásának esélyét.

Már a korábban benyújtott törvényjavaslatról is megállapítottuk, hogy jelentősen növeli a korrupció kockázatát, a közpénzek illetéktelen felhasználásának lehetőségét. A tervezet egyrészt felszámolta volna azt a tilalmat, amely mindeddig megakadályozta, hogy állami támogatásban részesüljenek a politikai párttal együttműködő, a választásokon is résztvevő társadalmi szervezetek. Másrészt, azt tervezték, hogy a hazai költségvetésből nyújtott minden támogatást kivonnak az átláthatóságról szóló törvény hatálya alól.

Ezért a TI – a K-Monitorral és az Átlátszó.hu-val közösen – nyílt levélben szólította fel a parlamenti képviselőket, hogy ezt a két rendelkezést ne szavazzák meg.

Az első követelésünk látszólag teljesült, mert a tegnap elfogadott törvény nem oldja fel a politika közeli civil szervezetek közpénzből történő támogatásának a tilalmát. De persze csak látszólag. A kormánypárti honatyáknak ugyanis – felülírva az előbbi szabályozást – azt azért sikerült megszavazniuk, hogy a hazai közpénz megszerzésére irányuló pályázatok esetében ne érvényesüljenek az eddig széleskörű nyilvánosságot és szigorú összeférhetetlenséget előíró szabályok. Vagyis, a kormány mégiscsak anélkül támogathatja magyar adófizetői pénzből a hozzá közel álló civil szervezeteket, hogy törvényt sértene. Sőt, még csak a nyilvánosság előtt sem kell számot adnia ezekről a kifizetésekről.

Ha ez nem lenne elég, а tegnap benyújtott – és ma már el is fogadott – törvényjavaslat az eddigieknél is durvábban korlátozná a közpénzek elköltésére vonatkozó adatok megismerhetőségét. E törvény lehetővé teszi, hogy a szerencsejáték szervezők levonják a szerencsejáték után fizetendő adó összegéből a sportegyesületnek vagy sportszövetségnek nyújtott támogatást. Tehát nem a játékadó alapja, hanem a ténylegesen befizetendő játékadó mértéke csökken a sporttámogatásra fordítandó összeggel. Vagyis a szerencsejáték szervező maga döntheti el, hogy a költségvetésbe, vagy valamely sportszervezetnek fizet-e inkább.

Ezek után persze elképzelhető lenne, hogy okvetetlenkedő civilek, kíváncsi újságírók vagy az adójuk miatt aggódó polgárok rákérdeznek a sportcsapatok támogatásainak a forrására, és így esetleg kiderülne, hogy egy-egy szerencsejáték szervező melyik sportcsapatnak fizetett – adózás helyett. Ez semmiképpen nem lenne szerencsés… Ezért a frissen elfogadott törvény – a parlamenti szakbizottságot vezető Gulyás Gergely által jegyzett módosító javaslat hatására – megengedi, hogy a sportági szakszövetségek a magántámogatásokról „összesített adattartalom szolgáltatásával” adjanak tájékoztatást, vagyis: akár titokban is tarthatják azt. Ha tehát az állampolgár az információszabadságról szóló törvényt használva arra kér egy sportszövetséget, ugyan mondaná meg az illető, honnan mennyi pénzt kapott, be kell majd érnie egy feltehetően mindössze egysoros válasszal. A megkérdezettnek elég annyit mondania: „céges és egyéb magánadományokból ennyi meg ennyi millió” érkezett, azt azonban elhallgathatja, hogy konkrétan kitől kapta a pénzt.

Újfent csak gratulálni tudunk a kormánynak és parlamenti többségének. Ennyire rövid idő alatt ritkán sikerül két olyan törvényt is megszavazni, amelyek ilyen durván keresztbetesznek a közpénzekre vonatkozó közérdekű adatok megismerésének, ezáltal tovább növelve a magyar intézményrendszer már eddig is igen súlyos korrupciós kockázatait.

0 komment

Ismét pert nyert a TI: első fokon nyilvánosak a kampányszámlák

A Transparency International (TI) jogosult megismerni a parlamenti képviselőjelöltek elszámolását és az egyes számlák tartalmát, mivel ezek közérdekű adatnak minősülnek – mondta ki a bíróság. A TI első fokon pert nyert a Magyar Államkincstárral szemben.

A Transparency International Magyarország régóta küzd a választási kampányokat eluraló korrupció ellen. A szabálytalan és ellenőrizetlen kampányköltéseket a magyarországi korrupció egyik legsúlyosabb, a rendszerváltás óta megoldatlan problémájának tartjuk.

A második Orbán-kormány által az országgyűlési választási kampány finanszírozásáról 2013-ban elfogadott törvény, amely az idei országgyűlési választások előtti kampányban debütált, nem állta ki a gyakorlat próbáját. A TI a K-Monitorral és az Átlátszó.hu-val összefogva vizsgálta a pártok és a jelöltek, valamint a pártközeli civil szervezetek és a kormány kampányköltéseit. A civil kampánymonitor a pártok gigantikus költekezésén túl azt is megállapította, hogy az új jogszabály alkalmatlan a kampánykorrupció felszámolására. Megállapításainkat arra alapoztuk, hogy a törvény nem tiltja a kampány kiszervezését, vagyis nem foglalkozik a párt közeli civil szervezetek költéseivel, azaz a CÖF-jelenséggel, valamint nem szab gátat a kormánypártok érdekében kifejtett kormányzati propagandának.

A pártok számára könnyen kijátszható szabályozás következtében a CÖF majdnem 600 millió forintot kampányolt el a Fidesz érdekében, a kormány pedig bő félmilliárdot fordított annak ismertetésére, hogy „Magyarország jobban teljesít”.

A kampányfinanszírozási szabályozás egyetlen előremutató rendelkezése az egyéni képviselőjelöltek kampányköltéseinek jelentős szigorítása volt. A törvény értelmében az egyéni jelölteknek forintra pontosan el kell számolniuk a felvett állami támogatással, választási kudarc esetén vissza kell térítenünk a kincstártól kapott kampánypénzt, szabálytalan költés esetén még büntetést is kell fizetniük. Az egyetlen bökkenő, hogy a jelöltek nem a nyilvánosságnak számolnak el, hanem a Magyar Államkincstárnak (MÁK) és az Állami Számvevőszéknek (ÁSZ). Márpedig a mégoly kitűnő szabályozás sem ér semmit, ha hiányzik a hatékony ellenőrzés.

Joggal kérdezhetik tőlünk, hogy miért nem bízunk abban, hogy ezek állami szervek komolyan átvizsgálják a jelöltek kampányköltéseit. Az ÁSZ-szal szembeni bizalmatlanság megalapozatlannak tűnhet, hiszen ez a szervezet az egyéni jelöltek ellenőrzésében évtizedek óta nem vétett a szakma írott és íratlan szabályai ellen. Színigaz. Az ÁSZ eddig már csak azért sem hibázhatott az egyéni képviselőjelöltek kampányköltéseinek az ellenőrzésében, mert korábban nem is kellett ezt a feladatot ellátnia. Annál több mulasztást produkált viszont a pártok kampányköltésének vizsgálatában, hiszen a rendszerváltoztatás óta soha nem tudta – vagy nem akarta? – kideríteni, hogy miből futja a pártoknak annyi reklámra és óriásplakátra.

Az idei parlamenti választási kampány pártköltéseit összegző kutatásunk megállapításait – amely kimutatja, hogy a parlamentbe bejutott pártok, az LMP-t leszámítva, mind többet költöttek a kampányra, mint amennyire a törvény szerint jogosultak lettek volna – eljuttattuk az ÁSZ-nak. Azt a választ kaptunk, hogy az „Állami Számvevőszék a jogszabályokban meghatározott keretek között jár el a kampányra fordított pénzeszközök elszámolásának ellenőrzése során”. Mit mondjunk, mi is éppen ettől féltünk.

Tény, hogy az államkincstár eddig valóban nem hibázott a kampányköltések ellenőrzésében. Az előzmények ismeretében a TI mégis jobbnak látta, ha a kampánykiadások vizsgálatában tapasztalt civil szervezetként mi magunk is átnézzük az egyéni jelöltek kampányszámláit. Ezért közérdekű adatkéréssel fordultunk a MÁK-hoz, és kértük, hogy minden egyéni képviselőjelölt, akár független, akár pártszínekben indult, kampányelszámolását és az azokhoz csatolt számlákat, bizonylatokat adja ki nekünk. A MÁK megtagadta a kért adatok kiadását, és az elutasító választ azzal indokolta, hogy az adatkérésünk egyszerre átfogó, számlaszintű, meg tételes is. Ezt azzal fejelte meg, hogy a kampányfinanszírozási törvény értelmében az államkincstár, és nem civil szervezetek jogosultak a kampányköltések ellenőrzésére. Mi meg jól bepereltük az államkincstárt. És meg is nyertük a pert, legalábbis első fokon.

Emlékeztetőül: a parlament kormánypárti többsége 2013-ban szavazta meg az információszabadság törvény botrányos módosítását, amely lehetővé teszi, hogy az állami adatkezelők, tetszésük szerint, önkényesen számlaszintűnek minősítsenek bármely közérdekű adatigénylést. Ez a módosítás véletlenül időben egybeesett a trafikmutyival „dohánytermék kiskereskedelmi koncessziók családi kisvállalkozásokat segítő” újraosztásával, aminek a körülményeit civil szervezetek adatigénylésekkel akarták kideríteni.

A Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság Hatóság (NAIH) nem talált kivetnivalót abban, hogy a törvényhozás kényelmes lehetőséget teremtett a kényelmetlen adatigénylések elutasítására. Péterfalvi Attila, NAIH-elnök az információszabadság törvény módosításakor írt levelében kifejtette, hogy a „nagy mennyiségű közérdekű adatra vonatkozó, visszaélésszerű adatigénylések” szerinte veszélyeztetik a „közérdekű adatok megismeréséhez való jog társadalmi elfogadottságát”. Az államkincstár elleni perünk idején pedig állásfoglalást tett közzé, amelyben az egyéni jelöltek kampányelszámolására vonatkozó adatkérésünkre is kiterjedő érvénnyel azt hangoztatja, hogy a „polgár adatmegismerése nem ezt a szintű információigénylést jelenti”.

Szerencsére a közérdekű adatok kiadása iránti kereseteket nem a NAIH bírálja el, hanem a bíróság. Márpedig a bíróság a TI-nak adott igazat és arra kötelezte az államkincstárt, hogy adja ki a képviselőjelöltek kampányköltéseinek az elszámolását. A Fővárosi Törvényszék nem jogerős ítéletében mindenekelőtt a számlaszintűnek minősített és ezen ürüggyel elutasított adatigénylések ügyében lehetséges jogorvoslatról foglalt állást. A MÁK ugyanis nemcsak az adatkérésünket nem akarta teljesíteni, de azt is állította, hogy nincsen jogunk bírósághoz fordulni. A kincstári álláspont szerint a módosított információszabadság törvény értelmében a NAIH-tól kell jogorvoslatot kérni, ha az adatigénylést azért utasítják el, mert az – úgymond – számlaszintű. Szerencsére a bíróság szerint meg nem, a Fővárosi Törvényszék ugyanis kimondta, hogy a NAIH hatósági „eljárásának a kezdeményezése nem perelőfeltétel, csupán egy a bírósági jogérvényesítés útjától független, fakultatív jogorvoslati lehetőség”.

A per érdemében pedig arra mutatott rá a bíróság, hogy az „Alaptörvény minden közpénzre vonatkozó adatot közérdekű adattá minősített, a nyilvánosságot és az átláthatóságot tette főszabállyá”. Végül, mivel a bíróság szerint az „állam demokratikus működéshez elengedhetetlen az információszabadság és az információk átláthatósága”, a MÁK ellenőrzési joga ellenére a Transparency International jogosult a „jelöltek elszámolását és azzal együtt egyes számlák tartalmát, mint közérdekű adatot megismerni”.

A közérdeket szem előtt tartva ezt csak üdvözölni tudjuk.

0 komment

Lázár János karácsonya

Pethő András, az Origo volt főszerkesztő-helyettesének vendégposztja. A Lázár-per igaz története.

Lázár János már többször is jelét adta annak, hogy nem feltétlenül örül a rejtélyes külföldi útjai iránti érdeklődésnek. Egyik nyilatkozatában még azt is megpendítette, hogy esetleg valamilyen titokzatos megbízó áll a kérdezősködés hátterében. Pedig a Miniszterelnökséget most már miniszteri rangban vezető politikus egyetlen dolgot okolhat ezért a problémájáért: az évvégi ünnepeket.

Tudom, hogy elsőre nem érthető az összefüggés, de most elmagyarázom. Egészen a közelmúltig az Origo nevű hírportál szerkesztőjeként dolgoztam, és az ott eltöltött több mint tíz év alatt volt időm megtapasztalni, hogy milyen hatalmas nyűgöt jelent a karácsony és újév közti időszak. Általában nem történik semmi, ráadásul a munkatársak nagy része is a jól megérdemelt szabadságát tölti. A szerkesztőségi ügyeletet ellátó kollégák pedig alig tudnak bármi érdemi munkát végezni, mert szinte minden hivatal zárva van, így gyakorlatilag nincs kitől információt szerezni.

A címlapot ugyanakkor nem lehet - vagy legalábbis nem szerencsés - rosszul megírt és unalmas hírügynökségi anyagokkal megtölteni, így év végéhez közeledve az Origónál mindig igyekeztünk felhalmozni olyan cikkeket, amelyekkel aztán ki tudjuk húzni ünnepeket. Tavaly épp rám esett a választás, hogy tervezzem meg a karácsonytól újévig tartó időszakot. Olyan anyagokban gondolkodtam, amelyeket gyorsan el lehet készíteni, és lehetőleg kívül esnek a bejgli-karácsonyfa-másnaposság háromszögén, mert ezek azok a témák, amelyekről akkor is készülnek cikkek minden évben, ha a szerkesztő kifejezetten megtiltja, hogy bárki bármit írjon róluk.

Gyorsan feldolgozható és többé-kevésbé eredeti ötletnek gondoltam például azt, ha egy interaktív térképen bemutatnánk Szijjártó Péter akkori miniszterelnökségi államtitkár és Martonyi János akkori külügyminiszter utazásait. A híreket olvasgatva úgy tűnt, hogy Szijjártó az, aki a miniszterelnök által meghirdetett keleti nyitás jegyében járja az ázsiai és közel-keleti országokat, míg a régivágású atlantista Martonyi tartja a kapcsolatot a nyugattal. Nem egy nagy sztori, de mégis elárul valamit az Orbán-kormány hangsúlyairól, maga a térkép pedig néhány órás munkával elkészíthető.

Valamikor december közepén így megkerestem a Miniszterelnökséget és a Külügyminisztériumot is azzal, hogy küldjék el nekem a vezető tisztviselőik utazási adatait az elmúlt két évből (Szijjártó 2012-ben lett külgazdasági államtitkár a Miniszterelnökségen). Viszonylag gyorsan meg is kaptam a kért információkat, de aztán ezeket látva kénytelen voltam szembesülni azzal, hogy az ötletem ugyanarra a sorsra jutott, mint a legtöbb újságírói feltételezés: a tényekkel találkozva kiderült, hogy semmi alapja nincs. Szijjártó is utazott nyugatra, ahogy Martonyi is keletre, és talán az utazási adatokból kiindulva lehetett volna valami árnyalt elemzést készíteni, de egy egyszerű térképnek nem lett volna semmi értelme.

Hamar kiderült azonban az is, hogy nem volt teljesen haszontalan az adatkérés. A táblázatokat böngészve feltűnt, hogy Lázár Jánosnak több olyan útja is volt, amelyeknél a szállásköltségek jóval magasabbak voltak, mint más - amúgy vele azonos tisztséget viselő - vezetők kiküldetéseinél. Még inkább érdekelni kezdtek ezek az utazások, amikor semmi nyomukat nem találtam sem a kormányzati honlapon, sem az MTI archívumában.

Január elején megkerestem tehát újra a Miniszterelnökséget, és feltettem néhány kérdést a három legnagyobb szállásköltségű utazásról: Anglia, 2012. november 27-29. (szállásköltség: 920 019 Ft); Svájc, 2013. március 22-23. (szállásköltség: 469 878 Ft), Olaszország, 2013. július 26-27. (szállásköltség: 582 000 Ft.). Elsősorban a hotelszámlák részleteiről érdeklődtem, de tettem fel kérdéseket az utazások céljáról, illetve körülményeiről is.

A Miniszterelnökség nem válaszolt érdemben ezekre a kérdésekre, arra hivatkozva, hogy Lázár az Információs Hivatal (vagyis a magyar kémszervezet) feladataival összefüggő tevékenységet végzett ezeken az utazásokon. Bár az újságírók általában nem szeretik, ha rejtegetik előlük az információkat, azzal én is tisztában vagyok, hogy egy kormány csak akkor tudja jól végezni a munkáját, ha bizonyos dolgokat titokban tart. Így még el is fogadtam volna azt, hogy az utazások egyes részleteit nem árulja el a Miniszterelnökség, de azt nem értettem, hogy milyen nemzetbiztonsági érdekek fűződnek a titkolózáshoz egy hotelszámla esetében.

Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a Miniszterelnökség nem válaszol a további kérdéseimre, megkerestem a Transparency International magyarországi szervezetének jogi igazgatóját, Ligeti Miklóst. A TI számos alkalommal segített újságíróknak - köztük nekem is - abban, hogy az elakadt információkéréseiket bírósági úton érvényesítsék. Miklóshoz is azzal a kérdéssel fordultam, hogy vállalnák-e a jogi segítségnyújtást a Lázár-utazások ügyében. Ha jól emlékszem, akkor a válasza nagyjából az volt, hogy a nemzetbiztonsági kártya sajnos elég erős szokott lenni az ilyen perekben, de hozzátette, hogy szerinte érdemes megpróbálni.

Ez után bevontuk Németh Zsolt ügyvédet, aki rendszeresen jár el adatkérési ügyekben a TI felkérésére. A csatlakozásának nagyon örültem, ő volt ugyanis az ügyvédem abban a perben is, amelyet a Médiatanács ellen indítottunk még 2012-ben. Márpedig azt a pert jogerősen megnyertük.

Az ilyen adatkérési eljárásokban szokásos gyakorlatnak megfelelően az következett, hogy elküldtem egy újabb - ezúttal már jogász által megfogalmazott - kérdéssort a Lázár-utazásokról a Miniszterelnökségnek, majd amikor erre sem érkezett érdemi válasz, megnyílt a lehetőség a bírósági út előtt.

Beadtuk a keresetet, a Fővárosi Törvényszék pedig április elsejére kitűzte az első tárgyalást. Az apró helyiségben tartott meghallgatáson csak öten vettünk részt: a bíró, a Miniszterelnökség jogtanácsosa, valamint Zsolt, Miklós és én, mint felperes. Rajtunk kívül valószínűleg csak néhányan - például néhány origós kolléga - tudtak a perről, de a szélesebb nyilvánosság nem. Nem csaptunk neki nagyobb hírverést, mert fogalmunk sem volt arról, hogy a kérdéseink vajon tényleg egy érdekes történethez vezetnek-e. A Miniszterelnökség ugyanis még az első kérdéseimre adott válaszokban annyit elárult, hogy a költségek nem egyedül Lázár János szállását fedezték, hanem a vele együtt utazókét is. A probléma az volt, hogy azt már nem akarták megmondani, hogy hányan utaztak, és így nem lehetett értelmezni az összegeket. Ha például az derül ki, hogy az angliai úton nyolcan vettek részt, akkor már nem is számítana olyan soknak az a 920 ezer forint.

Az első tárgyaláson nem hangzott el semmilyen érdemi információ. A Miniszterelnökség jogtanácsosa előadta, hogy az általunk kért adatok egy részét szerintük nemzetbiztonsági okokból nem lehet kiadni, más információk (például, hogy Lázár János mely hotelekben szállt meg) pedig szerintük nem is közérdekűek. Mi közöltük, hogy ezzel nem értünk egyet.

Később azonban elkezdtek csöpögni az információk. Az április végén tartott második tárgyaláson a Miniszterelnökség jogtanácsosa már elárult néhány részletet a svájci és az olaszországi útról. Megtudhattuk, hogy Lázár János a svájci kiküldetésen “egy német állampolgárral tárgyalt a magyar–német, valamint a magyar–orosz kapcsolatokról”, az olaszországi útján pedig “a Svájcba illegálisan vitt magyar pénzeszközökkel kapcsolatban folytatott tárgyalást, a tárgyalópartner által megjelölt szállodában”.

Ez már elég konkrétum volt ahhoz, hogy elő lehessen állni vele, így május elején közöltünk egy cikket az Origón a két utazásról, illetve bemutattuk magának a pernek a hátterét is. Ennek a cikknek még nem volt komolyabb visszhangja, de a következőnek már annál inkább.

A május végén tartott harmadik tárgyaláson ugyanis két fontos fejlemény is történt. Egyrészt a bíró hozott egy részítéletet, amelyben kötelezte a Miniszterelnökséget, hogy a svájci és az olaszországi út esetében adja ki azokat az információkat, hogy milyen státuszú és titulusú tárgyalópartnerekkel találkozott Lázár János, illetve azt is, hogy pontosan mely szállodákban szállt meg. Az angliai útról azért nem szólt az ítélet, mert a Miniszterelnökség közölte, hogy erről a kiküldetésről létezik egy titkos irat, és az ítélethozatal előtt először dönteni kell arról, hogy a bíró egyáltalán megismerheti-e az iratot, illetve hogy mi hozható belőle nyilvánosságra.

A részítélet nekünk kedvezett, de volt egy másik - a történet szempontjából még lényegesebb - fejlemény is. A Miniszterelnökség képviselője a tárgyaláson közölte, hogy Lázár János egyetlen kísérővel utazott mindhárom kiküldetésen. A jogtanácsos szinte mellékesen jegyezte ezt meg, de én annyira érdekesnek tartottam, hogy emlékeim szerint fel is emelkedtem a székemből. Legszívesebben azonnal elkezdtem volna további kérdéseket feltenni a jogtanácsosnak, de persze egy tárgyaláson nem lehet ilyet csinálni. Szerencsére azonban a bíró is érzékelte, hogy ez lényeges információ, mert visszakérdezett, a jogtanácsos pedig megerősítette, hogy igen, mindhárom úton csak ketten vettek részt.

Ez fontos momentum volt, mert választ kaptam az egyik leglényegesebb kérdésemre. Kiderült, hogy nem valamilyen népes delegáció hozta össze a kirívóan magas hotelszámlákat, hanem mindössze két ember. Ez már olyan információ volt, aminek úgymond hírértéke volt, vagyis érdemes volt arra, hogy közzétegyük. Nem sokkal a tárgyalás után meg is jelent az Origón a per legfrissebb fejleményeiről szóló cikkem, és ennek már kifejezetten nagy visszhangja volt. Átvette a legtöbb hírportál, és azonnal elkezdett pörögni a sztori a Facebookon is.

Ez a cikk több hónap türelmes várakozás, kitartó kérdezés és jogi csapatmunka eredménye volt, de sok szempontból csak ekkor kezdődött el igazán a történet. Ez után lehetett valódi kérdéseket feltenni arról, hogy Lázár és társa miért költött el ennyi - a többi hivatali úthoz képest kirívóan sok - közpénzt ezeken az utazásokon.

Mielőtt azonban bárki bármit kérdezett volna, lépett Lázár János is. A tárgyalást követő nap hajnalán kiadott egy szarkasztikus hangvételű közleményt, amelyben engem is néven nevezett. Az újságírói munka időnként bizarr szituációkkal jár, és én mindenképp ezek közé sorolom azt, amikor május 28-án reggel 6 óra 30-kor azzal ébresztett az Origo hírügyeletese, hogy tudok-e arról, hogy Lázár János nem sokkal korábban közzétett egy személyesen nekem szóló nyilatkozatot. A közleménynek volt azonban két olyan eleme, amely sokkal fontosabb volt a személyeskedő megjegyzésnél.

Lázár egyrészt közölte azt, hogy befizeti a költségvetésnek az utazások során kifizetett szállásköltséget. Másrészt kijelentette azt is, hogy “készséggel állok utazási szokásaim részleteivel is a független magyar bíróságok rendelkezésére”.

Ez két egymásnak ellentmondó lépés volt. Lázár nyilvánvalóan azért döntött úgy, hogy befizeti a pénzt, hogy így elháríthassa a további kérdezősködést. (Mint a Miniszterelnökség egyik munkatársa közölte velem azokban a napokban: ez mostantól magánpénz, tehát semmi közöm hozzá.) Egy ilyen érv az általam megkérdezett jogászok szerint a bíróság előtt nem állná meg a helyét, de a lépés célja vélhetően eleve inkább az volt, hogy Lázárnak a nyilvánosság előtt legyen egy jó ütőkártyája., Közben ott volt a közlemény másik része, amelyben Lázár azt ígérte, hogy “készséggel” áll a bíróságok rendelkezésére. Ez az utóbbi akár azt is jelenthette volna, hogy a Lázár által vezetett Miniszterelnökség nem fog fellebbezni az elsőfokú ítélet ellen, hanem válaszol a kérdéseimre.

A közlemény utáni napokban megkerestem a Miniszterelnökséget, hogy segítsenek a közlemény értelmezésében, de nem voltak túl együttműködőek. Közben bonyolította a helyzetet, hogy eltávolították az Origo főszerkesztőjét, Sáling Gergőt, aminek hatására úgy döntöttem, hogy otthagyom az újságot. (A 444 jóvoltából most már mindenki ismerheti azt a belső levelet is, amelyben leírtam, hogy ez milyen összefüggésben van a Lázár-perrel.

Az ügy fejleményeit ugyanakkor igyekeztem követni a felmondásom után is. Július elején megkaptuk az írásba foglalt ítéletet, és úgy sejtettük, hogy a dokumentumnak valószínűleg nagyjából ezzel egy időben a Miniszterelnökségre is el kellett jutnia. Ennek azért volt jelentősége, mert egy bírósági eljárásban a feleknek az írásba foglalt ítélet kézhezvétele után 15 napjuk van arra, hogy fellebbezzenek az ítélet ellen.

Július közepén így újra megkerestem a Miniszterelnökséget, és érdeklődtem arról, hogy elfogadják-e a bíróság döntést, vagy esetleg fellebbeznek-e ellene. A Kormányzati Információs Központ a következő egymondatos választ küldte: “A Miniszterelnökség és Lázár János a bíróság döntését végre fogja hajtani, a megadott határidőig fellebbezést nyújt be.”

Ez pont annyira abszurd, mint Lázár korábbi nyilatkozata. A mondat első felében még azt állították, hogy végre fogják hajtani a bíróság döntését (amely ugye a kérdéseim megválaszolására utasította a Miniszterelnökséget), a másodikban viszont kijelentették, hogy fellebbezést nyújtanak be. (Itt mindenki megnézheti az ítéletet, természetesen egy szó sincs benne arról, hogy a bíróság fellebbezésre kötelezné az alperest, vagyis a Miniszterelnökséget.) Visszakérdeztem a Kormányzati Információs Központ munkatársánál, hogy nem tudnának-e kicsit világosabban fogalmazni, de erre már nem érkezett válasz.

Azt még nem tudjuk, hogy mikor kezdődik a másodfokú eljárás, de az angliai utazásról létező titkos irat miatt még az első sem ért véget. A következő tárgyalás szeptember 4-én lesz a Fővárosi Törvényszéken. Mivel egy minősített dokumentum körül forog majd a per, ezért könnyen lehet, hogy el fog húzódni.

De talán kiderül valami még azelőtt, hogy jönnek a hírszegény évvégi ünnepek.

86 komment

Egy kapcsolat kronológiája, avagy mi történt eddig a KEHI és a TI között…

A Kormányzati Ellenőrzési Hivatal (KEHI) június 19-én tájékoztatott arról, hogy a TI-ra is kiterjed „az EGT és Norvég Finanszírozási Mechanizmusok intézményrendszerének és a Finanszírozási Mechanizmusokból juttatott támogatások felhasználásának ellenőrzése”.

Megtudtuk, hogy a KEHI vizsgálni fogja a Norvég Civil Támogatási Alapból finanszírozott projektjeinket. A KEHI e vizsgálatra vonatkozó hatáskörét kérdésesnek, magát az eljárást pedig alapjog ellenesnek tartottuk, erre vonatkozó aggályainkat a KEHI tudtára hoztuk. Bár a KEHI nem oszlatta el az aggályainkat, mégis alávetettük magunkat a vizsgálatnak, hiszen nincsen semmi titkolnivalónk. Éppen ezért minden dokumentumot, amit átadtunk a KEHI-nek, egyszersmind nyilvánosságra is hoztunk.

Ugyanakkor az ombudsmanhoz is fordultunk, akit arra kértünk, hogy vizsgálja ki a KEHI tevékenységét, meg terjessze az ügyet az Alkotmánybíróság elé. Tegnap érkezett meg az ombudsman válasza és a Lázár Jánosnak, a Miniszterelnökséget vezető miniszternek írt levele. Azt már tudjuk, hogy az ombudsman nem vizsgálja sem a KEHI-t, sem a Miniszterelnökséget, meg az Alkotmánybírósághoz sem fordul. Ezért megkértük az ombudsmant, fejtse ki részletesen és tételesen, miért ennyire tartózkodó.

video_atv_ligeti.jpg

2 komment

Az ombudsman levelet írt Lázár Jánosnak KEHI/Norvég Civil Alap ügyben!

Az ombudsman szerint is kétséges, hogy ellenőrizheti-e a KEHI a Norvég Civil Alapból származó támogatásokat és az abból részesült civil szervezeteket. Az alapjogi biztos a TI beadványának hatására felhívta Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter figyelmét arra, hogy a Norvég Civil Alapból származó „támogatások ellenőrzése vonatkozásában a magyar államnak tekintettel kell lennie a szerződő partner (a norvég állam) értelmezésére is”. A teljes levél itt olvasható.

Emlékeztetőül, Vidar Helgesen, európai ügyekért felelős norvég miniszter ezt nyilatkozta a KEHI/Norvég Civil Alap ügyben: (itt) A magyar kormány egyoldalúan megszegte az EGT és Norvég Alap kezelésére és lebonyolítására vonatkozó egyezményt. A magyar kormány eljárása sajnálatos, és ezt közöltük a magyar hatóságokkal. Ez lenne az a norvég álláspont, amit a magyar kormánynak tiszteletben kellene tartania.

0 komment

Az Alkotmánybíróság szerint nem sérti az Alaptörvényt a haveri kapitalizmus

Az angol nyelvű szakirodalom „crony capitalism” névvel illeti azt a jelenséget, amikor az állam, a szabályozói hatalmával visszaélve, mások tulajdonát nem közérdekből, hanem magánszemélyek javára korlátozza, vagy kisajátítja és a barátai kezére játssza. Magyarul ezt haveri kapitalizmusnak nevezzük. Az Alkotmánybíróság (AB) nemrég két törvény kapcsán is módot kapott arra, hogy alkotmányos védelmet nyújtson azoknak a tulajdonosoknak, akiket az állam kiszorított a saját vállalkozásukból, de mindkét lehetőséget elszalasztotta. Az AB a takarékszövetkezeti mutyi ügyében és a trafikmutyi ügyben is szabad utat engedett a kormány nyomulásának a magángazdaságban.

A takarékszövetkezeti mutyi

A kormány, a parlamenti többségére támaszkodva, egy 2013-ban elfogadott törvénnyel átírta a szövetkezeti hitelintézeti szektort. A takarékszövetkezetek eredetileg szerződéses, azaz a vállalkozások szabad elhatározásán alapuló integrációjának helyébe kényszerintegráció lépett. A takarékszövetkezetek csak akkor működhettek tovább, ha beléptek az ún. Szövetkezeti Hitelintézetek Integrációs Szervezetébe. Ennek a szervezetnek a központi elemévé a takarékszövetkezetek többségi tulajdonában álló Takarékbank vált, amelyet trükkösen államosítottak, majd haveri alapon privatizáltak. A Magyar Posta tőkeemelés révén többségi tulajdonossá vált, következő lépésként pedig az állam nyilvános, nemzetközi pályázaton értékesítette a Takarékbank többségi, állami részvénypakettjét. A nyilvános és nemzetközi tenderen valamiért egyedül a Magyar Takarék Zrt. indult, az egyajánlatos versenyt Vojnits Tamás, a takarékszövetkezeti szektor átalakításáért felelős kormánybiztos, egyben a Takarékbank elnöke érvényesnek nyilvánította. Talán véletlen egybeesés, hogy az egyedüli versenyzőként induló Magyar Takarék Zrt. egyik tulajdonosa a Vojnits Tamás által vezetett, de a Takarékbank privatizált állami részvénypakettjében is résztulajdonos MFB tulajdonában álló Első Hazai Pénzügyi Szolgáltatásfejlesztési Kft. volt. A Takarékbankra ajánlatot tevő cég tulajdonosai között találjuk még a Spéder Zoltán érdekeltségébe tartozó FHB Jelzálogbankot is. A kormány a Takarékbank privatizációját nemzetstratégiai szempontból kiemelt ügyletnek minősíttette, az ilyen beruházások mentesülnek a Gazdasági Versenyhivatal eljárása alól.

Vagyis az állam közpénzen tőkét emelve államosított egy privátbankot, és a törvényalkotói hatalmát felhasználva e bank irányítása alá kényszerítette a „vidék bankjaiként” működő, az országos pénzintézeti fiókhálózat mintegy 50 százalékát kézben tartó takarékszövetkezeteket. A Takarékbank állami többségének magánosításával és az ezt elősegítő törvényalkotással az állam az egész takarékszövetkezeti szektort a haverok kezére játszotta.

A régi takarékszövetkezeti szövetség az Alkotmánybírósághoz fordult, amiért az állam törvénnyel szorította ki a Takarékbankból. Sok köszönet azonban nem volt abban, amit kaptak. Az AB a 20/2014 (VII. 2.) határozatban azt állapította meg, hogy az állam, törvényalkotás útján, tulajdonképpen tetszőleges érvekre és célokra hivatkozva, akármilyen mélyen beavatkozhat a gazdasági életbe, és akár kisajátítást megvalósítva is korlátozhatja a vállalkozás szabadságát és a tulajdonhoz való jogot. Az AB egy igen furcsa, tragikomikus határozattal olyan „széles összefüggés-rendszerbe” helyezte a törvényt, amelyben takarékszövetkezetek tulajdonosi jogainak és vállalkozási szabadságának a korlátozása ürügyéül szolgáló „közérdekre hivatkozás megalapozott” volt.

Csak az AB határozathoz különvéleményt fűző alkotmánybírák észlelték a takarékszövetkezeti törvénnyel és a többségi alkotmánybírósági állásponttal kapcsolatos súlyos bajokat. Például azt, hogy ha voltak is állami beavatkozást indokoló bajok a takarékszövetkezetek működésében, azok kezelésére a tulajdonosok jogait kevésbé korlátozó megoldások is elégségesek lehettek volna. Bragyova alkotmánybíró például leszögezi, hogy „az elmúlt évtizedek magyar jog- és gazdaságtörténetében volt példa a takarékszövetkezetekénél sokkal súlyosabb banki nehézségek törvényi kényszer nélküli – a bankok önkéntes cselekvésén, szerződésen alapuló – állami beavatkozással való rendezésére”. Ezzel szemben, mutat rá Bragyova, ami a takarékszövetkezetekkel történt, az „annyira [tulajdon]korlátozás, hogy már kisajátítás”. Ennek eredményeként „a Takarékbank korábbi meghatározó tulajdonosai a Takarékbank ellenőrzése alatt álló, utasításához kötött, gazdasági önállóság nélküli szervezetek lettek”. Kiss alkotmánybíró szerint a „jogalkotó csupán általános jellegű, gazdaságpolitikainak tekinthető érvekkel próbálja legitimálni” a valós célját, ami feltehetően „új, állami irányítás alatt működő szervezet létrehozása, majd a privatizálás megteremtésének lehetősége” volt. Amint láttuk, tényleg a privatizáció volt a lényeg.

A trafikmutyi

Az Országgyűlés még 2012-ben alkotott törvényt a fiatalkorúak dohányzásának a visszaszorításáról. Mint később kiderül, ez volt a nyitánya a dohány kiskereskedelmi piac újraosztásának. A trafiktörvényre (2012. évi CCIII. törvény) hivatkozással a kormány államosította az addig szabadon forgalmazható dohánytermékek kereskedelmét, majd koncessziók formájában újraosztotta a cigarettaárusítási jogokat. A korábban közel negyvenezer trafikból álló dohánykereskedelmi hálózat helyébe alig több mint ötezer nemzeti dohánybolt lépett. Később kiderült, hogy a trafiktörvény szövegezésében aktívan közreműködött a Continental Dohányipari Zrt.-t irányító Sánta János, akinek a számítógépén készült a törvénytervezet Brüsszelbe kiküldött változata. Az új trafikkoncessziók – amelyek titokban zajló, erősen kétséges tisztaságú újraosztása ellen a TI is tiltakozott – közül mintegy 500 Sánta János, illetve a Continental Dohányipari Zrt. érdekeltségébe került. (Csak zárójelben jegyezzük meg, mert feltehetően véletlen egybeesésről van szó: amikor a TI és más civil szervezetek hivatalosan is rákérdeztek a trafikkoncessziók kiosztásának gyanús részleteire, a parlament úgy módosította az információszabadság törvényt, hogy ne lehessen „számlaszintű” – értsd: a kormánynak kellemetlen – adatkéréseket előterjeszteni.)

A trafikmutyi károsultjai, vagyis a dohánykereskedelemből kiszorított korábbi cigaretta árusok alkotmányjogi panaszt nyújtottak be. Az Alkotmánybíróság július 7-ei határozatában azonban ezeket a panaszokat is elutasította. Az AB szerint nem sérült a dohány-kiskereskedelem további lehetőségétől megfosztott trafikosok tulajdonhoz és szabad vállalkozáshoz való joga. Egyrészt azért nem, mert az üzleteik megmaradtak, ahol, úgymond, szabadon tevékenykedhetnek „mindazokban az üzletkörökben, amelyekre a működési és hatósági engedélyük kiterjed”. Arról nem is beszélve, hogy a trafiktörvény „számukra is lehetőséget ad koncessziós pályázat benyújtására”, így továbbra is végezhetnek „dohány-kiskereskedelmi tevékenységet, amennyiben megfelelnek a megváltozott jogi szabályozásban foglalt feltételeknek”.Ezúttal „a fiatalkorúak egészségének a megóvása” és „az általános népegészségügyi szempontok” bizonyultak „kiemelten fontos közérdeknek”, amelyre figyelemmel az „Alkotmánybíróság álláspontja szerint […] nem tekinthető a törvényalkotó részéről önkényes eljárásnak” a dohánytermék-kiskereskedelmi piac monopolizálása.

Az nem zavarta az alkotmánybírák többségét, hogy a törvényalkotó ezúttal sem támasztotta alá semmilyen módon azt, hogy az állami monopólium bevezetése miként szolgálja a fiatalkorúak egészségének a védelmét. A többségi határozat talán legszebb megállapítása szerint a dohányárusítási jogukat elveszített kereskedőknek a „trafiktörvény hatályba lépését követően [a dohány-kiskereskedelmi tevékenység] folytatására – döntésük szerint – lehetőségük [volt], ha eleget tettek a támadott törvényi rendelkezések által támasztott új törvényi feltételeknek”. Ugye mindenki értette? Döntésük szerint. Komolyan, mintha az Alkotmánybíróság nem is hallott volna arról, hogy milyen körülmények között és főképpen milyen eredménnyel zárult a Nemzeti Dohánybolt koncessziók kiosztása. Ez már színtiszta cinizmus.

Még – a különvéleményt egyébként nem megfogalmazó – Stumpf alkotmánybíró is kiemeli párhuzamos indokolásában, hogy a trafiktörvény valójában „objektív (tárgyi) korlátot” állít a vállalkozás szabadsága elé, mert „hiába felel meg a vállalkozó a képzettségi, szakmai […] feltételeknek, döntése ellenére nem tud [dohány-kiskereskedelmi] tevékenységet folytatni, ha az állam nem köt vele koncessziós szerződést”.

Bragyova és Kiss alkotmánybírók ezúttal is ízekre szedték a többségi határozatot. Bragyova alkotmánybíró elfogadhatatlannak tartja „azt az érvet, amely szerint […] más vállalkozási tevékenységet az eddigi trafikosok továbbra is folytathatnak”, szerinte a többségi határozat ezzel azt mondja ki, hogy a „foglalkozás szabadsága nem védi a már választott foglalkozás folytatását”. Arra is rámutat, hogy a trafiktörvény állítólagos célja, a fiatalok egészségének a védelme a korábbi trafiküzemeltetők alapjogait kevésbé korlátozó megoldással – például hatékonyabb ellenőrzéssel – is elérhető lett volna.

Kiss alkotmánybíró is azon a nézeten volt, hogy a „dohányzás egészségre gyakorolt káros hatása nyilvánvalóan és önmagában nem csökken attól, hogy állami monopóliummá vált a dohánytermékek kiskereskedelme és csak koncesszióval rendelkezők végezhetik e tevékenységet”. Hangsúlyozza, hogy a takarékszövetkezeti törvényhez hasonlóan a trafiktörvény esetében is a „törvényalkotót terheli a közérdekből fakadó jogkorlátozás szükségességének bizonyítása”, továbbá a vállalkozás szabadságához fűződő alapvető jog korlátozásához […] nem elfogadható a közérdekűségi megfontolásokra való hivatkozás.

Ha a dohány-kiskereskedelem államosítása nem volt szükséges az egészségvédelem érdekében, akkor az aligha szolgálhatott más célt, mint a haverok állami eszközökkel történő üzlethez juttatását. Az Alkotmánybíróság szerint ez Alaptörvény-konform. Persze csak, ha az ötletet a fiatalok dohányzása visszaszorításának ürügyével adja el a kormány. Miként – az AB szerint – alapjogi szempontból az is rendben van, ha az állam a takarékszövetkezetek tulajdonában álló bankot előbb államosítja, majd eladja egy kormányközeli befektetők érdekeltségébe tartozó cégnek. Az Alkotmánybíróság bizonyította, hogy független. Sajnos nem a kormánytól, hanem a társadalmi realitásoktól, no és a tulajdonosokat megillető intézményes garanciáktól.

3 komment

Az AB kikelt a sötétben bujkáló kapitalisták ellen

Gyöngyszemre bukkantunk. A magyar Alkotmánybíróság (AB) gazdaságideológiai és gazdaságtörténeti fejtegetésbe kezdett annak kapcsán, hogy gyakorlatilag teljes egészében elutasították a takarékszövetkezetek integrációja (értsd: államosítása) ellen érkező beadványokat. Vagyis, a tizenöt fős testület négy különvélemény mellett zöld utat engedett annak, hogy az állam különböző gazdasági társaságokon keresztül többségbe kerüljön a Takarékbankban, illetve a köré csoportosuló takarékszövetkezetekben. De ezt most tegyük félre egy pillanatra, és azt is, hogy a de facto államosítás után mi következett (majd a poszt végén visszatérünk rá), és koncentráljunk arra, hogy miként is vélekedik egy, piac- és versenyelvű köztársaságban az alkotmánybíróság az állami szerepvállalásról.

Az alkotmánybírák a takarékszövetkezeti határozat indoklását azzal kezdik, hogy a magántulajdon és a szerződés szabadsága megfelel a „laissez faire, laissez passer elvnek” (104. bekezdés). Ezek szerint tehát a kevésbé szabadpiaci rendszerű országokban, vagyis ahol viszonylag nagy az állam (szociális) szerepvállalása, mondjuk Franciaországban vagy Németországban, ne érvényesülne a magántulajdon és a szerződések szabadsága, vagy patetikusabban: a szentsége!?

De ne ragadjunk itt le, a gyöngy több oldalról fénylik. Olvassunk tovább, érdemes. Így: „A szabadversenyes piacgazdaságban a jogrendszer a gazdasági törvényszerűségnek, az értéktörvénynek (!), a versenynek, a piaci érdekeknek rendelődik alá.” (107. bekezdés) Értjük, ugye? Ahol szabadverseny van, ott a jogrendszert alárendelik a piaci erőviszonyoknak. Ezzel az AB azt mondja, hogy, például az Egyesült Államok vagy Új-Zéland nem jogállam. Szabadpiac persze az EU-ban is sok területen működik, úgy hívják, hogy egységes piac, aminek, lassan el is felejtjük, de Magyarország is része.

Nincs megállás, az intellektuális ámokfutás folytatódik. Az AB szerint „két évszázad tapasztalata bizonyítja, hogy mindkét szélső pólus (!)”, vagyis a szabadpiaci rendszer, amelyben tehát a jog a piac alávetettségében senyved, valamint a nemzeti szocialista és a sztálinista-maoista „totális államgazdaság” „katasztrofális hatású lehet a társadalmi rendszer egészére nézve” (110. bekezdés). Ez már kábítóan hat ebben a melegben: a szabadpiac és a fasiszta/sztálinista gazdaság, mint két szélsőség…

Az AB kiáll a vártára, és büszkén visszhangozza, hogy nem leszünk gyarmat. De nem ám, jóllehet „a gyarmati időket idéző függőség és kiszolgáltatottság” (110. bekezdés) újratermelődött. (Ha ez a gondolat egybecseng egyes kormányzati nyilatkozatokkal, az csak a véletlen műve lehet. Ugye. Persze.) Még szerencse, hogy a magyar kormány, pardon, az AB, résen van, annál is inkább, mert a 2008-2009-es globális válság utóhatásaként „a nemzetállami jogalkotás mindenütt felerősödött”, mert „…az európai uniós…egyeztetések…vontatottan haladnak és kétes kimenetelűek”, továbbá „a nemzetállami önvédelmi reflexek…megerősödtek” (112. bekezdés). És ezt így hogy? – bukik ki belőlünk a T. A.-i értelemben vett kétely. A magyar Alkotmánybíróság figyelmét ezek szerint elkerülte, hogy a teljes Európai Uniót újraszabályozták az elmúlt években, horribile dictu, a 2011-es magyar elnökség alatt fogadták el a költségvetési koordinációt és szigort érvényesítő úgynevezett hatos csomagot. De persze az új uniós regulák messze túlmutatnak a költségvetésen, és végcélként egy, a mainál egységesebb, a nemzetállami jogalkotást éppenhogy háttérbe szorító Európát céloznak meg.

Az intellektuális völgyjárás záróakkordjaként itt az AB következtetése: „az európai uniós és a globális gazdasági rendszer sem működtethető a laissez faire, laissez passer piacgazdaság szélső pólusán”. Az Európai Unió, mint a szabadpiac szélső pólusa? Hogy mi van!? Itt az AB már olyan fantomokkal hadakozik, amelyek annyira a sötétben bujkálnak, hogy a vadkapitalizmus óta még egyetlen egyszer sem bújtak elő. Ez, miként az AB sugallja, kétszáz éve nem valósult meg a világgazdaságban, pláne nem az EU-ban. Magyarországon pedig végképp soha nem volt igazi szabadversenyes kapitalizmus. Ha másért nem, hát azért, mert az állami redisztribúció mindig nagyon magas szinten volt. Még az elmúlt hetven év – ebből a szempontból – legszabadabb időszakában, a kilencvenes években és a kétezres évek elején sem ment az állam által újraosztott nemzeti jövedelem huzamosabb ideig 50 százalék alá. (A közép-európai régióban ez mindvégig és ma is 40-45 százalék).

És akkor az ígért slusszpoén: miután a kormány keresztülvitte a Takarékbank és a takarékszövetkezetek államosítását, néhány hónapra rá reprivatizálta a bankot a Magyar Takarék Zrt.-nek. A Magyar Takarék mögött kormányközeli üzletemberek, más szóval a hatalom haverjai („crony”-k) sorakoznak. Egy ponton úgy tűnt, hogy a folyamat, egy törvényszéki bíró karakán kiállása okán elakadhat, de aztán mégsem. A bíró az AB-hez fordult, utóbbi pedig formai okokra hivatkozva elutasította a kezdeményezést, így zöld utat kapott a privatizáció. Az AB tehát először az államosításhoz, majd pedig a reprivatizáláshoz asszisztált. Így, ha bárkinek efelől kétsége lett volna, az AB fenti, gazdaságideológiai okfejtését nem lehet csak a gazdaságpolitikai és gazdaságtörténeti felkészületlenséggel indokolni, voluntarizmus és szervilizmus nélkül ilyen szöveg nem születik. Hogy is mondta Orbán Viktor? „Az alkotmányos viták korszakán túl vagyunk.”

23 komment

Egy ÁSZ-jelentés margójára

Megvizsgálta az Állami Számvevőszék, hogy 2008 és 2012 között hogyan ellenőrizték a közbeszerzéseket.  Erről egy jelentést adtak ki, és úgy tűnik, hogy alapvetően elégedettek. Mi nem vagyunk azok. Bemutatjuk, hogy miben értünk velük egyet, és hogy miben nem.

Mi a jó és mi a rossz az ÁSZ szerint – és szerintünk?

1. Az ÁSZ szerint fontos eredmény, hogy egyre kevesebben kérnek alaptalanul a Közbeszerzési Döntőbizottságtól (KDB) egy-egy közbeszerés után jogorvoslatot, pedig a jogszabály szerint a KDB feladata a közbeszerzésekkel kapcsolatos jogsértő vagy vitás ügyek miatti jogorvoslat intézése. Az ÁSZ szerint ez annak köszönhető, hogy az eljárási díjakat jelentősen megemelték. Ez tényleg látszik a számokon: a jogorvoslati eljárások száma 2011-ről 2012-re 1011 darabról 695 darabra csökkent. A megállapított jogsértések száma 2008 és 2011 között 219 darabbal nőtt, majd 2012-re 166 darabbal csökkent. Ez alapján azt mondja az ÁSZ, hogy 2012-ben a jogsértések száma csökkent. Mi inkább úgy fogalmaznánk: csak a KDB látókörébe került ügyek száma csökkent.

Ez fontos különbség. Jogorvoslatot ugyanis valóban lehet ok nélkül is kérni, de sokszor lehet nyomós érve a pályázatokon vesztes cégeknek arra, hogy miért gondolják inkorrektnek a közbeszerzési pályázatot.  És az irreálisan magas eljárási díjak ezeket a cégeket is visszafoghatták. Mert az eljárási díj ugyan visszajár, ha a KDB igazat ad nekik, de a KDB működése még finoman szólva sem átlátható. Vagyis hiába biztos abban a vesztes, hogy ővé volt a legjobb pályázat, ennyi pénzt nem akar kockáztatni, mert nem bízik abban, hogy a KDB korrekt lesz.

2. A közbeszerzési törvényt 2008-ban is módosították, akkor előírták, hogy a közbeszerzési eljárással kapcsolatos információkat az ajánlatot kérő vállalatoknak és szervezeteknek a honlapjukon nyilvánosságra kell hozni. Ez valóban fontos változás volt, amit az ÁSZ javulásként értékelt. Arról azonban nem írtak semmit a jelentésükben, hogy ha ezeket az információkat  a közbeszerzési eljárások  ajánlatkérői mégsem hozták nyilvánosságra, akkor semmilyen szankciót, büntetést nem kaptak. Enélkül pedig nem ért sokat ez az új szabályozás.

3. A jelentés megemlíti, hogy a Közbeszerzési Hatóság (KH) a törvény előírásai ellenére, a bírósági döntést tartalmazó határozatokat nem tette közzé honlapján. Ez is mutatja, hogy komoly gondok vannak a Hatóság átláthatóságával. Márpedig ezek megismerése a jogalkalamzók számára kulcsfontosságú lehet.

4. A jelentés megállapítja továbbá, hogy nem készült el a középtávú kormányzati stratégia arra, hogy bevezessék az elektronikus közbeszerzéseket, ami a TI szerint sokat segítene abban, hogy a közbeszerzések tisztábbak legyenek. Fontos lenne, hogy végre elektronikusan támogatott, automatizmusokra épülő, adatbányászatra alkalmas informatikai rendszer épüljön ki.

5. Az ÁSZ megerősíti azt, amit a TI is többször hangsúlyozott már: a hatályos jogszabályok nem adnak egyértelmű leírást arra, hogy milyen indokkal lehet a közbeszerzést elhagyni, és hogy pontosan ki dönthet erről.

Mit kell tenni az ÁSZ szerint?

A fenti megállapítások ellenére az ÁSZ intézkedést igénylő megállapításai igen haloványak. Például az szerepel benne, hogy a KH gondoskodjon az egyes ágazatokban szokásos vagy megállapított bérekre és a kapcsolódó közterhekre vonatkozó információk összegyűjtéséről és közzétételéről. Ez persze nagyon is lényeges, és tény, hogy ennek a mai napig nem tesz eleget a KH, de a TI ennél sokkal nagyobb problémának tartja, hogy közben a rendszerszintű problémákkal egyáltalán nem foglalkozik a Számvevőszék.

Mi történt mostanában, és ez miért baj?

A Közbeszerzési Hatóság keretében működő Tanács összetétele az ÁSZ által vizsgált időszakot követően változott, így azzal feltehetően az ÁSZ majd a következő jelentésében foglalkozik, pedig a változás már most komoly aggodalomra ad okot.
 
A Tanácsnak 2014. január 1-je előtt 10 tagja volt. A törvény alapelveinek és egyes közérdekű céloknak az érvényesítését a Gazdasági Versenyhivatal elnöke, az állami vagyon felügyeletéért felelős miniszter, a gazdaságpolitikáért felelős miniszter képviselte. Az ajánlatkérők általános érdekei ügyében a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség által kijelölt személy, a helyi önkormányzatok országos szövetségei által együttesen kijelölt személy és az az építésügyért felelős miniszter által kijelölt személy járt el. Az ajánlattevők általános érdekeit pedig  a munkáltatók országos érdekképviseletei és az országos gazdasági kamarák által kijelölt három személy képviselte. A Tanácsot egy választott elnök vezeti.

A közbeszerzési törvény módosítása alapján 2014-ben a Tanács tagjainak száma (két lépcsőben) 10-ről 15 főre emelkedett, és az NFÜ által kijelölt személy helyére az intézményi változások miatt Miniszterelnökséget vezető államtitkár által kijelölt személy lépett.

Az alábbi új személyek léptek be a Tanácsba: az agrár-vidékfejlesztésért felelős miniszter és a Magyar Agrár-, Élelmiszergazdasági és Vidékfejlesztési Kamara elnöke által közösen kijelölt személy, az Állami Számvevőszék elnöke vagy az általa kijelölt személy, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal elnöke vagy az általa kijelölt személy, a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóság vezetője vagy az általa kijelölt személy,
a Magyar Nemzeti Bank elnöke vagy az általa kijelölt személy.

Az öt új személynél azonban nincs megnevezve, hogy kinek valójában melyik oldalt képviselve kell eljárniuk, illetve nem derül ki, hogy kerül a csizma az asztalra: vajon a fogyasztóvédelemnek és a központi banknak mi közük van a közbeszerzésekhez? Vagyis nem tudjuk pontosan, hogy ez az öt új Tanácstag kinek az érdekeit képviseli. Közbeszerzésekre évente 1300 milliárd forintot költ el az ország, és a TI álláspontja (és a józan ész) szerint mindenképpen tiszta helyzetet kellene teremteni.

3 komment

Bárcsak szörfbajnoksághoz hasonlítana a közbeszerzés!

Blue Shine, vagyis Kék ragyogás a neve Detre Diana cégének. Detre Magyarország egyik legjobb szörfözője – indult is az olimpián – és emellett vagy kitűnő üzletasszony, vagy korrupt. Vagy mindkettő.

Detre a cégét 2013-ban alapította 500 ezer forint törzstőkével, és a referenciák alapján úgy tűnik, hogy piaci alapon, azaz igazi versenykörülmények között nem jutott komolyabb megrendelésekhez. A cég azonban egyszercsak megtáltosodott, és kötöttek egy 23,9 millió forintos üzletet a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalával – a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium (KIM) egyik szervezetével.

A Blue Shine az úgynevezett „Nemzeti Egységes Kártyarendszerről” készít majd elemzéseket és „kommunikációs tanulmányokat”. Sok PR cég vezetője elismerően csettintene, ha megkapna egy ilyen üzletet, nyilván Detre is boldog volt. Volt kivel megosztania az örömét, Detre barátja ugyanis Gál András Levente, a KIM korábbi államtitkára. Az újságírók annak rendje és módja szerint megkérdezték a minisztérium sajtóosztályát: összefügg-e egymással a két dolog (a Gál és Detre közötti szerelem, valamint a megbízás), és azt a nem meglepő választ kapták, hogy „természetesen nem”. Ám ezt a választ még a KIM minisztere, Navracsics Tibor sem fogadta el, és vizsgálatot indított.

Ha a vizsgálat alatt ellenőrzik majd a dokumentumokat és a pályázatokat, akkor jó eséllyel semmi kivetnivalót nem találnak majd a Blue Shine szerződésében. Könnyen úgy tűnhet majd, hogy Detre Diana ügyesen elkapott egy jó üzletet, ezért inkább példakép lehetne, nem pedig bűnbak.

Persze a látszat lehet, hogy ezúttal is megcsalja – ha nem is Dianát, de minket. Nem mindegyik cég kapja meg ugyanis az esélyt arra, hogy egy ilyen közbeszerzési eljáráson elinduljon. A Transparency International Magyarország (TI) már sokszor elmondta, hogy ez az egyik alapja a közbeszerzési korrupciónak. A magyar jogszabályok lehetővé teszik, hogy építési beruházás esetén 150 millió forintos becsült érték alatt, áru- és szolgáltatás vásárlásánál pedig 25 millió forintos becsült érték alatt három céget hívjanak meg ajánlattételre. Három cégből pedig sokkal könnyebb kiválasztani azt az egy céget, amelyikkel szeretnének üzletet kötni. Elég, ha a másik kettő teljesen alkalmatlan, de az is egy jó módszer, ha akad még két jóbarát... Persze, ne zárjuk ki, hogy ilyen esetben is lehet verseny, csakhát az is lehet, hogy a haveroknál landolnak a milliók. A TI számításai szerint a gyanús közbeszerzési eljárások évente mintegy 300 milliárd forinttal rövidítik meg a magyar adófizetőket. Sokkoló szám, meg lehet tőle ijedni.

Visszatérve Detre Dianához: azt javasoljuk Navracsics Tibor miniszter úrnak, hogy gondoljon erősen erre a 300 milliárd forintra, és kezdeményezze, hogy módosítsák a közbeszerzési szabályokat. Érje el, hogy a közbeszerzéseknél legalább annyira átlátható és korrekt legyen a verseny, mint például egy szörfbajnokságon.

8 komment

A Fidesz már a kampány legelején mélyen az adófizetők zsebébe nyúlt

A hamarosan induló képmutatás.hu elnevezésű projekt keretében a Transparency International Magyarország (TI) feltárja és közzéteszi az idei országgyűlési választásokat megelőző kampány költéseit. A 2010-es választási kampányköltéseket is nyomon követtük, akkor azt állapítottuk meg, hogy a nagy pártok, a Fidesz és az MSZP az akkor érvényes szabályok szerint elkölthető 386 millió forint helyett mintegy másfélmilliárd forintot költöttek. A négyszeres túlköltekezés a helyi média, az óriásplakátok vagy éppen a kampányrendezvények költségeit nem is foglalta teljes körűen magában. Vagyis a pártok még annál is jócskán többet költöttek, mint amennyit a TI össze tudott számolni.

Idén más a helyzet. A kormánypártok által a szakmai és a társadalmi vitát átugorva, egyéni képviselői indítványra elfogadott új kampányfinanszírozási törvény a korábbiaknál bőkezűbb a pártokkal. A korábbi egymillió forintról ötmillió forintra emeli a jelöltenként elkölthető pénz összegét. Ez 199 fős parlamenttel számolva azt jelenti, hogy a pártok a kampányra összesen 995 millió forintot költhetnek. A jelöltenként elkölthető ötmillió forintból az állam egymilliót a jelöltnek fizet ki, a fennmaradó négymillió forint pedig a pártokhoz kerül és ennek a nagy részét is az állam fizeti. Itt az a szabály, hogy minél több választókerületben indít egyéni jelöltet egy párt, annál több pénzt kap az államtól. Ha a párt legalább 27 választókerületben állít jelöltet, közel 150 millió forint jár neki, de ha mind a 106 választókerületben lesz jelöltje, majdnem 600 millió forintra számíthat.

A közel egymilliárd forint fennmaradó részét a pártoknak kell előteremteniük, ám – a kormány által nemrég módosított törvény értelmében – adományokat csak magyar állampolgárságú természetes személyektől fogadhatnak el, a kormánytól azonban nem.

Úgy néz ki, a Fidesz már a kampány legelején 150 milliót felhasznált az egymilliárdos költségkeretből, ráadásul az adófizetők kárára. Nemrég ugyanis a kormány állítólag 400 ezer forintért átadta a Fidesznek a „Magyarország jobban teljesít” kampány 150 millió forintot érő arculati elemeit. A túlzás nélkül ingyenes átadásnak nevezhető akció keretében a kormány a „Magyarország jobban teljesít” kampány brand-jének az értékével járult hozzá a Fidesz kampányához.

Ezzel több szempontból is gondok vannak. Finoman szólva nem elegáns az, amikor a kormány, az adófizetők pénzéből pártkampányt folytat (igaz, ilyen „trükköket” az előző kormányok is bevetettek, a választáshoz közeledvén). Márpedig a névleg a kormányzat teljesítményét ismertető „Magyarország jobban teljesít” reklámsorozat nagyon is  pártkampány volt. Ezt a napnál világosabban bizonyítja, hogy a Fidesz a közpénzből bejáratott szlogeneket egy az egyben átültette a kampányába. Ennek fényében már nem meglepő, hogy az új kampányfinanszírozási törvény nem tiltja a kormányzati önkampányolást, még ha az közpénzből is folyik.

A kormánypártok kampányának 150 milliós állami megsegítése azonban nemcsak nem elegáns, de nem is jogszerű. Az ingyenes juttatás is kampánytámogatás, azt ugyanúgy hozzá kell számítani a kampány során elkölthető pénzekhez, mint a közvetlen, készpénzes támogatást. Ráadásul a törvény értelmében a pártok nem fogadhatnak el adományt, ajándékot a kormánytól.

A Fidesznek ezért vagy a kormánytól ingyen kapott „Magyarország jobban teljesít” kampány tényleges értékével kell csökkentenie a saját kampányköltség keretét, vagy fel kell hagynia az ajándékba kapott kampányelemek használatával.

41 komment

Mese habbal - még egy mondat a vagyonnyilatkozatokról…

Nevetünk, csapkodjuk a térdünket, már a szemünk sem rebben, vagy éppen idegesek leszünk. Igen, a vagyonnyilatkozatokról van szó. Ezekből ugyanis szinte kizárólag azokat az adatokat ismerjük meg, amit a parlamenti képviselők és más közhatalmi döntéshozók el akarnak mondani. Ha valamit el akarnak hallgatni, vagy titokban akarnak tartani, a vagyonnyilatkozati szabályok ettől aligha tántorítják el őket. Simon Gábor sem azért bukott le, amit írt – vagyis inkább, amit nem írt – a vagyonnyilatkozatában, hanem mert a be nem vallott vagyont rendkívül amatőr módon rejtette el.

A Transparency International Magyarország (TI) már sokszor elmondta és leírta, mennyire nincsen rendben az, hogy ha valaki országgyűlési képviselő, ma gyakorlatilag azt ír a vagyonnyilatkozatába, amit akar.

Tavaly Zsiga Marcellen csodálkoztunk, honnan lett ilyen hamar ilyen szép háza. Szerintünk nem adott számot arról, hogy miből tellett neki az értékes ingatlanra, ám az Országgyűlés vagyonnyilatkozatokkal foglalkozó bizottsága mindent rendben talált. Ekkor fordultunk nyílt levélben Rubovszky Györgyhöz, ennek a bizottságnak az elnökéhez. Javasoltuk, hogy az Országgyűlés módosítsa a vagyonnyilatkozatokra vonatkozó szabályozást úgy, hogy azoknak, akik közpénzből kapják a fizetésüket, legyen ténylegesen átlátható a vagyoni helyzetük.

Tavaly decemberben egy Bács-Kiskun megyében működő bíróról derült ki, hogy nem csak azokkal a vagyontárgyakkal gazdagodott, amiket bevallott. Azóta már nem bíró, tehát nem úszta meg következmények nélkül. Azt azonban nem tudjuk, hogy a hatóságok vizsgálják-e a be nem vallott gazdagodás eredetét és felelősségre vonják-e a volt bírót, ha kiderül, hogy az eltitkolt pénz mondjuk bűncselekményből származott.

Úgy néz ki, a jó negyedmilliárd forint bevallásáról megfeledkező Simon Gáborra is nehéz napok várnak, arra számíthat, hogy az ügyészség ízekre szedi. Biztosan csak azt tudjuk, hogy nem a vagyonnyilatkozatában írtaknak köszönheti a lebukást. A vagyonnyilatkozatok jelenlegi rendszere ugyanis nem alkalmas arra, hogy tételes és átfogó számadásra kötelezze a politikusokat és más közpénzhasználókat.

A követeléseink ezért változatlanok:

  1. a vagyonbevallás, a hozzátartozóké is, legyen nyilvános, bárki számára könnyedén és elektronikusan is hozzáférhető;
  2. az ellenőrzés legyen hatékony, ezért a képviselői vagyonnyilatkozatokat ne az Országgyűlés, hanem az adóhatóság ellenőrizze;
  3. a szabálytalanul vagy valótlanul nyilatkozókat sújtsák szigorú, elrettentő erejű szankciókkal.

Az remek, hogy az ügyészség gyorsan reagál az adócsalás gyanújába keveredett szocialista képviselő ügyében, mindig így kellene eljárnia. A korrupció ellen küzdő civil szervezetként azonban azt akarjuk, hogy a vagyonnyilatkozatok minden közpénzből fizetett döntéshozó gazdagodását hitelt érdemlően és a valóságnak megfelelően tárja fel. Ha a parlament nem változtatja meg a szabályokat, továbbra is csak azok a közhatalmi szereplők vannak veszélyben, akik a titkos pénzüket a saját nevükre nyitott bankszámlán helyezik el, Ausztriában. A többiek egyelőre biztonságban érezhetik magukat.

11 komment

A jogállam macerás dolog…

Sokan és sokfélét mondtak az elmúlt napokban a paksi atomerőmű bővítéséről. A kormány győzelemként tálalta azt a magyar-orosz megállapodást, amely az orosz Roszatom cégnek juttatja az új paksi atomerőművi blokkok építését. A kormányt kritizáló megnyilvánulások viszont rendesen lehúzzák a keresztvizet az ún. „Orbán-Putyin paktumról”. A Véleményvezér tudni véli, hogy Orbán Viktor valamiféle intuitív döntést hozott. Szerintük a kormányfő, a döntést megelőzően vagy nem kérte ki a magyarországi szakértők és saját kormánya véleményét, vagy könnyedén túltette magát az így kapott tanácsokon. A K-Monitor pedig arra emlékeztet, hogy Orbán Viktor 2008-ban még a magyarok elleni puccsnak nevezte azt, amiről idén ő kötött megállapodást Vlagyimir Putyinnal.

Az eddig idézett kritikusokhoz hasonlóan a Transparency International Magyarország (TI) sem foglal állást a paksi atomerőmű bővítésének a szükségességéről. A korrupció ellen küzdő civil szervezetként a TI-nak nem Magyarország hosszú távú energiastratégiájával van baja, hanem az ennek megvalósítására szánt közpénzek elköltésének a módjával. A TI nem tudja, hogy puszta intuíció vagy alapos szakmai megfontolások alapján választotta-e ki Orbán Viktor a Roszatom nevű céget. Sajnos erről a maroknyi beavatotton kívül más sem tud semmit, és a jelen állás szerint ez így is marad.

A TI azt azonban tudja, hogy az Alaptörvény értelmében „Magyarország független, demokratikus jogállam”, ahol a „közpénzeket az átláthatóság és a közélet tisztaságának elve szerint kell kezelni”. Meg azt is tudja a TI, hogy az Alkotmánybíróság szerint a közhatalmi döntéseknek „demokratikus jogállamban mindenki számára megismerhetőnek, ellenőrizhetőnek kell lenniük”.

Úgy látszik, hogy a miniszterelnök nincsen tisztában ezekkel a szabályokkal. A paksi atomerőmű bővítésére irányuló, az adófizető magyar polgároknak sok ezer milliárd forintjába kerülő megbízást a lehetséges kivitelezők versenyeztetése és pályáztatás nélkül ítélte oda a Roszatomnak. Nem tudjuk, hogy mik voltak a kiválasztás szempontjai, és miként győződött meg a kormányfő arról, hogy valóban az országnak és a polgároknak legelőnyösebb megoldást választotta. A Roszatomról a TI oroszországi szervezete megállapította, hogy „kívül esik azon a zónán, amit bárki érdemben ellenőrizni tudna”. Átláthatatlan módon szerződést kötni egy átláthatatlanul működő óriáscéggel. Sajátos értelmezése ez annak az Alaptörvényben foglalt rendelkezésnek, amely a közpénzek átlátható felhasználását írja elő.

0 komment

süti beállítások módosítása